Kr. u. 284-ben Diocletianus került hatalomra, aki a dominatust (ez a császári hatalom despotikus, keleti előképeket követő jellegét hangsúlyozta ki) megteremtve megszilárdította a császárságot. Társuralkodókat vett maga mellé, Maximianust (286 augusztusától), Galeriust és Constantinus Chlorust (293. március 1-jétől), az elsőt Augustus-, a másik kettőt Caesar-ranggal. Ez volt a tetrarchia rendszere, amelyben az egyes császárok hatalma az uralmi területükön rendkívül megnövekedett. A tartományok számát a korábbiak szétdarabolásával 101-re növelték, és Itália különállását is megszüntették. A tartományok igazgatása is megváltozott, mivel a katonai és polgári igazgatást kettéválasztották, ill. egy-egy nagyobb tartománycsoport (Oriens, Italia, Africa, Illyricum és Gallia) élén a praefectus praetoriok álltak (ők a principatus korában a praetorianusok vezetői voltak).

A hadseregreform során központi mozgó hadsereget (comitatenses) hoztak létre (ennek alapjait Gallienus császár teremtette meg a Kr. u. 260-as években), míg a határ menti alakulatok (limitanei) hatékonysága – mivel legjobb részük a központi hadseregbe került – jelentősen csökkent. Az újjászervezett hadsereg (létszámát 435000– 560000 főre becsüli a kutatás) és a közigazgatási reformok hatalmas bürokrácia létrehozását eredményezték.

A birodalom gazdaságát is több intézkedéssel igyekeztek stabilizálni: új adórendszert, pénzreformot vezettek be, ill. rögzítették az árakat és a béreket. Ezenkívül kényszerintézkedést hoztak, hogy a városi lakosság és a földművesek munkateljesítményét és adóját biztosítsák: örökletes foglalkozási kényszert vezettek be. E kemény intézkedések stabilizálták a gazdasági helyzetet, és egy újabb virágkor következett be, amely I. Valentinianus uralkodásáig (Kr. u. 364– 375) tartott.

A Kr. u. 300-as évek elején került sor az utolsó nagy keresztényüldözésre, amely a tömeges kivégzések ellenére sem érte el célját, a vallás megsemmisítését. Diocletianus 305-ben lemondott. Utódai között heves harc tört ki a hatalomért, amelyből I. (Nagy) Constantinus (306– 337) és Licinius (308– 324) kerültek ki győztesen, akik Kr. u. 313-ban a mediolanumi (Milánó) edictummal biztosították a keresztények vallásszabadságát. A két császár között később harc tört ki, ami 324-ben I. Constantinus győzelmével végződött. Ő a keresztény egyházzal szövetséget kötött (niceai zsinat; Kr. u. 325), és 331 után üldözte a görög-római vallást. A birodalom politikai és gazdasági súlypontja uralkodása alatt keletre tevődött át, ahol Kr. u. 330 óta az új főváros is volt (Constantinopolis). A IV. században többször sor került a birodalom két részre osztására, ami Kr. u. 395-ben, Theodosius halála után véglegessé vált.

A Kr. u. V. század a Nyugatrómai Birodalom felbomlásának időszaka. A népvándorlás kor viharai főként e birodalom gazdaságát és tartományait tették tönkre. A 400-as évek elején megkezdődött nagy germán vándorlás – amelyet a hunok megjelenése váltott ki – során a vandálok és vizigótok megszállták Hispaniát és Galliát. Ekkor Britannia is elveszett Róma számára. A 420-as évek végén a vandálok Hispaniából átkeltek Afrikába, ahol megalapították a vandál királyságot. Ezután a nyugatrómai császárok hatalma Itáliára és az Alpok körzetére korlátozódott. A Kr. u. V. század elején a császárok székhelyüket Ravennába helyezték át. A volt főváros (Róma) 410-ben a keleti gótok, majd 455-ben a vandálok támadásának esett áldozatul. 451-ben a hunok Attila vezetésével a Nyugatrómai Birodalomra támadtak, de a nagy vérveszteségekkel járt catalaunumi csata után visszavonultak. A következő évi itáliai hadjáratuk a kezdeti sikerek ellenére eredménytelen maradt, mivel egy keletrómai támadás miatt visszafordultak és hazatértek.

A központi mozgó hadseregben az V. század eleje óta a germánok egyre nagyobb szerepet játszottak. Kr. u. 476-ban a germán zsoldosok fellázadtak Romulus Augustulus ellen, és Odoakert kiáltották ki Itália királyává. Ezután a keletrómai császárok tekintették magukat az egész Római Birodalom örökösének. I. Iustinianus (Kr. u. 527– 565) megkísérelte a Római Birodalom egységének helyreállítását (Afrikát és Itáliát visszahódították), ez azonban csak ideiglenes eredményekkel járt.

A késő római társadalom rendkívül megmerevedett. A szenátori rend – amely úgy tűnt, hogy a III. századi válság során elvesztette vezető helyét – I. Constantinus idején ismét megerősödött, mivel azt lovagokkal egészítették ki. A lovagrend gyakorlatilag megszűnt, tagjai részben a szenátori rend új csoportját alkották, részben az alacsonyabb rangú állami hivatalnokok és tisztek közé kerültek. A társadalom alsó rétegei (szabadok és rabszolgák) közötti különbségek a gazdasági kényszerintézkedések miatt gyakorlatilag eltűntek, és a rabszolgaság elvesztette korábbi jelentőségét.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)