Az ipari forradalom nemcsak a gépi termelés elterjedését eredményezte, hanem a munkásság számának, majd – érdekképviselete céljából – szervezettségének növekedését is. A parlamenti választójog fokozatos bővülése a polgári érdekek hatékonyabb képviseletét tette lehetővé. Nem követte ezt azonban a tulajdonnal nem rendelkezők létalapjának garantálása. E célból – a géprombolás korszaka után – szakmai szervezetek (pl. trade unionok), majd politikai szervezetek (pl. a chartizmus) jöttek létre, előbb a kor legfejlettebb államában, Nagy-Britanniában, majd a kontinensen is. Az 1836-ban megalakult Londoni Munkásszövetség az általános és titkos választójogot (21 év fölött), az évenkénti parlamenti választásokat és a képviselői honorárium biztosítását követelte chartájában. Nagy-Britanniában, de főként a kontinensen a jól fizetett szakmunkások mellett a kisüzemi és a szakképzetlen munkások is eljutottak az érdekérvényesítés szükségességének felismeréséig: Franciaországban pl. segélyegyletek, munkástakarékpénztárak jöttek létre. De a XIX. század első felének gondolkodói a társadalmi ellentmondások feloldhatóságát is felvetették, pl. Saint Simon (1771–1858), Charles Fourier (1772–1838) és Robert Owen (1771–1858). Szocialista tanaikat Morus Tamás Utópia című munkája nyomán utópista szocializmusnak nevezi az eszmetörténet. Képviselői belátás és értelmi ráhatás révén célozták meg a szocialista-kommunista társadalmat, miközben megfogalmazták – Hegel nyomán – a polgári társadalom alapvető ellentmondásait és annak okait, pl. a termelés ellenőrizhetetlenségét, a válságot, a munkaerő kihasználatlanságát és kiszolgáltatottságát stb.

A polgári társadalom egyre gyarapodó munkavállalóinak nyújtott forradalmi alternatívát a tudományos szocializmus két gondolkodója, Marx Károly (1818–1883) és Engels Frigyes (1820–1895). A francia szocializmus, az angol közgazdaságtan és a klasszikus német filozófia tanulmányozása, a materialista alapú dialektika, Ludwig Feuerbach (1804–1872) idealizmuskritikája segítette őket abban, hogy a dialektikus és történelmi materializmust megteremthessék. Az elmélet kiindulópontja az örökös változásban és fejlődésben lévő anyag, a természet objektív létének elismerése, az anyag elsődlegességének és a világ megismerhetőségének a tételes megfogalmazása; fontosnak tekintik a társadalmi változásokat meghatározó gazdasági alap szerkezetének megismerését, a profit és értéktöbblet közötti összefüggést. Az osztállyá szerveződő, hatalmat megragadó munkásság feladata a termelés, a terméktulajdon és az elosztás újjászervezése. (L. Kommunista Kiáltvány, 1848. február 24.)

Az 1848–49-es forradalmakat Európában a konzervatív kormányok leverték, és átmenetileg betiltották a munkásszervezeteket is. Majd a liberális polgárság támogatásával éledt újra a szakmai elv alapján egyesített, gazdasági érdekképviseletet vállaló trade-unionizmus Angliában, a társadalom szocialisztikus átalakítását a munkások kistulajdonossá tételével elképzelő kispolgári irányzat Proudhon (1808–1865) eszméivel.

Németországban 1863-ban jött létre az Általános Német Munkásegylet, Ferdinand Lassalle (1825–1864) közreműködésével. Lassalle az általános választójog bevezetésével képzelte el a hatalmi viszonyok megváltoztatását az alkotmányos polgári államban. Az I. Internacionálé (1864–1876) alapító okmányai közül az Alapító Üzenet pedig a munkásság céljaként a politikai hatalom megszerzését deklarálta, ennek feltételeként az összefogást és a tudatosságot emelte ki.

Az I. Internacionálé sikereinek csúcsa, de egyben hanyatlásának kezdete is a párizsi kommün volt (1871. március 18-tól május 28-ig). A munkásállamot a Bismarck által segített Thiers-kormány megsemmisítette. A bukást a francia polgári és német katonai túlerő közös fellépésén túlmenően a kialakulatlan feltételek (“proletárpárt” hiánya, végrehajtási következetlenség, eszmei kifulladás stb.) okozták.

A századvég viszonylag békés időszakában Európa számos országában már modern munkáspártok jöttek létre. A Németországi Szociáldemokrata Párt (1875) gothai kongresszusa a demokratikus szabadságjogok, az állami munkástörvényhozás megteremtését tekintette közvetlen céljának. A párt sikeresen szerepelt a német parlamenti választásokon a “kivételes törvények” (1878) ellenére is, amely átmenetileg illegalitásba kényszerítette a szociáldemokratákat. A legalitás helyreállítása után az új párt megszabadult a lassalleánus nézetektől, s új érvekkel támasztotta alá a hatalom megszerzésének programját. (L. erfurti kongresszus, 1891.)

A századforduló felé lehetővé vált a nemzeti keretekben szerveződött mozgalom nemzetközi összefogása. 1889. július 14-én ült össze a II. Internacionálé alakuló kongresszusa, amely újabb szocialista pártok létrehozását, a politikai hatalom megszerzését jelölte meg legfontosabb feladatának. Végcélja a szocializmus megteremtése volt, de a nyolcórás munkanap és a munkásvédő törvények követelménye sem hiányzott programjából. Későbbi kongresszusain nagy szerepet kapott a gyarmati kérdés, majd a háború és béke ügye. A szociáldemokrácia az elméletet arra a nemes célra is felhasználta, hogy a dolgozó osztályokat hozzásegítse a szociális biztonság és a politikai emancipálódás kiharcolásához. Sokan bírálták ugyanakkor a gyakorlati cselekvés kézikönyveként értelmezett marxi–engelsi gondolatkört. Egyfajta pragmatikus filozófiának tekintették, amely a tényleges gyakorlati aktivitást megszabadítja a választás, a kísérlet-kudarc és az újragondolás szabadságától. Marxot úgy értelmezték, mint egy túlfejlesztett Hegelt, minthogy a múlt és a jelen szerkezetváltozatainak elemzését az ismeretlen jövőre is kiterjesztette a historicizmus és a fatalizmus szellemében. Marx radikális univerzalizmusával szemben nem volt kegyes a történelem, de a filozófus, a szociológus vagy a radikális társadalomkritikus teljesítménye elismerést érdemel.

A marxizmus utóéletének és pragmatizmusának megítélésében, a gazdasági-társadalmi fejlődés új feltételei közötti érvényesíthetőségében nem lehetett egység. A revizionisták (pl. E. Bernstein) az osztályellentétek enyhülését, a válságok megszűnését, a választójogi harc, a parlament előtérbe kerülését prognosztizálták. A forradalmi baloldal (pl. R. Luxemburg, Lenin) ragaszkodott a hatalomváltás minden következményéhez. Közöttük álltak a centristák (pl. K. Kautsky, O. Bauer) formailag forradalmi, a gyakorlatban a lassú társadalmi átalakulás programjával.

Oroszországban, Európa keleti felén, különös és megkésett fejlődés keretei között szintén erős szociáldemokrata központ alakult ki. A század utolsó éveiben Lenin és más vezetők irányításával a politikai küzdelem megerősödött, s a munkások és más elnyomott társadalmi csoportok erejére támaszkodva modern, ütőképes pártot szerveztek (Oroszországi Szociáldemokrata Párt [OSzDMP], 1898.). Ez a szociáldemokrata párt 1903-ban minimális programjában a demokratikus köztársaság megteremtését, a nyolcórás munkanapot, a cárizmus és a feudális maradványok felszámolását tekintette elsődlegesnek. Maximális célja a szocializmust előkészítő forradalom volt. Az OSzDMP bolsevik szárnya a szakadatlan radikalizálás hajtóerejeként az orosz politikai viszonyokban gyökeres fordulatot készített elő.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)