A XIX. században a világ ipari termelésének nagymérvű növekedése ment végbe. Becslések szerint 1800–1880 között húszszorosára nőtt a nemzetközi kereskedelem. A fejlődésben élenjáró államok – a gyarmattartó európai anyaországok – versenyhelyzetbe kerültek terjeszkedésük során. A konkurencia különféle változásokat indított el az államok belső és egymás közti viszonyaiban. Az 1815-i békét követő ipari fellendülés korában a szabadkereskedelem térnyerése következett be ugyan, de a században több gazdaságpolitika jutott érvényre: protekcionizmus, gazdasági liberalizmus és neoprotekcionizmus. Ezek között nem húzódott éles határvonal.

A “világ műhelye” , Anglia az 1840-es évek elején elhagyta a védővámok rendszerét. III. Napóleon szintén a szabad kereskedelem híve volt (éppen Angliával szemben erősen leszállították a francia vámtarifákat az 1860-as szerződés alapján). Több hasonló szerződés révén alakultak ki a nemzetközi árucsere új dimenziói. (L. a világkereskedelem új infrastrukturális és működési elemet: tömegfuvarozás, ügynöki és reklámtevékenység, árutőzsdék, nagykereskedelem, a hitel- és beruházási finanszírozási rendszer kiterjedése, a bankok szerepe stb.)

A kereskedelmi forgalomban Nagy-Britanniának volt a legnagyobb súlya, utána következett Franciaország, Németország és az Egyesült Államok (együttes részarányuk 1800-ban 48%, 1880-ban 51% volt a világkereskedelemben). Az élen állók mögött Ausztria, Magyarország, Oroszország, Olaszország, Hollandia és Belgium következett. Valamennyien együtt alkották az akkori világ centrum országait, s mint ilyenek 1800-ban 65%-át, 1880-ban 74%-át valósították meg a világkereskedelemnek.

Az 1871-es háború gyökeresen átalakította az 1815-ben kialakított európai egyensúlyviszonyokat: Németország Európa legnagyobb katonai hatalmává lépett elő, létrejött a hatodik hatalom is, az Olasz Királyság. Nagy-Britannia, Németország és Franciaország a világ késztermékexportjának 2/3-át mondhatták együttesen magukénak, miközben a revánseszme és a presztízsharc kerítette hatalmába a kormányzatokat. Az államközi viszonyokban újracsoportosulási törekvésekre került sor (l. a három császár szövetségét, a hármasszövetséget 1887-től, az orosz–francia kettős entente “törekvést” ). Ily módon két ellentétes szövetségi kör határozta meg a korszak nemzetközi erőviszonyait.

Jóllehet Európában – a világ akkori központjában – szinte valamennyi állam még monarchikus berendezkedésű volt, az egy Franciaország kivételével, a század folyamán mind jobban háttérbe szorult az alkotmány- és szabadságjogok nélküli abszolút monarchia rendszere. Az államformák tekintetében létezett az alkotmányos monarchia (Német Császárság, Osztrák–Magyar Monarchia, Spanyolország), a prezidenális (Egyesült Államok) és a parlamentális államforma (Anglia, Franciaország, Olaszország).

Törökország és Oroszország ellenállt az új eszméknek, a két birodalomban viszont az abszolút monarchia megkövült.

Az új kormánypárti rendszerek a tőkés gazdasági fejlődésből és a polgárosodás előrehaladásából eredtek. Az államok többsége a népszuverinitás elvét fogadta el. A népképviseleti rendszert Európán kívül Japánban vették át. Amerika valamennyi új állama köztársaság lett. Ezeket utánozták a dél-amerikai államok is, de a gyakorlatban nem valósultak meg a deklarált elvek.

Az új rendszerben az “alattvalók” is politikai szabadságjogokra tettek szert, mindenkinek biztosították a szabadságot, az “alattvalók” csak a törvény keretein belül voltak kényszeríthetők az engedelmességre.

A század folyamán milliókban tudatosultak az általános szabadságjogok: egyéni szabadság, tulajdon- és vallásszabadság, a tanítás szabadsága, sajtószabadság, gyülekezési szabadság, egyesülési szabadság. Európában Franciaországot utánoztak a szabadelvű törekvésekben. (Bár III. Napóleon 1852-ben elfojtotta a politikai szabadságjogokat, később a köztársaság újjáéledt, sőt a század utolsó évtizedeiben a legteljesebb körben helyreállították a polgári jogokat.)

A svájci kantonokban 1830-ban, a belga királyságban 1831-ben kiáltották ki a legteljesebb szabadságjogokat. Spanyolországban 1834-ben iktatták törvénybe a szabadságjogokat, kivéve a vallásszabadságot. Ezután Közép-Európában az 1848-i forradalom idején keletkezett alkotmányok vezették be a szabadságjogok széles körét (ezek nagy részét a politikai reakció, az ellenforradalom megszüntette). 1860 táján újabb hullámban születtek meg az alkotmányos rendszerek (Balkán-államok). A kiegyezés (1867) után Ausztria–Magyarország is visszatért a polgári jogokhoz.

A demokratizálás egyik központi eleme az általános választójog (szavazati jog) alkalmazása volt. Sokáig igen erős előítélet és ellenállás akadályozta a társadalom nagy többségének ezt a törekvését. Angliában az 1832-es reform is fenntartotta a cenzúrát, a chartisták sokáig sikertelenül követelték a munkások szervezeti jogait. Franciaországban a reformpolitikusok csupán a cenzúra mérsékléséért szálltak síkra, mígnem az 1848-i forradalom meghozta az általános szavazati jogot. A szavazati jog eszméje a század második felében vált általánossá, és Európán kívül is megjelent (Amerikában, Új-Zélandon). Ily módon egyre inkább létjogosultságot kapott a politikai egyenlőség eszméje, a gyakorlatban pedig politikai harcok kezdődtek a kialakuló demokratikus rendszerekben.

A demokratikus rendszer alapelveiből következett, hogy különféle érdekű pártok és egyesületek alakultak. Ezek révén jutott kifejezésre az általános akarat, amely a nemzeti államokban elsősorban a parlamenti mechanizmus szintjén jelent meg. A parlamentereket az ismétlődő választások útján újították meg. Ettől függetlenül a megjelenő tömegpártok már a parlamenten kívül is össze-összecsaptak. Kialakult a kormánypárti és ellenzéki politizálás gyakorlata is. A politikai élet fontos tényezői voltak a különböző rétegeket képviselő egyesületek.

A XIX. századi polgári társadalom fejlődését a szabad piac törvényei határozták meg. Ebben a rendszerben a piac erőszak nélküli döntések szerint működhet. A “szabad piac” modell magával vonta a jogi biztonság megteremtését, ekként fokozatosan kiépült a polgári jogvédelem új rendszere, amelyben a hatáskör és jogszerűség, a “racionális közigazgatás” , a “független” igazságszolgáltatás előfeltételként jelentkezett. A kapitalista módon tevékenykedő magánemberek és vállalkozásai olyan érintkezési viszonyokat követeltek, amelyben a kiszámítható várakozásoknak megfelelően mennek végbe a folyamatok. A törvényesség, mint valami “ésszerű-általános” uralma merült fel, de a gyakorlatban az osztályérdekek konfliktusa miatt a jogállamiság önmagában nem biztosította volna a polgári érintkezés szükségleteinek megfelelő törvényhozást.

A jogállam mint polgári jogállam állami szervként alakítja ki a politikailag működő nyilvánosságot, hogy biztosítsa a törvény és a közvélemény kapcsolatát. A nyilvánosságot és funkcióit alapjogként határozták meg, kialakult a publicitás gyakorlata (a parlamenti tárgyalások, az igazságszolgáltatás publicitása stb.).

Hamarosan megmutatkozott a polgári jogvédelemben intézményesített nyilvánosság ellentmondása is, ugyanis működése révén olyan politikai rendet épített ki, amelynek bázisa az uralmat mégsem tette fölöslegessé, holott a polgári nyilvánosság lényege szerint mindenféle uralommal szembenálló tényezőként született meg.

A liberalizmus a keresztény államokban nyilvánvalóan szembekerült a társadalom laicizációjának (világivá tételének) feladatával. A középkor óta minden állam egy vallást ismert el hivatalosnak (l. a katolikus Spanyolországot, Franciaországot, Ausztriát; a protestáns Angliát, Skóciát, a skandináv államokat és a német fejedelemségeket vagy az ortodox Oroszországot). A vallási türelmesség a XVII. században Hollandiában és Angliában merült fel. A felvilágosult abszolutizmus hívei is a türelmességet gyakorolták, ami még nem jelentett vallásszabadságot.

A teljes vallásszabadság eszméje Amerika angol gyarmatain 1787-ben született meg, ott, ahol a legkülönfélébb szekták tagjai voltak az alapítók (pl. az independensek Rhode-Islandban, a kvékerek Pennsylvaniában).

1789-ben ennek mintájára a francia alkotmányozó nemzetgyűlés is elfogadta a vallásszabadságot, bizonyos megszorításokkal. A továbbiakban a vallásszabadság – főleg a katolikus országokban, Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban – már a “semmilyen vallást nem követés” szintjére jutott, vagyis megjelentek a szabadgondolkodók. A világiasítás mozgalma kevésbé érvényesült Angliában és a német államokban.

Az egyház a XIX. század folyamán az élet minden területén konkurenciával találkozott (iskolák, kórházak, önkormányzatok, Európán kívüli régiók helyi vallásai stb.). A modernizáció, a gyorsuló urbanizáció, a nagyüzemi ipari munkásság megjelenése szűkítette az egyházi befolyást, a vallási gyakorlat feminizálódni kezdett, hiszen a férfiak a politikába merültek. De egyúttal néhány ország katolikus pártjai (Belgium, Ausztria, Németország) nagy szerephez jutottak a politikai életben, jelezve, hogy az egyház képes az alkalmazkodásra. A katolikus egyház olyan transznacionális erőként lépett fel, amely egyaránt elítélte a liberalizmust és a kialkudó szocializmust. Az egyház a korporatizmus – “harmadik” – útjára kívánta ráterelni a modern társadalmakat.

1871-et követően a katonai potenciálok ugrásszerűen megnőttek. A hat nagyhatalom katonai költségei magasba szöktek. Míg 1885-ben a hadseregre 2920 milliót, a flottára 500 milliót költöttek együttesen, addig 1902-ben a hadseregfejlesztésre már 4600 milliót és a flottára 2500 milliót használtak fel.

Ez a múlt századi fegyverkezési spirál tette indokolttá az ún. “nemzetközi békeszövetség” megalakulását, hogy a háborúk helyett békebíróságok döntését fogadtassák el az egymással összeütközésbe került államok. (L. Anglia és az Egyesült Államok közti 1872-es genfi rendezést; a Németország és Spanyolország közötti ellentét feloldását a Karolina-szigetek tárgyában XIII. Leó pápa békebíróságán 1885-ben; valamint az 1885-ös berlini kongresszuson elfogadott határozatokat a Niger és Kongó-vidék miatti viták kapcsán.) 1898-ban egy II. Miklós cár által kezdeményezett konferencián (Hága), amelyen az európai kormányok a fegyverkezés visszaszorításáról tanácskoztak, megszületett egy állandó nemzetközi békebíróság, bár a vitatott kérdés megoldatlan maradt.

Az 1873-as világválság is jelentősen befolyásolta az államok bel- és külpolitikáját. Jórészt ennek hatására indult meg a neoprotekcionizmus új szakasza. (Elsősorban az Egyesült Államokban, Németországban és Oroszországban hódított teret a protekcionizmushoz való visszatérés gondolata és politikája. A japán tőke is az állam határozott ellenőrzése és szervező tevékenysége folytán jutott gazdasági sikerekhez.) Anglia erejénél fogva a szabadkereskedelem fenntartásában volt érdekelt. Egészében véve a tőkés fejlődés újabb fázisához érkezett, a századfordulóra intenzíven erősödtek a monopolista tendenciák, a gazdasági és külpolitikai imperializmus mint a hatalmak hivatalos politikája.

Angliában a liberális Gladstone takarékossági és békepolitikája, valamint a konzervatív Disraeli gyarmatpárti és birodalomszemléletű politikája került szembe egymással. Disraeli a brit birtokok egészéért (birodalom = empire) harcolva hangoztatta, hogy imperialistává (birodalompártivá) kell lenni. Ettől kezdve e politika követőit imperialistáknak nevezik. A kifejezést ugyanakkor Amerikában a gyarmatszerzés politikájának megjelölésére használták. Az orosz Lenin viszont az általa adott imperializmus-magyarázatban a fogalmat kiterjesztette, s mint a kapitalizmus fejlődésének stádiumát jelölte így, amely ellen a népeknek fel kell lépniük.

A korszak sajátosságát jelzi, hogy a gazdasági imperializmus ellen egyaránt fellépett a liberálisok és a konzervatívok egy része is. Ellenben a gyarmati terjeszkedés politikáját helyeselte valamennyi konzervatív s a liberálisok nagy része is. (Sok imperialista híve volt a brit birodalmi szövetségnek, amely 1887-től formálódott az önkormányzati gyarmatok között, valamint a gyarmati terjeszkedésnek is. Legbefolyásosabb képviselőjük Chamberlain volt.)

A tőkés Európa a nemzetek Európája volt. A nemzetté válásban megkésett népek Közép- és Kelet-Európában három monarchiában keverten helyezkedtek el, de még így is történt előrehaladást nemzeti identitásuk terén. Egyre inkább felmerült a térség etnikumainak vezető képviselőiben az önálló államalkotás óhaja. A század végén az uralkodó németek nacionalizmusa mellett megjelent a kis népek nacionalizmusa is, amely egyszerre ütközött a birodalmi keretekkel és a szomszédos etnikumok mozgalmával.

A nemzeti kérdés túlterhelte Európát, s részben ennek következménye volt, hogy megjelentek a nemzetet, a nacionalizmust történelmileg túlhaladottnak minősítő nézetek. (L. pl. a német forradalmi szocialista Rosa Luxemburg felfogását, amelyre még eszmetársa, Lenin is lesújtó kritikával válaszolt.)

A politikai rendszerváltozásoknak különös kérdését a nagyipar és a modernizáció fejlődése vetette fel: nem lehetett megkerülni a munkástömegek helyzetének rendezését. A javak termelésén túl már szükségszerűen felmerült az igazságos elosztásról való gondolkodás feladata is. Ezt nevezte el a francia Pierre Laroux “szocializmusnak” 1832-ben. Körülbelül ugyanezt a kifejezést használta a Csatorna túlsó oldalán, Angliában Robert Owen is.

A XIX. század végi történelem motorja – Európa – elévülhetetlen eredményeket ért el, és igen nagy hatással volt a világfejlődés menetére. A máig szóló civilizációs teljesítményekkel egyidejűleg azonban rendkívüli feszültségeket és ellentéteket hívott életre. (A Nyugat–Kelet, a gazdag–szegény, a tőkés–munkás, a város–falu, a központ–periféria ellentéteken túl kibontakozott a “fehér” Európa és a “színes” külvilág konfliktusa is.) Amíg a nyugati világban többé-kevésbé sikerült a társadalmi bajok kezelése, levezetése, addig a keleti régiókban egyre csak halmozódtak a gondok. Ez magyarázza, hogy a kapitalizmus rendjével szemben ellenállási gócok alakultak ki, melyek súlypontja távolodott a civilizált és modernizálódó Európától, és megjelent az ellentmondásokkal megterhelt Orosz Birodalomban, illetve az ébredő Ázsiában.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)