1479-től, a kasztí liai uralkodónő és az aragón király házasságkötésének idejétől kezdve e királyságokat perszonálunió fűzte össze, mely hatékonynak bizonyult a mórok elleni küzdelemben: 1492-ben Granadát, a mórok utolsó hispániai bástyáját is visszafoglalták.

Eredetileg az országban lévő mórok és zsidók képviselte “pogányság” , majd mindennemű “eretnekség” földerí tése céljából állí ttatta fel az uralkodópár az inkvizí ciós bí róságot. Az elí télt vagyonának 2/3-a a kincstárat, 1/3-a az egyházat illette. Í gy ez az intézmény az uralkodói hatalom fontos támasza lett.

A német-római császárrá V. Károlyként megkoronázott Habsburg uralkodó erős kézzel lépett fel a rendekkel szemben: háttérbe szorí totta a főnemeseket (grandok), megtörte a rendi országgyűlések (cortes) ellenállását, felszámolta a városok önkormányzatát.

Az ő uralkodásának idején lett Spanyolország világhatalommá, bár e nagyságnak hiányoztak a belső gazdasági-társadalmi feltételei. A nagybirtokosok egy része a jövedelmező juhtenyésztés révén bekapcsolódott ugyan az árutermelésbe a paraszti földek kisajátí tása révén. A hí res spanyol gyapjút (merino) azonban manufaktúrák hí ján nem belföldön, hanem Németalföldön dolgozták fel, s a készterméket a spanyol fogyasztók drága pénzen kényszerültek megvásárolni. A földtől megfosztott parasztok tömege áramlott a városokba boldogulást keresni, ahol többnyire koldulni kényszerültek. Sokukból csavargó (picaro) lett, akik legfeljebb katonának állhattak.

A spanyol birodalomhoz dinasztikus alapon került Németalföld alávetése a központi hatalomnak csak részben sikerült. A többségükben a kálvinizmushoz csatlakozott ottani rendek – akik között a vállalkozó nemesség és a gazdag polgárság döntő súllyal szerepelt – szembeszegültek a protestánsüldözéssel, és maguk mögé tudták állí tani a velük azonos felekezetű tömegeket is. Í gy kirobbant szabadságharcuk 1566-ban kezdődött, s Orániai Vilmos állt az élére. 1579-ben az északi tartományok szövetséget hoztak létre, s sikerült kiví vniuk a függetlenséget. (Ettől kezdve Egyesült Tartományok néven, majd pedig Hollandiaként szerepelnek.) A déli (belga) tartományoknak azonban nem sikerült függetlenedniük, s ott az inkvizí ció segí tségével a katolicizmus kerekedett felül.

A rózsák háborújából, melyben a régi főnemesi családok többsége elpusztult, a XV– XVI. század fordulóján a Tudor-ház került ki győztesen. Ennek tagja, VIII. Henrik (1509– 1547) elszakadt Rómától, mert a pápa nem választotta el őt feleségétől. A megalakuló angol nemzeti egyház (az anglikán) feje a király lett, aki a katolikus szertartásokat javarészt megtartotta, a szerzetesrendeket azonban feloszlatta, birtokaikat pedig eladta az újnemességnek és a polgárságnak. Leánya, I. Erzsébet (1558– 1603) jó pénz ellenében monopóliumokkal ruházott fel kereskedelmi társaságokat, hasznukat viszont jelentősen megadóztatta. E társaságok tevékenységét leginkább a spanyol gyarmati kereskedelem nehezí tette, céljuk ezért a spanyol birodalom gyengí tése volt, s ennek érdekében szí vesen együttműködtek az uralkodóval. A spanyol armada felett 1588-ban aratott győzelem új távlatokat nyitott meg az angolok számára. Ennek belföldi gazdasági megalapozását a kőszén felhasználásával fellendült vasipar s a Lee által feltalált kötőgép (1589) biztosí totta.

A spanyol kereskedelmi konkurencia legyőzése utána az újnemesség és a polgárság számára mind terhesebbé vált a vállalkozói szabadságot korlátozó központi hatalom. Ezért vele szemben a parlamentet támogatták, hisz ettől függött az adó megszavazása. A parlament alsóházának többsége az ő soraikból került ki. Szembenállásuk vallásos formában jelentkezett. Az anglikanizmus felemás reformációjával szemben nagy részük a kálvini egyház hí ve volt (puritánok), s nem értettek egyet az államegyház szervezetével. Egy részük püspökök helyett világiakból álló választott testületre (presbitérium) kí vánta bí zni az egyház kormányzását (presbiteriánusok), a radikálisabbak pedig valamennyi egyházközösséget függetlennek tekintettek, és nem fogadtak el semmilyen, az isteni kinyilatkoztatással ellenkező emberi előí rást (independensek).

A Stuart-diansztiából származó I. Károly (1625– 1649) Skóciában is üldözte a puritánokat, s a felkelt skótok elleni harchoz kénytelen volt a parlamenttől pénzt kérni. E testület azonban rögtön korlátozni próbálta az uralkodói hatalmát azzal is, hogy magának igényelte a miniszterek és a hadsereg ellenőrzési jogát. A királynak nem sikerült letartóztatnia az ellenzék vezetőit, mert a londoni nép is őket támogatta. A kitört polgárháborúban (1642– 1649) a király csak a feudális nemességre és az anglikán egyházra számí thatott.

Az uralkodói hatalom fölszámolása után azonban megbomlott a parlament egysége is. A presbiteriánusok, akik mögött az újnemesség és a jómódú polgárság állt, a királlyal való megegyezést szorgalmazták. Csakhogy a középrétegeket és a parasztságot képviselő independens szárny nevében Cromwell ragadta magához a kezdeményezést. A még náluknál is radikálisabb, a kistulajdonosok érdekeinek hangot adó levellerekkel összefogva, eltávolí totta a presbiteriánusokat a parlamentből. Feloszlatták a felsőházat, s a fogságba esett királyt halálra í télték és kivégezték. Anglia 1649-ben köztársaság lett. Ezután Cromwell leszámolt a levellerekkel is.

A hatalmi vetélkedésben, valamint az í rek és skótok elleni háború során megnőtt a hadsereg szerepe. Élete utolsó éveiben Cromwell kormányzóként (lordprotector) katonai diktatúrát gyakorolt, de ez halálát követően – társadalmi bázis hí ján – összeomlott. A gazdag polgárság és az újnemesség hajlandó volt kiegyezni a kivégzett király családjával, s vissza is hí vták a trónra a Stuartokat. A francia szövetségben végrehajtott restauráció azonban nyí lt katolizáló törekvésekkel párosult. Ez az egymással vetélkedő csoportokat egy táborba tömörí tette, s a parlament 1688-ban az éppen uralkodó király vejét, Orániai Vilmost, az Egyesült Tartományok kormányzóját hí vta meg a trónra (“dicsőséges forradalom” ). A következő évben a jognyilatkozat elvei alapján Angliában kialakult az alkotmányos monarchia rendszere: a törvényeket választott parlament hozta; a hadsereg, a pénzügyek ugyancsak a parlament hatáskörébe kerültek. A kormányfőt ettől kezdve a többségi párt soraiból nevezte ki, de a kormány a parlamentnek tartozott felelősséggel. A királytól és a parlamenttől független bí róságok jöttek létre.

Itt is létrejöttek manufaktúrák, melyek főként luxuscikkeket és hadiipari termékeket állí tottak elő. (Ezeknek persze csak szűk fogyasztói bázisa volt.) A fölhalmozódott pénzt nagyrészt megszorult arisztokratáknak, parasztoknak vagy éppen a kincstárnak adták kölcsön – kamat ellenében. A kincstári tartozások fejében az adószedés jogát bérbe adták, s az adóbérlők igénybe vehették az állami rendőrséget és a katonaságot a végrehajtás során.

A reformáció kálvini irányzata a francia polgárság és nemesség körében is hódí tott (hugenották). Csatlakozott hozzájuk a főnemesség egy része is, mely a kálvini eszmékben lelte meg a királyi hatalom elleni támadás igazolását. A katolikus párt Bourbon Henrik navarrai király esküvőjét használta fel arra, hogy leszámoljon a hugenottákkal. Szent Bertalan éjszakáján (1572. augusztus 23– 24.) támadták meg a protestánsokat. A mintegy 30000 ember legyilkolása azonban csak növelte az ellenállásukat. A kirobbanó polgárháborúban az addig uralkodó királyi család elvérzett, s a királyi korona a legközelebbi rokonra, Bourbon IV. Henrikre szállt (1589– 1610), aki hamarosan katolizált, hogy a főváros megnyissa előtte kapuit (“Párizs megér egy misét!” ).

IV. Henrik erős kézzel törte meg a főúri ellenállást. Gazdaságpolitikája eredményes volt, Franciaország is szerzett gyarmatokat Kanadában. Fia, XIII. Lajos uralkodása alatt az 1614-ben összehí vott országgyűlés a királyi hatalom korlátozását követelte. Nagy hatalmú miniszterének, Richelieu bí borosnak azonban sikerült megvédenie a kormányzat hatalmát, az ország-gyűlést pedig 1789-ig nem hí vták össze.

XIV. Lajos (1643– 1715) minden hatalmat saját kezében összpontosí tott. Többnyire mellőzte a született főnemeseket, tehetséges szakembereket alkalmazott, de első minisztert nem nevezett ki. Egyik legtehetségesebb minisztere, Colbert a merkantilizmus eszméinek megfelelő gazdaságpolitikát folytatott. A külföldi árukat védővámokkal tartotta távol, miközben a hazai ipart kölcsönökkel ösztönözte. Királyi megbí zottak (intendánsok) révén az ország tartományait és városait sikerült az uralkodó közvetlen ellenőrzése alá vonni. E tisztségviselők rendelkeztek katonasággal, s döntő szavuk volt a helyi közigazgatásban, pénzügyekben és az igazságszolgáltatásban. Franciaországé volt a korabeli Európa legnagyobb és legjobban felszerelt hadserege.

Amikor I. Ferdinánd magyar és cseh király lett, majd pedig bátya, V. Károly lemondása után német-római császárrá választották, országaiban megpróbálkozott egy központi hivatali apparátus létrehozásával. Ez azonban az uralma alatt álló területek eltérő rendi érdekei miatt nem működhetett hatékonyan. A magyarországi török jelenlét és állandó fenyegetés folytán neki és utódainak egyaránt kisebb-nagyobb mértékben tekintettel kellett lennie az itteni kiváltságokra. Családja spanyol ágától sem várhatott érdemi segí tséget, mert II. Fülöp maga is a törökök meg az angolok ellen háborúzott. Amí g erejükből nem futotta a török kiűzésére, addig a vallási egység helyreállí tásával kí sérleteztek ellenreformációs eszközök felhasználásával. Ez cseh területen a protestánsok fegyveres ellenállását váltotta ki 1618-ban. A konfliktus hatalmas nemzetközi háborúvá terebélyesedett (harmincéves háború). A háború végére a Habsburgok által viselt császári méltóság befolyása a Német-római Birodalom fejedelemségeire végképp megcsappant, s e terület politikailag szétforgácsolódott. Csehországban azonban fehérhegyi győzelmüket (1620) követően a Habsburgok megerősödtek, sikerült azt örökös tartományukká tenniük, és a katolicizmus állásait megerősí teniük. Erre Magyarországon csak jó fél évszázad múltán, a török kiűzését követően kerülhetett sor.

IV. (Rettegett) Iván (1553– 1584) vette fel elsőként a cári cí met. Hatalmát a szolgáló emberekre (pomescsik) épí tette. Az ország belső, sűrűbben lakott részein (opricsnyina) a szolgáló nemeseknek (opricsnyik) juttatott földeket, akár a bojárok ottani birtokaitól való megfosztása árán is. Őket azután kevésbé értékes távolabbi területeken (zemscsina) kárpótolta, egyébként azonban hatalmukat opricsnyikokból álló seregével kí méletlenül letörte. IV. Iván rakta le keleti irányú terjeszkedésével a soknemzetiségű orosz birodalom alapját.

I. (Nagy) Péter (1689– 1725) cár adminisztratí v eszközökkel kí vánta felszámolni országa lemaradását. Külföldi mestereket hí vatott országába, a létesülő manufaktúrákban azonban jobbágyok robotoltak.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)