Az 1848–49-es forradalmakat leverték. A dinasztikus és a nemzeti érdekek érvényesítésének kísérlete után a közép-európai nagy nemzeti államok megteremtésének módja a nemzetközi erőviszonyoktól, a szembenálló vagy csak részben együttműködő erők földrajzi elhelyezkedésétől, pillanatnyi politikájuktól, ellensúlyozásuktól, esetleg egymás elleni kijátszásától is függött. Ugyanakkor a dinasztikus tervek – változó történelmi feltételek mellett – a nemzeti törekvéseket is számításba vették főként Itáliában és a német nyelvterületen.

Az 1848 után kialakult status quo Itáliában látszólag évekre rögzítette a teljes széttagoltság állapotát. Lombardia és Velence közvetlenül Ausztriához tartozott, de Párma, Modena és Toscana is osztrák befolyás alatt állt. Rómát francia katonák “szállták meg” . A Nápoly–Szicíliai Királyságban II. (Bourbon) Ferenc uralkodott, egyedül a Szárd–Piemonti Királyság lehetett az egyesítési törekvések kiindulópontja, ahol az alkotmányos monarchia biztosította a polgári szabadságjogokat és a viszonylagos nemzeti szuverinitást.

Az ötvenes évek gazdasági fellendülésének hatására Észak-Itália minden tartományában fejlődött a textilipar, a vasútépítés, intenzívebbé vált a bel- és külkereskedelem, nőtt a gépek, az érc, a nyersvas, a szén behozatala. Az erősödő északolasz polgárság a megmerevedett status quo megbontását főként a Habsburgok soknemzetiségű államával szemben tűzhette ki célul.

Az olasz egység megteremtésének vezéralakja Cavour (1810–1861) gróf, II. Viktor Emánuel szárd király miniszterelnöke volt. Részben kivárta, részben előidézte azon diplomáciai és katonapolitikai helyzeteket, amelyek céljait segítették. Expedíciós hadtesttel bekapcsolódott a krími háborúba, majd Nizza és Savoya átengedése fejében megnyerte III. Napóleont a küszöbön álló piemonti–osztrák konfliktus esetére. A francia–olasz csapatok Solferinónál (1859. június 24.) döntő győzelmet arattak az osztrákok fölött. A győzelem nem hozta meg – a francia támogatás leállítása miatt – a teljes sikert. Ausztria így is lemondott Lombardiáról, a hercegségek népszavazással csatlakoztak Piemonthoz. E folyamat része volt a szicíliai Bourbon-ellenes felkelés, amely Gabribaldi szabadságharcosaival (és a magyar légióval) megdöntötte a nápolyi király uralmát. 1861-ben kikiáltották az egységes olasz királyságot, amelyhez 1866-ban Velence, majd 1870-ben Róma is csatlakozott.

Az 1848-as forradalom veresége után a német egység is a dinasztikus út és végül a “kisnémet” megoldás nyomvonalán haladt előre. Otto von Bismarck kancellárként (1862-től) fölhasználta Poroszország belső megerősödését és a kínálkozó külpolitikai esélyeket Németország megteremtésére. Az 1850 tavaszán életbe lépett rendelkezések megszüntették a parasztok még fennálló feudális kötelezettségeit, lehetővé tették a földbér és robot megváltását, amely a porosz junkerek (földbirtokosok) számára részben biztosította a modern mezőgazdaság anyagi fedezetét. Szászországban, Thüringiában, a Rajna-vidéken stb. jelentős ipari potenciál jött létre, ugyanakkor az ipari forradalom gazdasági következményei, az árutermelés- és árucsere-bővülés csak egységes nemzeti piacgazdaságban érvényesülhettek volna. Bismarck céltudatos és átgondolt politikával készítette elő tervét: a hadseregreform modernizálta a hadsereg szervezetét, vezetési elveit és technikáját; sikerült biztosítania Anglia és Oroszország jóindulatú semlegességét; Franciaországot távol tartotta a német belügynek nevezett porosz–osztrák konfliktustól, végül megnyerte szövetségesnek a Velence miatt Ausztriával szembenálló Olaszországot.

A porosz–osztrák háború 1866-ban robbant ki, s Csehországban, Königgrätz mellett a jól felszerelt porosz csapatok gyors győzelmet arattak. Bismarck enyhe békefeltételei Ausztriát porosz vezetőségű német egység elfogadására ösztönözték. 18 német állam és Hamburg, Lübeck, Bréma megalakította az Északnémet Szövetséget. Baden, Württemberg, Hessen és Bajorország III. Napóleon fellépése miatt átmenetileg a szövetségen kívülre került.

A porosz–francia ellentétek 1870-ben háborús helyzetet teremtettek. A franciák teljesen elszigetelődve visszavonultak, majd szeptember 2-án Sedannál a francia sereg letette a fegyvert, III. Napóleon fogságba került. Párizsban szeptember 4-én kikiáltották a köztársaságot, s az új polgári kormány a német követeléseket teljesítve fegyverszünetet kötött a poroszokkal. 1871. január 18-án a versailles-i királyi palotában, a körülzárt Párizs közelében kiáltották ki a német császárságot. A német egység a németség belső erejével valósult meg, aktív, ill. háborús politika és semlegesítési taktika eredményeként. 1871 után szükségessé vált az európai hatalmi egyensúly újraértelmezése.

A balkáni nemzeti államok születésének legfőbb feltétele a Török Birodalom gyengülése volt. A balkáni népek, a törökökkel szemben gyengék lévén, inkább rászorultak a nagyhatalmak segítségére, mint a gazdaságilag és katonailag erősebb olaszok vagy németek. Az évszázados török uralom ugyanakkor jelentősen megváltoztatta az etnikai határokat, így ez, valamint a kialakult államhatárok hiánya szembefordította a balkáni népeket, amikor lehetőség mutatkozott az új “honfoglalásra” . (L. a krími háború [1853–1856] történetét!)

Görögország még 1829-ben kivívta függetlenségét, de jelentős görög lakosság élt még mohamedán függőségben.

A román egység megteremtése a krími háborúval kezdődött el. 1859-ben Havasalföld és Moldva – a krími háborút lezáró párizsi konferencia hatására – Cuza Sándort választotta fejedelemmé, s két év múlva egyesítették a két országgyűlést. 1864-ben vezették be a jobbágyfelszabadításról szóló törvényt, amely pénzváltság ellenében megszüntette a jobbágyi kötelezettségeket.

Szerbiában már az 1833-as agrártörvény megszüntette a jobbágyi szolgáltatásokat. A társadalmi felszabadulás igénye itt is a nemzeti felszabaduláséval kapcsolódott össze. 1867-ben sikerült elérni, hogy a török helyőrség elhagyja Szerbiát, s a török befolyást a függetlenségi törekvéseket támogató Oroszország befolyása váltotta fel.

Bulgáriában a helyi hatóságok önkénye, a török katonai terror és a központi adók elviselhetetlenné tették az elnyomott lakosság életét. Az 1834-ben bevezetett földreform után a szpáhi birtokok egy részét kisbirtokos parasztok kaphatták meg. A török reformok, modernizációs kísérletek (jogegyenlőség, vagyon- és életbiztonság, közös teherviselés, vallásszabadság) a török uralkodó rétegek ellenállása miatt nem hoztak lényeges javulást a bolgár nép számára. 1876-ban a Hriszto Botev által vezetett felkelést a törökök leverték, s a vereség után Szerbia üzent hadat Törökországnak, de a bolgár önkéntesek támogatása sem tudta megmenteni a kis államot a kapitulációtól. A vereség után Oroszország üzent hadat Törökországnak. Az orosz seregek elfoglalták Észak- és Dél-Bulgáriát, sőt Drinápolyt is, de Konstantinápoly megszállását Anglia flottamozgósítással akadályozta meg. A San Stefanó-i békében Oroszország lemondott balkáni területeinek jelentős részéről, Bulgária önálló fejedelemséggé vált. A berlini kongresszus (1878) elismerte Szerbia, Románia és Montenegro függetlenségét, és felhatalmazta az Osztrák–Magyar Monarchiát Bosznia–Hercegovina megszállására, ahol még 1875-ben törökellenes parasztfelkelés tört ki, és a közjogi viszonyok évekig vártak rendezésre.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)