A XVIII. századi Franciaországban fellendült a manufaktúraipar és a kereskedelem, s tekintélyes bankhálózat is kialakult. Ezek eredményeként nagy tőkés vagyonok halmozódtak fel. Ennek ellenére a lakosság döntő többsége a földből élt, a földtulajdon feudális kötöttségei semmit sem változtak, ami meggátolta, hogy a mezőgazdaságban is érdemi fejlődés menjen végbe.

A francia gazdaság és társadalom realitásairól az ország feudális közjogi rendszere nem vett tudomást. A három rend közül csak az első kettő (a papság és a nemesség) rendelkezett kiváltságokkal, noha a harmadik (melyhez a polgárság, a kézművesek, a munkások és a parasztok tartoztak) szolgáltatta az ország tőkeerejét. A felvilágosodásnak a racionalitásban és a társadalmi igazságosságban gyökerező eszméi egyébként is öntudatossá tették a francia polgárságot, mindenekelőtt annak vagyonosabb rétegeit. Példaként az angol alkotmányos királyság vállalkozásokat ösztönző politikai berendezkedése lebegett a szemük előtt.

Az 1780-as években az államkasszának a szokásosnál is nagyobb deficitet kellett elkönyvelnie az amerikai függetlenségi háború miatt, hiszen Franciaország anyagilag is támogatta az Egyesült Államokat riválisa, Anglia ellenében. 1789-ben ráadásul még a rendkívül rossz termés is tetézte a bajokat. A hiány pótlására az udvar be akarta vezetni a közteherviselést, de ez a szándéka a kiváltságosok heves tiltakozását váltotta ki. Annyira, hogy az arisztokrácia maga is a rendi gyűlés összehívását követelte, mert pozíciókat akart nyerni a tétova kormányzat rovására. Nem számolt azonban a polgárság nyomásával, mely az általános elégedetlenség közepette maga mögött tudhatta a közvéleményt. A polgárságnak ugyanis sikerült kiharcolnia, hogy a harmadik rend egymaga ugyanannyi képviselőt delegálhasson a rendi gyűlésbe, mint az első kettő együttvéve. Ráadásul elérték a fejenkénti szavazást is. A rendi gyűlés – 175 év után először – 1789. május 5-én nyílt meg a Versailles-ban. A harmadik rend képviselői úgy döntöttek, hogy nem tárgyalnak a régi feltételek mellett, s – tekintve, hogy ők képviselik a lakosság 96 %-át – nemzetgyűléssé alakulnak át. Megfogadták, hogy mindaddig nem oszlanak fel, amíg nem sikerül új alkotmányt fogalmazniuk.

A király mindezt már nem nézte tétlenül, és megfélemlítésül katonaságot vont össze Párizs körül. Erre 1789. július 14-én a főváros külső kerületeinek feldühödött népe bevette és lerombolta az önkényuralom szimbólumát, a Bastille börtönerődjét. Ezzel kezdődött meg a forradalom.

A fővárosi és vidéki tömegmozgalmak hatására augusztus 4-én a kiváltságosok lemondtak valamennyi előjogukról. Augusztus 26-án az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadta az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. Ez a régi rendszer – az “ancien régime” – végét jelentette. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megszavazta az egyházi javak nemzeti tulajdonba vételét, melyeket a koronabirtokok többségével együtt áruba bocsátottak. Minthogy ezek nagyrészt polgári vállalkozók, ill. jómódú parasztok kezére kerültek, ettől kezdve érdekeltségük az új rendszerhez kötötte őket. Megszűntek a céhek, és eltűntek a belső vámhatárok is.

Az 1791. évi polgári alkotmány értelmében megvalósult a közteherviselés, a szólás- és sajtószabadság, valamint a törvény előtti egyenlőség. A választójog gyakorlásának és a megválaszthatóságnak azonban meghatározott vagyoni feltétele volt. A hatalmat egy 745 tagból álló a fenti kritériumok alapján választott Törvényhozó Nemzetgyűlésre bízta az alkotmány. (Ezt követően az Alkotmányos Nemzetgyűlés feloszlott.) A frissen delegált Törvényhozó Nemzetgyűlés tagjai között független képviselők, az alkotmányos királyság (főként nagypolgári) hívei és köztársasági érzelműek is voltak. Ez utóbbiak között a középpolgárság érdekeit főleg azok képviselték, akiknek hangadói zömmel Gironde megyéből érkeztek (girondiak), a kispolgárság szószólói – akik általános választójogot követeltek – a párizsi Szent Jakab-kolostorban megnyílt klubjukról a jakobinus elnevezést kapták.

Időközben a Franciaországot fenyegető külföldi katonai intervenció során a király összejátszott az ellenséggel, ezért hatalmát felfüggesztették, őt magát börtönbe zárták. 1792. augusztus 10-e a monarchia bukásának napja volt.

Ezt követően a Törvényhozó Nemzetgyűlés úgy határozott, hogy általános választójog alapján választanak nemzeti Konventet. 1792. szeptember 20-án, a forradalmárok által megnyert valmy ütközet napján, a Konvent kikiáltotta a köztársaságot. XVI. Lajost hazaárulás vádjával perbe fogták, és 1793. január 21-én kivégezték.

A Konventben a független képviselőkön kívül immáron a girondiak és a sansculotte kispolgársággal szövetkező jakobinusok kerültek szembe egymással. Az előzőek az adott helyzet konszolidálására törekedtek, az utóbbiak viszont radikális lépéseket sürgettek az ellenállás megszervezésére és a külföldi koalíció támadásának visszaverésére. Mivel a girondiak nem járultak hozzá a rendkívüli intézkedések foganatosításához, a jakobinusok és a sansculotte-ok ellenük hangolták a párizsi népet. 1793. június 2-án fegyveresek vették körül a Konventet, mely a nyomásnak engedve megszavazta a girondiak letartóztatását. A hatalom a jakobinusok és a sansculotte-ok kezébe került.

Az új forradalmi kormány a Közjóléti Bizottság lett. A jakobinusok gazdasági engedményeket tettek a sansculotte-oknak: maximálták az árakat (a bérekkel együtt), ingyen felosztották a községi földeket, s igyekeztek a gazdagokra hárítani a háború anyagi terheit. Új alkotmányt is elfogadtak, de az a rendkívüli helyzet miatt nem léphetett életbe.

Az ellenséges támadások miatt – a történelemben először – népfelkelést rendeltek el. A forradalmi terror eszközével élve a rendkívüli törvényszék minden előzetes vizsgálat nélkül ítélte halálra az elfogott ellenforradalmárokat és az ilyen tevékenységgel gyanúsítottakat (16000 körül lehetett a guillotine alá küldöttek száma).

Robespierre, a jakobinusok vezére végezni akart ellenfeleivel, hogy semmi ne veszélyeztethesse a majdani konszolidációt. Először a népi egyenlősítő programot hirdető sansculotte vezérekre sújtott le, azután a szélsőséges jakobinusok következtek.

A hajdani harcostársak feláldozásával a jakobinus diktatúra elveszítette tömegbázisát. A Konvent 1794. július 27-én (thermidor 9.) vád alá helyezte Robespierre-t, akit 21 társával együtt ki is végeztek. Ennek nyomán országszerte megkezdődött a terroristákkal való leszámolás. Ilyen körülmények között a Konvert sem tudta megtartani az ország irányítását, helyébe egy kétkamarás törvényhozó testület lépett (Vének Tanács, Ötszázak Tanács), a végrehajtó hatalmat pedig a Direktórium gyakorolta. Az Anglia által újjászervezett, Franciaországot fenyegető koalíció miatt a polgárság immáron nem a plebejusokra támaszkodó terrort, hanem a személyi hatalmat támogatta. az akkor már több hadjáratban sikeres Bonaparte Napóleon tábornok 1799. november 9-én (brumaire 18.) államcsínyt hajtott végre: szétkergette az Ötszázak Tanácsát, s első konzulként Franciaország diktátora lett, majd 1804-ben császárrá koronáztatta magát.

A polgári jogrend felépítését Napóleon fejezte be. Megengedte, hogy a Robespierre-féle “Legfelsőbb Lény” kultusza után újjászerveződjék Franciaországban a katolikus egyház. Korszerűsítette a területi közigazgatást. Megszerkesztette a polgári törvénykönyvet (Code Civil). Ütőképes hadserege által megszállt országokban is létrehozta a polgári intézményrendszert. Ezzel Európa-szerte meggyorsította a feudális rend bomlását. Értékálló pénzt vezetett be. Anglia elleni gazdasági hadviselése miatt védővámrendszert alakított ki. 1806-ban az európai kontinens országainak megtiltotta, hogy Angliával kereskedjenek. Ez azonban Napóleon szövetségeseinek is kárt okozott, ezért, ha csak tehették, megszegték a tilalmat. Főként a távoli Oroszország, amit – Angliához hasonlóan – minden próbálkozása ellenére nem sikerült meghódítania Napóleonnak. Azonban egész Európával szembeni döntő katonai veresége a lipcsei “népek csatájában” (1813) sem törölhette el a francia forradalom mindazon eredményeit, melyek a nagypolgárság érdekeinek megfeleltek. Ezek szolgáltak követendő példaként más országok számára is.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)