A korai császárság (principatus) rendszerének alapjait Octavianus (= Augustus) és a szenátus között a Kr. e. 27-ben létrejött megállapodás teremtette meg, amelynek keretében “helyreállították” a köztársaságot. Ennek értelmében több olyan tisztség került Augustus kezébe, amelyeket a köztársaság korában különböző személyek töltöttek be, és korábban együttesen nem viselhettek: így a külügy, a hadügy, a tartományok jó része feletti uralom, valamint Kr. e. 12-től a főpapi tisztség. Ő volt a hadsereg főparancsnoka is (imperator). Természetesen felhatalmazásai folytán gyakorlatilag övé lett a teljes hatalom. Uralkodása idején (Kr. e. 27 – Kr. u. 14) azonban e tisztségeket 5 évenként újította meg a szenátus. Halála után utóda, Tiberius már egész életére megkapta az uralkodáshoz szükséges felhatalmazásokat, és ez a későbbi császárok esetében is így történt.

Felső réteg (honestiores). Bár a szenátus hozta a továbbiakban is a törvényeket, korábbi hatalmát elvesztette. A birodalom élén a császár és a császári ház tagjai álltak. A társadalmi hierarchiában a 600 szenátor követte őket, akiknek legalább 1000000 sestertius vagyonuk volt. A császárok részben rajtuk keresztül gyakorolták a hatalmukat a tartományokban, továbbá a légiók irányítása is a kezükben volt.

A szenátus összetétele a principatus évszázadaiban nagy változáson ment át. Egyrészt a Kr. u. I. század végére kihaltak a köztársasági érzelmű családok (utolsó tagjaikat Domitianus végeztette ki a Kr. u. 90-es évek elején), másrészt fokozatosan tért nyertek a tartományi arisztokrácia tagjai is e testületben. Megerősödésüket mutatja az is, hogy Kr. u. 98-ban egy hispaniai származású szenátor lett a császár (M. Ulpius Traianus). A szenátus többször kiáltott ki tagjai közül császárt, így Kr. u. 96-ban az Antoninus-dinasztia alapítóját, M. Cocceius Nervát, 193-ban P. Helvius Pertinaxot, ill. 238-ban Pupienust és Balbinust. Ezt követően a szenátus teljesen elvesztette politikai jelentőségét.

A lovagrend tagjai (számuk több tízezerre tehető) a birodalom pénzügyeit, valamint a császári tartományok egy részét irányították. Mivel Augustus felszámolta az adóbérlő (publicanus) rendszert, ami komoly bevételt jelentett a lovagoknak, ezért ők - a szenátorokkal ellentétben - fizetést kaptak.

A felső réteghez tartoztak még a római polgárokból álló városi közösségek (ezek száma a principatus idején egyre nőtt) vezető testületei (decuriók). Létszámuk mintegy 100000 fő volt.

Alsó réteg (humiliores). Ebbe a kategóriába a városi és a falusi lakosság tartozott: szabadok (ingenui), felszabadított rabszolgák (liberti) és a rabszolgák (servi). Fontos megjegyeznünk, hogy a principatus korában mindegyik rétegnek megvolt a lehetősége arra, hogy előbbre jusson a társadalmi ranglétrán. Az összlakosság mintegy 50– 80 millió lehetett. A római polgárjoggal rendelkező szabad emberek száma fokozatosan nőtt. Caracalla 212-ben a polgárjogot a birodalom minden szabad lakosára kiterjesztette.

A Iulius– Claudius-dinasztia (Kr. e. 27 – Kr. u. 68) bukása után tört ki az első nagyobb belpolitikai válság a Római Birodalom történetében. Ekkor szóltak bele a politikai küzdelembe először az egyes tartományok hadseregei, amelyek saját vezetőjüket kiáltották ki császárnak (Hispania Galbát, Germania Vitelliust, Syria Vespasianust). A véres polgárháborúból Vespasianus került ki győztesen, aki megalapította a Flavius-dinasztiát (Kr. u. 69– 96). A család utolsó tagjának, Domitianusnak meggyilkolása után a szenátus már tagjai közül választott császárt, Nervát. Ő alapította az Antoninus-dinasztiát (Kr. u. 96– 192), amelynek tagjai – Commodus kivételével – örökbefogadás révén kerültek trónra. Commodus meggyilkolása után ismét véres polgárháború tört ki, amelyből L. Septimius Severus, a Severus-dinasztia alapítója került ki győztesen (Kr. u. 193– 211). E dinasztia már főként a hadseregre támaszkodott, azonban 235-ben egy katonai lázadás véget vetett uralmának. A Severusokat a katonacsászárok sora követte, akik közül szinte mindegyik gyilkosság áldozata lett. Kr. u. 259 után a birodalom három részre szakadt. Az egységet csak 273-ban sikerült Aurelianusnak helyreállítania.

A Római Birodalom külpolitikája Augustus idején offenzív volt. A hódításoknak Varus Kr. u. 9. évi katasztrofális veresége vetett véget (a germánok tőrbe csalták és megsemmisítették három légiójával együtt). Augustus – részben belpolitikai okokból – a hadsereget a határ menti tartományokban helyezte el. Ez 30 légiójával és számtalan segédcsapatával a korszak legjobb hadserege volt. A határok biztosítását szolgálta a környező barbár népekkel kötött szövetségi rendszer is, ami azonban többször – helyi uralkodóváltás vagy a Barbaricumban történt népmozgások esetén – csődöt mondott.

A támadó külpolitikát Claudius (Kr. u. 41– 54) újította fel: uralkodása alatt szálltak partra a római légiók Britanniában, melyet 43– 83 között hódítottak meg. Domitianus alatt a 83. évi chattus háború után Germaniában gyarapodott a birodalom területe. A legnagyobb kiterjedését Traianus alatt érte el Dacia, Armenia és a parthus birodalom meghódításával. Ez utóbbiakat utóda, Hadrianus (117– 138) feladta.

A II. század második felében kritikus helyzet alakult ki a Duna-vidéken: észak felől megindult a germán népek vándorlása. Ez a határ menti népeket arra kényszerítette, hogy bebocsátást kérjenek a birodalomba. Ennek elutasítása után törtek ki a markomann háborúk 167-ben, amelyek kisebb-nagyobb megszakításokkal 13 évig folytak, és hatalmas erők bevetésével tudták csak legyőzni a rómaiak a germánokat és a szarmatákat. E háborúk korai szakaszában ugyanis a germánok áttörték a védelmi vonalat, és egészen Itáliáig jutottak el. A háborúk után a rómaiak a korábbi állapotokat állították helyre.

A 220-as években a parthus birodalom – amely eddig Róma keleti határait veszélyeztette – megsemmisült, s helyén ettől kezdve a Szasszanida (Újperzsa) Birodalom jelentett új veszélyforrást Róma számára. A III. század 30– 40-es éveitől kezdve Germaniában az alemannok, a Duna-vidékén a markomannok, quadok, szarmaták és a gótok fenyegették a birodalom határait. A gót fenyegetés állandósulása az Al-Dunánál arra kényszerítette Aurelianust, hogy 271-ben kiüríttesse a tarthatatlanná vált Daciát.

A K. u. I. század végéig Itália szerepe volt a meghatározó a birodalom gazdasági életében. A mezőgazdaságban nagyüzemi termelés folyt, fő termékei az olaj és a szőlő, (ill. a bor) voltak. A rabszolgák száma a felszabadítások, ill. hódítások megszűnése miatt a birtokokon fokozatosan csökkent, helyüket colonusokkal pótolták, akik érdekeltek voltak a termelésben. Itália ipara az I. század második felében és végén jórészt elvesztette a tartományok piacait, mivel a nagy vásárlóerőt képviselő hadsereg ellátására Galliában és Germániában alapítottak műhelyeket. Ezekkel szemben az itáliaiak a szárazföldi szállítás nehézkessége miatt már nem voltak versenyképesek. A birodalom gabonaellátása szempontjából Sicilia, Aegyptus, Hispania és Gallia provinciák voltak fontosak. A kereskedelem fő központja Róma, valamint kikötője, Ostia volt. A kereskedelem részben tengeri és vízi úton, részben épített szárazföldi utakon történt.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)