Az 1918–1919-es német forradalom – visszaesései és belső megosztottsága ellenére – megnyitotta a parlamenti-demokratikus alkotmányozáson alapuló első német köztársaság útját. A császárság uralkodó elitje (a jog és igazgatás, a hadsereg körei, politikusok, nagyiparosok, agráriusok) továbbra is megőrizte befolyását, így lényeges eltérés mutatkozott a weimari köztársaság demokratikus igénye és realitása között. Nem alaptalanul jellemezték így a köztársaságot: “demokrácia demokraták nélkül” . Széles körű előítéletek mutatkoztak a politikai pártokkal és a pártállammal szemben. A köztársaság az első években súlyos erőpróbáknak volt kitéve, amelyet a Ruhr-vidék megszállása és pénzügyi összeomlás is tetézett. A német jóvátételt 1924-ben a Dawes-terv, majd 1929-ben a Young-terv keretében rendezték.

A “boldog” stabilizációs éveket (1924–1929) követő s a Németországot különösen sújtó világgazdasági válság éveiben folyamatosan kimerültek az államalkotó és a köztársaságot elismerő pártok. A középpártok “elvékonyodásából” és ezáltal a választói magatartás radikalizálódásából mindenekelőtt Hitler Nemzetiszocialista Német Munkáspártja (NSDAP) profitált. 1933. januári hatalomra kerülése után rövidesen az “egy nép, egy birodalom, egy vezér” jelszavával a totális diktatúra felé vett irányt, külpolitikájában pedig szembeszállt a versailles-i békerendszerrel, s a nyílt revízió, a status quo erőszakos megváltoztatásának útjára lépett.

Az első világháborút követő versailles-i békerendszer megteremtésében Franciaország játszotta a vezető szerepet, amelyre háborús részvétele, a nagy áldozatok s földrajzi helyzete predesztinálta. A francia politika végleges határokat kívánt. Az általa diktált békeszerződések azonban éppen ellenkezőleg hatottak: hosszabb távon Franciaország számára újabb konfliktusok veszélyét idézték fel. Meglazult a háborúban győztes államok szövetségi rendszere is. A francia kormányok nem engedtek előnyös hatalmi pozícióikból, hallani sem akartak a győztesek leszereléséről, még a korlátozott fegyverkezési egyenjogúságról sem. 1933 előtti nagyhatalmi-soviniszta politikájukkal elszigetelték a weimari Németország demokratikus erőit, és kedvező talajt teremtettek a német nacionalista-militarista körök revanista politikájának.

A győztes antant másik vezető hatalma, Nagy-Britannia, bár maga is diktálója és aláírója volt a békeszerződéseknek, nem nézte jó szemmel a franciák túlzott követeléseit és az európai kontinensen kialakult francia hegemóniát. De kettejük szövetsége – nézeteltéréseikkel együtt – fennmaradt a két világháború közötti időszakban. Nagy-Britannia világhatalomként európai politikáját mindig alárendelte az egész brit birodalom fenntartásának. Ez a birodalmi érdek alakította ki “az erők egyensúlyának” hagyományos külpolitikai elvét. Nem fűződött érdeke a világháborúhoz, ezért a leszerelési konferenciákon a győztesek mérsékelt lefegyverzését és Németország mérsékelt felfegyverzésének elvét képviselte, s Németország megbékítésére törekedett.

A viszonylag fejletlen, gyenge, nyersanyagszegény Olaszországban 1922-ben jutott hatalomra a fasizmus (l. az ún. Marcia su Roma), s 1926-ig parlamentáris keretek közt (a parlament, pártok, szakszervezetek stb. fennmaradnak), majd ezt követően totális diktatúra formájában uralkodott. A gazdasági világválság mélypontján a gazdasági liberalizmust új, centralisztikus rendszerrel váltották fel. 1934 februárjában kihirdették az új korporációs törvényt, amely az ország gazdaságát 22 szektorra osztotta, s mindegyik élén egy korporációt, testületet szerveztek. A korporatív állam felépítését az egyház is pártfogolta.

Mivel Olaszország a győztesek oldalán fejezte be a világháborút, és kisebb mértékben részesült az osztozkodásból, szintén új felosztást kívánt. Külpolitikai törekvéseit részben e kielégítetlenség határozta meg, amely szembeállította volt antantszövetségeseivel, részben bizonyos ideig tartó félelme az erősödő Németországtól. Amíg a fasizmus nem szilárdult meg, a kormány az európai status quo békés revíziója mellett foglalt állást, és csak később csatlakozott az erőszakos revízióhoz, s vált a német kormány agresszív terveinek közvetlen részesévé.

Az 1930-as évek közepétől nemzetközi diplomáciai és politikai harc bontakozott ki Európában. A német külpolitikában bekövetkezett fordulat nyomán megkezdődött az új szövetségi rendszerek kialakításáért, illetve azok létrejöttének megakadályozásáért folyó küzdelem. Az új periódus fontos mozzanata volt a szovjet–francia közlekedés és ezzel párhuzamosan a német–szovjet viszony romlása. Tervek születtek olyan kollektív biztonsági rendszer létrehozásáról, amelyben valamennyi érdekelt európai állam – köztük Németország – kölcsönösen lemond a vitás kérdések agresszió útján történő megoldásáról. Németország azonban fellépett a kollektív biztonság ellen, s annak tervét Lengyelország felől kezdte ki. A Szovjetunió kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött Franciaországgal és Csehszlovákiával (1935).

Németország újabb külpolitikai lépései során népszavazással magához csatolta a Saar-vidéket, bejelentette az általános hadkötelezettség bevezetését, megszervezte légierejét, s flottaegyezményt kötött Angliával. Megkezdte a versailles-i szerződés nyílt felszámolását. Megszállta a demilitarizált Rajna-vidéket (1936), s olasz–német intervenció indult a demokratikus spanyol kormány ellen. A nyugati demokratikus nagyhatalmak megalkuvó és békítgető politikája az agresszoroknak kedvezett.

Japán a Távol-Keleten indított támadást. Németország és Japán 1936-ban aláírta az antikomintern paktumot, amelyhez a következő évben Olaszország is csatlakozott. A megállapodás formálisan ugyan a Komintern ellen irányult, ténylegesen a világ területi újrafelosztását rögzítette a szövetségesek között.

A befolyási övezetek feletti hatalomért folyó harc már jóval a második világháború előtt elkezdődött. (L. a japán Tanaka-tervet [1927], amely Kína, Délkelet-Ázsia s végül egész Ázsia meghódítását tűzte ki célul. 1931-ben Japán megtámadta Kínát.) Olaszország az 1920–1930-as évek fordulóján lezajlott leszerelési konferenciákon a fegyverzetek kiegyensúlyozott aránya mellett foglalt állást. Nem kívánta a lefegyverzést, mert modern fegyverrel ellátott hadserege Európa egyik jelentős katonai ereje volt. Nem támogatta viszont a korlátlan fegyverkezést sem, mert tudta, hogy a versenyben nem tarthat lépést Franciaországgal és Németországgal. Egyre inkább érlelődött benne a gyarmati háborúk gondolata, s így került sor 1935–36-ban az olasz–etióp háborúra és intervenciós részvételére a spanyolországi polgárháborúban, majd 1939 áprilisában Albánia bekebelezésére.

Németország befolyási övezetének kialakítása során először az etnikai elv alapján valósította meg terveit Európában. Ennek során 1938-ban csatlakozásra kényszerítette Ausztriát. Hozzá kell tenni ugyanakkor azt is, hogy a csatlakozásnak számos híve volt Ausztriában (Anschluss). A német birodalom következő lépése Csehszlovákia szuverenitásának megszüntetése volt. 1938. szeptember 30-án írták alá Németország, Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország kormányfői a müncheni egyezményt, amelynek értelmében Csehszlovákiának át kellett adnia a német kisebbség által lakott Szudéta-vidéket Németország részére. Lengyelország megszállta Teschent, ahol lengyel kisebbség élt. Az első bécsi döntés pedig (német–olasz megállapodás, 1938. november 2.) Magyarországhoz csatolta a Felvidék többségében magyarlakta déli részét. Magyarország 1939 elején csatlakozott az antikomintern paktumhoz. 1939 elején Szlovákia mondta ki önállóságát, s a Tišo vezette kormány is támogatta Németország Cseh- és Morvaországgal kapcsolatos terveit. A hitleri Németország 1939. március 15-én bevonult Prágába, s Csehországot “Cseh–Morva Protektorátus” néven a birodalomhoz csatolták. Ezzel egy időben pedig Magyarország elfoglalta Kárpátalját.

1939. augusztus 23-án írták alá a szovjet–német megnemtámadási egyezményt, amelyben a felek megállapodtak abban, hogy tartózkodnak egymás megtámadásától, semleges magatartást tanúsítanak a másik fél háborúja esetén, és nem vesznek részt egymás ellen irányuló katonai csoportosulásban. A titkos kiegészítő jegyzőkönyvben megállapodott a két fél a térség előzetes felosztásában is (l. Lengyelország felosztását; a Baltikum, Besszarábia és Észak-Bukovina szovjet megszállását).

Az első világháború hadszíntereitől távol fekvő Amerikai Egyesült Államok kellően időzített hadba lépésével jelentős szerepet játszott az antanthatalmak győzelmében. E részvétel a továbbiakban számottevően növelte az USA gazdasági befolyását és világhatalmi pozícióit. Az ország világpolitikai szerepével kapcsolatban megoszlottak a vezető körök nézetei. Végül is Wilson elnök a szenátusban nem kapta meg a versailles-i békeszerződés ratifikálásához szükséges többséget. Az USA nem írta alá a szerződést, és nem lépett be a Népszövetségbe sem. 1921 augusztusában azonban különbékét kötött Németországgal, és jelentős szerepet játszott annak talpraállításában.

1933–1939 között a Roosevelt-kormányzatra kettős feladat hárult. A példátlanul súlyos gazdasági válságból való kijutás, a helyreállítási és reformkoncepciót tartalmazó New Deal megvalósítása s ezzel egyidejűleg az Egyesült Államok nemzetközi politikai és világgazdasági szerepének újraértelmezése és érvényesítése. Az ún. izolacionalista semlegességi törvény (1935) gerince a pártatlanság volt, Európa potenciális agresszorai viszont az amerikai semlegességi törvény ismeretében számíthattak annak egyenlőtlen hatásával, nevezetesen az amerikai fegyverek hiányával. A spanyol polgárháború, a japán–kínai háború hatására 1938 elején szaporodtak a semlegességi törvény revízióját követelő, agresszorellenes törvényjavaslatok.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)