Az etruszk királyok elűzése után Róma városállama köztársaság lett. Az állam vezetése a patríciusok kezében volt, közülük évente két consult választottak, akik megbízatásuk idején a köztársaság élén álltak. Rendkívüli esetekben dictatort állítottak az állam élére teljhatalommal, de megbízatása csak fél évre szólt.

A római köztársaság társadalma az évszázadok folyamán jelentős változásokon ment át. A korai időszakban kizárólag az állam által elismert 300 nemzetség tagjai rendelkeztek politikai jogokkal, élükön a nemzetségi előkelőkkel. Ők alkották a legfőbb hatalmi testületet, a 300 tagú szenátust, amely minden lényeges kérdésben döntött (külügyek irányítása, törvényhozás, a népgyűlési határozatok jóváhagyása). A Kr. e. IV. századtól a plebejusok leggazdagabb képviselőivel kibővült e testület. A szenátori rend (előbb nobilitas, majd optimates) új embereket (homo novus) csak igen ritkán fogadott tagjai közé. Ők rendelkeztek a legnagyobb földbirtokokkal, amely hatalmuk gazdasági alapja volt. A szenátus létszáma Sulla diktatúrájáig (Kr. e. 82– 79) változatlan maradt, ekkor a dictator 600-ra növelte a tagok számát. Caesar diktatúrája idején 900 lett a testület létszáma. Meg kell jegyeznünk, hogy a szenátus Kr. e. I. században sokat veszített korábbi hatalmából, és becsvágyó, hadvezéri képességekkel rendelkező politikusok játékszerévé vált.

A római társadalom felső rétegének másik csoportja – a lovagrend – viszonylag későn, a második pun háború lezárása után (Kr. e. 202) újgazdag vállalkozókból, kereskedőkből és pénzügyekkel foglalkozókból fokozatosan alakult ki. A lovagrend (ordo equester) a Gracchusok fellépésétől kezdve részt vett a politikai küzdelmekben, és tagjai a populares-pártot erősítették, amely a szenátorok hatalmának korlátozását tűzte ki egyik céljául. Bár a politikai küzdelmekben súlyos veszteségek érték (Sulla alatt legalább 1600, ill. a második triumvirátus megalakulása után 2000 tagját végezték ki), létszáma a köztársaság kor végén 20000 volt. A lovagok csak alacsonyabb hivatali tisztségeket tölthettek be. Egyes tagjai bekerülhettek a szenátori rendbe is (pl. Marius, Cicero).

Az alsó rétegek közé kezdetben a plebejusok (politikai joggal nem rendelkező szabadok), a cliensek (ők a patríciusoktól függtek) és a rabszolgák tartoztak. Ez utóbbiak száma azonban nem volt jelentős. Fontos változást jelentett a Kr. e. V. század közepén, hogy a római polgárokat vagyonuk alapján öt osztályba (classis) sorolták, és eszerint állították fel a centuriák szerinti népgyűlést (comitia centuriata). Ettől kezdve a plebejusok vezető, leggazdagabb rétege is részt vett a politikai döntésekben. A Kr. e. III– II. század fordulójától gyors ütemben nőtt a rabszolgaság jelentősége (rabszolgákat tömegesen a kialakult nagybirtokokon és bányákban foglalkoztattak, és ezek helyzete kilátástalan volt; a városi rabszolgák helyzete lényegesen jobb volt, gyakran fel is szabadították őket). A hódító háborúk révén egy másik változás is bekövetkezett: a hosszú katonáskodás miatt a birtokos parasztság nagy tömegei mentek tönkre, és főként a városi proletariatus számát növelték. E réteg megsegítését célozta a földkérdés megoldási kísérlete, amellyel a köztársaság válsága, a polgárháborúk időszaka kezdődött el Kr. e. 133-ban.

A köztársaság első évszázadait a patríciusok és a plebejusok közötti polgárjogi küzdelem töltötte ki. E harc Kr. e. 287-ig tartott, és a plebejusok teljes győzelmével ért véget. Közben azonban megtörtént a patríciusok és plebejusok felső, leggazdagabb rétegének az összeolvadása (Kr. e. 445: patríciusok és plebejusok közötti házasság engedélyezése; Kr. e. 367: az egyik consul plebejus), és a politikai hatalmat ettől kezdve e réteg (nobilitas) birtokolta. Természetesen a küzdelem a plebejusok többi rétegének is hozott eredményeket, így a törvények írásba foglalását (Kr. e. 451– 450: XII. táblás törvények), a Sextius-Licinius-féle földtörvényt Kr. e. 367-ben, amely lehetővé tette a plebejusoknak , hogy a közföldekből (ager publicus) részesedjenek, ill. az adósrabszolgaság eltörlését (Kr. e. 326). Ezzel Róma társadalmában kiegyezés jött létre, amely lehetővé tette a hódításokat, amelyekben mind a nobilitas, mind a többi római polgár érdekelt volt. A polgárjogi küzdelem lezárását a római polgárjog kiterjesztése jelentette az itáliai szövetségesekre, de ezt csak Kr. e. 88-ban, a szövetséges háború után érték el.

A belpolitikai küzdelmek újabb szakasza Kr. e. 133– 31 között folyt. Ezt az időszakot a köztársaság válságának, ill. a polgárháborúk korának nevezzük. E küzdelmeket Tiberius Sempronius Gracchus mozgalma indította el, amelynek az volt a célja, hogy a proletariusokká vált római polgárokat földhöz juttassa. Mivel ezt a Sextius-Licinius-féle földtörvény felújítása révén akarta elérni, amely 500 jugerumban (kb. 1,25 km²) maximálta a családfők által birtokolható közföldek nagyságát, a szenátori rend ellenállását váltotta ki. A mozgalom vezetője ugyan a kirobbant zavargások áldozata lett (csakúgy, mint öccse, Caius Kr. e. 122-ben), azonban így is több tízezer polgár jutott földhöz Itáliában és Afrikában. E mozgalom azonban a római hadsereg hadkiegészítési váltságát nem tudta megoldani. Ez végül egy néppárti politikusnak, Mariusnak sikerült a Kr. e. II. század utolsó évtizedében egy hadseregreform révén, amely lehetővé tette a vagyontalan római polgárok besorozását. Az így létrehozott zsoldos hadsereg a Kr. e. I. században részt vett a politikai küzdelemben, amely az optimaták (szenátori párt) és a populares (néppárt) között folyt. Először Sulla, optimata politikus vonult hadseregével Róma ellen Kr. e. 88-ban, és 82– 79 között a szenátori rend védelmében diktatúrát hozott létre. Ezt követően lemondott hatalmáról (ebben a későbbiekben nem talált követőkre). Halála után fokozatosan hatályon kívül helyezték a szenátori rend tekintélyét erősítő törvényeit, majd Kr. e. 60-ban C. Iulius^* Caesar, Pompeius és Crassus létrehozták az első triumvirátust, amellyel a törvényes kereteken belül megszerezték a politikai hatalmat. E szövetség azonban Crassus halála (Kr. e. 53) után felbomlott, Pompeius pedig a szenátori párt vezére lett. A Kr. e. 49-ben kirobbantott polgárháborúból Caesar került ki győztesen, és örökös dictatorként a római köztársaság vezetője lett. Egy szenátori csoport Kr. e. 44. március 15-én Brutus és Cassius vezetésével meggyilkoltaa korszak legkiemelkedőbb politikusát. Az ezt követő polgárháborúban Kr. e. 43-ban a Caesar-párti politikusok, Octavianus (Caesar örökbe fogadott fia), Antonius és Lepidus megalakították a második triumvirátust, és hadseregük 42-ben Philippinél legyőzte a köztársasági erőket. Ezt követően a triumviriek egymás ellen fordultak. Előbb Lepidust szorították ki a hatalomból, majd Kr. e. 31-ben Octavianus Actiumnál legyőzte Antoniust. Ezzel véget ért a polgárháborúk kora. Octavianus lett a Római Birodalom vezetője, és Kr. e. 27-ben “helyreállította” a köztársaságot.

A római köztársaság megalakulása után kezdetben a város létéért küzdött etruszkokkal. Őket a Kr. e. IV. századra legyőzte, majd Kr. e. 340– 338 között egy háború révén Latium felett is megszerezte az uralmat. Ezt a dél-itáliai samnisok legyőzése követte Kr. e. 290-ben (e törzsek ellenállását csak több évtizeden át tartó harcokban, 3 háborúban sikerült megtörnie). Kr. e. 285-ben a Rubicon folyóig terjesztette ki határait, majd 280– 272 között a dél-itáliai görög gyarmatvárosokat foglalta el. Í gy Róma Itália ura lett. Hatalmát az egyes városokkal és népekkel kötött szövetségi rendszer, ill. coloniák alapítása (itt római polgárokat telepítették le) biztosította.

Ezután Róma Karthágóval került összeütközésbe, amellyel eddig szövetségben volt. Karthágó Szicíliában akarta a befolyását tovább növelni, és ez sértette Róma érdekeit. Emiatt tört ki az első pun háború, amely Kr. e. 264– 241 között folyt, és végül Róma teljes győzelmével ért véget. Ennek eredményeként szerezte a köztársaság első tartományát (provincia), Szicíliát, amelyet rövidesen Szardínia és Korzika követett. Ezzel Róma megszerezte a Földközi-tenger nyugati medencéje feletti uralmat. Karthágó azonban nem törődött bele vereségébe, és Kr. e. 218-ban kirobbantotta Hispániában a második pun háborút, amelyet pun részről egy kiváló hadvezér, Hannibál vezetett. Bár ő betört Itáliába, és ott több győzelmet aratott (217: Trasimentus-tó; 216: Cannae), a szövetségesek hűsége miatt nem tudta Rómát legyőzni. Ezt követően a rómaiak Szicíliában és Hispaniában arattak sikereket, és végül Afrikába tették át a hadszínteret, mire a punok visszarendelték Hannibált hadseregével együtt Itáliából. A döntő csatára Kr. e. 202-ben Zamánál került sor, ahol Hannibál vereséget szenvedett. E háború kiemelkedő római hadvezére P. Cornelius Scipio volt, aki a végső győzelmet is megszerezte. Ezután Karthágó teljesen elvesztette jelentőségét, és fél évszázad múlva a rómaiak földig rombolják.

A Kr. e. II. században Róma figyelme kelet felé fordult, és három háborúban megsemmisítette Makedóniát (Kr. e. 167), ill. a szíriai háborúban a Szeleukida Birodalom hatalmát ingatta meg. Kr. e. 146-ban a görög területeket és Karthágó területét Észak-Afrikában provinciájává tette, és végül a pergamoni királyság Asia néven került örökség révén Róma birtokába. E hódításokkal a köztársaság a Földközi-tenger medencéjének vezető nagyhatalmává vált. A Kr. e. I. században további hódítások történtek keleten. A Mithridatész pontoszi király ellen vívott háborúk lezárásával Kr. e. 64-ben Szíria is Róma tartománya lett. Ezenkívül Caesar galliai hódításai jelentősek 58– 51 között. Egy súlyos vereség érte Rómát ez időszakban: Kr. e. 53-ban Crassust légióival tőrbe csalták a parthusok, és katasztrofális vereséget mértek rá Carrhae-nál, ahol a római hadvezér is életét vesztette. A hódítások Egyiptom elfoglalásával zárultak le, mely Aegyptus néven Kr. e. 30-ban lett Róma provinciája.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)