A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT

 

Ázsia, Afrika, Latin-Amerika országainak története az egyetemes történelem szerves részét képezi. E földrészeken, de különösen Ázsiában az európai felfedezők és hódítók megjelenésekor fontos kultúrközpontok működtek. A területek nagy része általában túljutott fejlődésének primitív szakaszán (kivéve a legkedvezőtlenebb földrajzi adottságú régiókat), de elmaradt Európa fejlettségi színvonalától. A tengerentúli világ feltárása és bekapcsolása a világgazdaság vérkeringésébe jelentősen hozzájárult az ipari forradalom országainak ugrásszerű fejlődéséhez. A visszahatás: az elmaradott vagy stagnáló függő országok teljes alárendelése, meghódítása.

A XVIII. század közepétől a XIX. század első évtizedéig Anglia versenytárs nélkül építhette ki világhatalmát. Szupremációját (fölényét) végig megtartotta a XIX. század folyamán. A brit tengerentúli gyarmatbirodalom bázisországa India volt. India teljes gyarmatosításával nyílhatott meg az út az újabb gyarmati terjeszkedésekhez. India lényegében a világ ipari műhelyének hátországává vált az 1800-as évek elejére, de csak 1849-ben zárult le teljes meghódítása. A műveleteket a kereskedelmi tőke szervezete, a Kelet-indiai Társaság végezte el 1833-as feloszlásáig, ettől kezdve az ipari burzsoázia közvetlen részt vállalt a politika alakításából.

Indiát erőszakosan (protekcionizmussal és gazdaságon kívüli erőszakkal) átalakították az angol kapitalista ipar felvevő piacává. A régi ázsiai társadalom lebontása, egy nyugati típusú társadalom alapjainak lerakása kezdődött meg. A gyakorlatban eldőlt a vita, melyet a gyarmatok hasznosságáról folytattak az angol parlamentben és politikai értelemben. Anglia, legyőzve a szipoly zsoldosok lázadását (1857–1858), új forrásokkal konszolidálta indiai uralmát (az arisztokrácia jogainak biztosításával leszerelte a parasztság elégedetlenségét, Viktória királynőt India császárnőjévé koronázták 1876-ban). Eközben annektálta Adent (1839), Új-Zélandot (1840), Nepált (1843), és új pozíciókat szerzett Burmában, s ezzel megkezdődtek a Kína megszerzését célzó műveletek is.

Kína megnyitása alapvetően gazdasági érdekeket szolgált, mivel a világ leghatalmasabb “potenciális piacaként” számoltak vele, de emellett az angol világhatalmi célkitűzések fontos részét is jelentette. A behatolás “fegyvere” az ópium csereüzlet volt, amely 1839 és 1842 között háborúhoz vezetett. A háborút lezáró nankingi szerződés megnyitotta Kína kapuit. Megjelentek az amerikai, francia és orosz gyarmatosítók is. A kínaiak a XIX. század közepétől lázadásokkal, felkelésekkel válaszoltak a külföldi betörésre (kantoni felkelés, 1842–1849; tajping felkelés, 1850–1864; a második ópiumháború, 1856–1858; a harmadik ópiumháború, 1860). A Kínára irányuló expanziós előkészületeknek áldozatul esett Korea is (angolok, franciák, amerikaiak egymást segítve gyakoroltak nyomást a válságba került Li-monarchiára 1831 és 1871 között).

Anglia Indonézia felé is kiterjesztette befolyását, amit a hollandok hegemóniájának megtörésével ért el 1811-ben. Az európai hatalmi viszonyok változásait és kihatásait kihasználva (ti. a napóleoni birodalom fennállását és bukását) Anglia közvetett módon biztosította az egész indonéziai térség feletti ipari és kereskedelmi fölényét.

Japán is “zárt állam” volt, feltörése csak akkor kezdődhetett meg, amikor a Tokugava-rendszer belpolitikai válságba süllyedt. Anglia mellett az Egyesült Államok is fellépett 1845-ben, hogy Japánnal “kapcsolatot” létesítsen. 1853-ban az orosz nyomás is jelentkezett, ekkor született az első amerikai–japán egyezmény (1854. március 31.). Japán azonban a sogunatus válsága, a meidzsi forradalom (1868) és reformok útján nemcsak elkerülte a gyarmatosítást, hanem maga is vezető gyarmatosítóvá fejlődött.

A gyarmatbirodalmak kialakulásának másik színtere a Közép-Kelet térsége volt. Afganisztán és Perzsia megszerzése nagyhatalmi versengést váltott ki. Anglia számára elsődlegesen stratégiai szempontból vált szükségessé az afganisztáni jelenlét. (India az afgán határ felől nem volt biztosítva.) Ezzel hozható összefüggésbe, hogy Anglia a Szaroszájok dinasztiájának megdöntését követően (1809) tartósította a széthullott ország anarchiáját.

Az afgánok Oroszország és Perzsia segítségét kérve igyekeztek ellenállni az angol és a szikh nyomásnak (1837), de az angolok gazdasági, katonai ereje felülkerekedett az ellenálláson. Perzsia szintén erre a sorsra jutott. Miután Franciaország egyiptomi kudarca miatt leírhatóvá vált a térségben, az angolok az orosz–perzsa konfliktusosság (1804–1813, 1826–1828) után térdre kényszerítették a hatalmon lévő Mohamed Mirza sahot (1837). Így a negyvenes évek elejétől ellenőrzésük alá vonták a perzsa központokat is (Tebrisz, Teherán). Az ösztönös lázadások (pl. bábista felkelés 1844–1852) idején sem rendült meg az angol jelenlét, a gazdasági pozíciók pedig érintetlenek maradtak.

Nagy jelentőségűek a Török Birodalom felszámolásáért folytatott küzdelmek a XIX. században, miután a balkáni, a közel-keleti és észak-afrikai törökellenes harcok következtében a gyarmatosítók előtt mind stratégiai, mind gazdasági szempontból széles mozgástér kínálkozott fel.

A válság egybeesett Anglia és Franciaország előretörésével a közel-keleti régióban. Anglia a Nílustól keletre vetette meg a behatolás alapjait. Az arab népi felkelők által legyengített Mohamed Ali-féle egyiptomi birodalom az angolok előtt kapitulációra kényszerült. Ezzel megnyílott az út Arábia és Irak felé is. Anglia berendezkedését az arab világban csak Franciaország fellépése és sikerei korlátozták.

Franciaország a XVIII. század folyamán komoly pozíciókat vesztett a gyarmati szférában is. Párizst lekötötték az európai konfliktusok, tengerentúli gyarmatai védtelenné váltak. A forradalom, majd a napóleoni háború idején tovább gyengültek a pozícióik. A francia gyarmatpolitikát csak a XIX. század első harmadának végén lehetett újraindítani, amikor megindult a francia ipari tőkés fejlődés. A második gyarmatbirodalom hídfőállását az ún. Maghreb-országokban (Marokkó, Algéria, Tunisz és Líbia) vetették meg, pontosabban Algériában 1830 és 1836 között. Abd el Kadar emír és gerilla harcmodorú erői szívós ellenállást tanúsítottak ezt követően is. 1847 végén a marokkói szultán segítségével sikerült a franciáknak felülkerekedniuk az algériai ellenálláson. (A berberek ellenállása még így is 1857-ig eltartott.) Algériát nagy létszámú európai lakosság betelepítésével tették működőképes gyarmattá. – Egyidejűleg sikert értek el Szueznél is. A Szuezi csatorna építéséhez kapcsolódó pénzügyi és diplomáciai manőverek következtében Franciaország megnövelte befolyását Egyiptomban (1854). A csatorna megnyitása (1869) után angol–francia párharc vette kezdetét Egyiptom és a térség teljes birtoklásáért. (Szíria és Libanon rákerült a francia stratégiai térképekre.)

Fekete-Afrikában (a Szaharától délre eső régiókban) az adott időszakban az európai terjeszkedés még nem volt jelentős. A portugálok a XV. század eleje óta fokozatosan előrehaladtak a nyugati partvidék felderítésében. Lisszabon mindenki mást megelőzve és kiszolgálva a piacokon (fűszerek, rabszolgák, ezüst- és aranybeszállítással stb.) számottevő előnyre tett szer. A korán megszerzett bázisok a XIX. század második felében ismét felértékelődtek, amikor a “nagyok” érdeklődésének központjába került a “fekete kontinens” .

Tényleges új térhódítással ez időben tulajdonképpen csak két régióban találkozunk. Az egyik Dél-Afrika, ahol az angolok és a búrok foglaltak el területeket, a másik Kelet-Szudán, ahol szintén az angoloknak volt esélye tartós berendezkedésre. Fekete-Afrika egyelőre a virágzó rabszolga-kereskedelem kontinenseként kapcsolódott a világhoz, gyarmati térhódítása később, a XIX–XX. század fordulóján következett be.

A tárgyalt korszakban a gyarmattartó hatalmak körében Spanyolország és Portugália esetében a jelentős – Afrikát, Ázsiát és Amerikát összefűző – gyarmatbirodalmi pozíciók, előnyök és hasznok, felhalmozott tőkék nem lettek az ipari forradalom emelői. A spanyol és a portugál gyarmatosítás nem vezetett olyan modernizációhoz, mint a többi országnál. Hollandiának sikerült elkerülnie ezt az “úttévesztést” , mégis – főleg kicsinysége folytán – Spanyolországhoz és Portugáliához hasonlóan, arra kényszerült, hogy átengedje Londonnak a világkereskedelemben betöltött helyét. A világ felosztásának más formáival is élnek a hatalmak, pl. a domíniumi státus megadása (Kanada, 1867), egy terület adásvétele (az USA megvásárolja Alaszkát Oroszországtól, 1867).

 

ÉVSZÁMOK

1794. február 4.

a francia gyarmatokon megszüntetik a rabszolgaságot

1812–1814

angol–amerikai háború Kanadában

1816–1824

a latin-amerikai függetlenségi harcok

1823. december 2.

az amerikai elnök meghirdeti az ún. Monroe-elvet

1825. augusztus 6.

Latin-Amerika függetlenségi harca lezárul

1830. július

Franciaország megkezdi észak-afrikai expanzióját

1838. október

Anglia megkezdi a Közép- és a Közel-Kelet feletti uralom kiépítését (Afganisztán, Perzsia)

1839–1842

az első ópiumháború Kínában

1856. október–1858. június

a második ópiumháború Kínában

1857–1858

szipoj felkelés Indiában

 

IRODALOM

B. Davidson: Gerillaháborúk Afrikában. (Kossuth Kiadó, Bp., 1984. 11–66. o.)

Poór János–Nyári Gábor: Nyugat-Európa és a gyarmatbirodalmak kialakulásának kora (1500–1800). (IKVA Kiadó, Bp., 1990. 152–178. o.)

Salgó László: Gyarmatpolitika Napóleontól De Gaulle-ig. (Kossuth Kiadó, Bp., 1977. 9–45. o.)

  1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
  2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
  3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
  4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
  5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
  6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
  7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
  8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
  9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
  10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
  11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
  12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
  13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
  14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
  15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
  16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
  17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
  18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
  19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
  20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
  21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
  22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
  23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
  24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
  25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
  26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
  27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
  28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
  29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
  30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)