1939. szeptember elsején Németország megtámadta Lengyelországot, ezzel kezdetét vette a második világháború. Anglia és Franciaország ugyan hadat üzent Németországnak, ténylegesen azonban nem lépett vele háborúba. A német–szovjet megnemtámadási egyezmény alapján a szovjetunió is megtámadta Lengyelországot, s a két hatalom együttes akciója a lengyel szuverenitás teljes megszűnéséhez vezetett. A Szovjetunió és Németország felosztotta ténylegesen is Lengyelországot. Úgyszintén a megnemtámadási egyezmény alapján kebelezte be a Szovjetunió Észtországot, Lettországot és Litvániát 1939–40-ben. 1939 novemberében a sztálini totalitariánus birodalom megtámadta Finnországot, s hosszú, elkeseredett harcok után gyarapította területeit szomszédja rovására az 1940. márciusi békeszerződés alapján. 1940-ben Románia Besszarábia visszaadására kényszerült.

A nyugati hadműveletek 1940 áprilisában indultak meg, amelynek során Németország elfoglalta Dániát és Norvégiát. Májusban a semleges Hollandiát és Belgiumot szállták meg a német csapatok. Az angol és francia haderő képtelen volt ellenállni a német csapásoknak, s feladták Franciaországot. Június 21-én Franciaország és Németország aláírta a fegyverszüneti egyezményt. Franciaország kétharmada közvetlen német megszállás alá került, Elzász-Lotaringiát Luxemburggal együtt Németország annektálta, a meg nem szállt területeken pedig Pétain vezetésével németbarát fasiszta állam alakult.

Az 1940 augusztusában megindult ún. angliai csatában – légiháború a két ország között – nem sikerült megteremteni a német hadseregnek a partraszállás feltételeit: az angol légierő szétzúzását és az ipar megbénítását.

A három fasiszta nagyhatalom az ún. háromhatalmi egyezményben (1940. szeptember 27.) állapodott meg politikai együttműködésük megerősítésében, a befolyási övezetek egymás közötti rögzítésében.

1940 szeptemberében Olaszország indított támadást az angol szövetségben álló Egyiptom ellen, az offenzíva azonban rövidesen kifulladt. A decemberi angol ellentámadás néhány nap alatt megsemmisítette az egész észak-afrikai olasz hadsereget. 1941 februárjában a Rommel vezette német egységek indítottak offenzívát olasz szövetségesük megsemmisítésére, s két hét alatt az egyiptomi határig szorították vissza az angolokat.

A Balkánon is Németország és szövetségeseinek elképzelései valósultak meg. Mivel Magyarország, Szlovákia, Románia és Bulgária szövetségesként való megnyerése mellett Jugoszláviát nem sikerült bevonni a tengelyhatalmak tömbjébe, 1941. április 6-án Németország, Olaszország, Magyarország és Bulgária négy oldalról támadta meg a balkáni államot. Néhány nap alatt győztek a támadók, s felosztották egymás között az országot. Áprilisra Athént is elfoglalták a német csapatok.

1941. június 22-én támadta meg Németország román és finn segítséggel a Szovjetuniót, amely Sztálin hibás helyzetértékelése és katonapolitikája következtében nem volt felkészülve a háborúra. A Barbarossa-terv alapján a németek három irányban – északon Leningrád, középen Moszkva, délen a Donyec-vidék és a Kaukázus felé – támadtak. Szeptember elején elérték Leningrád előterét, szeptember végén pedig elfoglalták Kijevet. Moszkva altt azonban megtorpantak, s a december eleji szovjet ellentámadás kb. 100 kilométerre szorította vissza őket. Áprilisra azonban kifulladt a szovjet támadás.

A Távol-Keleten 1941. december 7-én támadta meg Japán az USA-t (Pearl Harbor amerikai támaszpont megtámadása), mely hódító tervei megvalósításának egyik legfontosabb akadálya volt. Az USA ezt követően fegyveresen is belépett a világháborúba. A kezdeti jepán fölény az 1942. júniusi midway-szigeteki csatáig tartott. Az amerikai győzelem után megindult az amerikaiak előrenyomulása.

A Szovjetunió megtámadása után kezdett kialakulni a tengelyhatalmakkal szembenálló országok széles körű együttműködése. 1941 augusztusában a Churchill–Roosevelt-tanácskozás eredményeként írta alá Nagy-Britannia és az USA az Atlanti Chartát. Ebben elvetették a területi terjeszkedést, kimondták, hogy a háború nem lehet a nemzetközi politika eszköze, garantálták a népek szabadságát államformájuk megválasztásában, állást foglaltak a tengerek és a kereskedelem szabadsága mellett. 1942. január elsején jelent meg az Atlanti Charta elvein alapuló Egyesült Nemzetek deklarációja, amelyhez az USA-n, Anglián, a Szovjetunión és Kínán kívül még 22 hadviselő ország csatlakozott (ún. washingtoni paktum).

A német és a szövetséges csapatok gyorsan haladtak előre, s augusztus elejére elérték Sztálingrádot, a térség csomópontját. Óriási küzdelem bontakozott ki a szembenálló felek között. A november 19-én megindított szovjet ellentámadás sikeres volt, s 1943. február 2-án Paulus tábornagy megadta magát. Ez a győzelem fordulópont volt a háború menetében.

Hasonló fordulópontnak tekinthető Montgomery angol tábornok stratégiai győzelme Rommel felett El-Alameinnél. Ezt követően angol és amerikai csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában, a németek egészen Tuniszig hátráltak. A háború menetében a harmadik döntő fordulat a midway-szigeteki ütközet volt.

A második világháború erőviszonyainak alakulásában fontos esemény volt az 1943. július elejei kurszki tankcsata a keleti fronton, amely a támadást indító németek vereségével végződött.

1943 nyarán angol–amerikai csapatok szálltak partra Szicíliában. Hatására az olasz király letartóztatta Mussolinit, akit azonban kiszabadítottak a németek, s vezetésével Salóban megalakult egy fasiszta állam. Az új észak-olaszországi államban széles körű antifasiszta ellenállás alakult ki. Délen lassan nyomultak előre az angol–amerikai erők, így Róma csak 1944 nyarán szabadult fel a német megszállás alól.

1943. november 28–29-én rendezték meg a szövetségi nagyhatalmak (USA, Anglia, a Szovjetunió) vezetői a teheráni konferenciát, amelyben megállapodtak, hogy a háborút a tengelyhatalmak kapitulációjáig folytatják. Állást foglaltak abban is, hogy 1944 nyarán megnyitják a második frontot Nyugat-Európában, s hogy Németország kapitulációja után a Szovjetunió belép a Japán elleni háborúba.

1944 nyarán a szovjet csapatok – a balti köztársaságok egy kis részét leszámítva – visszafoglalták az ország teljes területét, beleértve a balti, a lengyelországi, a besszarábiai és a finn hódításokat. Fontos szerepet töltött be a harcban a szovjet partizánmozgalom is.

1944. június 6-án nyitották meg az angol–amerikai katonai erők a második frontot a franciaországi Normandiában. A szövetséges csapatok főparancsnoka az amerikai Eisenhower tábornok volt. A második front megnyitásának célja a szovjet előrenyomulás ellensúlyozása, a Szovjetunió politikai súlyának gyengítése volt. 1944 decemberében a szövetséges csapatok, beleértve a franciát is, előrenyomulásának köszönhetően lényegében egész Franciaország visszanyerte szuverenitását. Franciaországban számottevő antifasiszta ellenállás működött a német megszállással szemben.

Délkelet-Európában is alapvető változás követekezett be 1944 nyarán–őszén a katonai erőviszonyokban. Augusztus 23-án Mihály román király letartóztatta a németbarát Antonescu marsallt, Románia átállt a szövetségesek oldalára. 1944. szeptember 9-én antifasiszta felkelés robbant ki Szófiában, megalakult az új kormány, amely szakított a tengelyhatalmakkal, s az ország a szövetségesek oldalán folytatta a háborút. 1944 őszén az angol csapatok felszabadították Görögországot, októberben a jugoszláv partizánhadsereg (döntő szerepe volt Jugoszlávia függetlenségének visszaállításában) és a szovjet egységek elfoglalták Belgrádot. 1944 őszétől Szlovákiában és Magyarországon is harcok folytak. 1945. április 13-ára a szovjet csapatok teljesen kiverték Magyarországról a német egységeket, s befejezték az ország katonai megszállását. Május 2-án összeomlott a német–horvát ellenállás is, s Jugoszlávia újra egyesült.

A keleti fronton 1945 januárjában a német csapatok feladták Varsót. Ezt megelőzően a szovjet egységek tétlenül nézték az 1944-es varsói felkelés vérbe fojtását (augusztus–október), igazi katonai támogatást nem nyújtva, s átlépték az 1938-as német határt.

1945 februárjában Jaltában ültek ismét össze a szövetséges nagyhatalmak vezetői, ahol kölcsönösen elismerték egymás között a befolyási övezeteket, amelyek a hadműveletek következtében már gyakorlatilag kialakultak. Egyúttal elhatározták a béke biztonsága érdekében egy nemzetközi szervezet, az ENSZ felállítását.

1945. május 2-án esett el Berlin, Hitler és Goebbels öngyilkos lett, május 7-én feltétel nélkül kapitulált a német hadsereg. Május 8-án véget ért Európában a háború.

1945. július 17–augusztus 2. között Potsdamban üléseztek újból a szövetséges nagyhatalmak vezetői, ahol végérvényesen rendezték az Európát és a nagyhatalmakat érintő, még Jalta után nyitva maradt kérdéseket (pl. a lengyel határok kérdése).

A távol-keleti fronton is egyre markánsabban érvényesült az amerikai fölény. 1944 októberében zajlott le a háború egyik legnagyobb csatája a Fülöp-szigetek birtoklásáért, amelyben a japán flotta döntő vereséget szenvedett. A háború folyamán 1945. augusztus 6-án dobták le az amerikaiak az első atombombát (a japán Hirosima volt az áldozat), amellyel végérvényesen térdre akarták kényszeríteni Japánt. A potsdami megállapodás alapján 1945. augusztus 9-én a Szovjetunió is hadba lépett Japán ellen. Szeptember 2-án Japán megadta magát: befejeződött a második világháború.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)