A XIX. század végén, a XX. század elején jelentős eltolódások következtek be a világ helyzetében s különösen a nagyhatalmak gazdasági erőviszonyaiban. Az USA lett a világ első ipari hatalma, Anglia a második helyre szorult, de továbbra is a világ vezető pénzügyi és gyarmattartó hatalma maradt. Ugyanakkor a pozícióvesztése miatt tartania kellett riválisaitól, így a nemzetközi hatalmi viszonyok és befolyási övezetek fenntartására törekedett. Az ipari termelésben és demográfiai téren fokozatosan lemaradó Franciaország is a kialakult viszonyok fenntartásában volt érdekelt. Oroszországot a lassú kapitalizálódás és az abszolút monarchista politikai rendszer jellemezte, külpolitikáját hódító törekvések motiválták. A hatalmak egymás közötti, kétoldalú szerződésekben rögzítették katonai együttműködésüket. 1904-ben először az angol–francia egyezmény, az “entente cordiale” jött létre, mely kimondatlanul Németország ellen irányult. Ezt követően alakult ki a későbbi világháború egyik nagyhatalmi szövetségi blokkja, az ún. antant.

A rohamtempóban fejlődő Németország a nemzetközi gazdasági és politikai viszonyok újrarendezését akarta elérni, s elsősorban a gyarmatok újraelosztását követelte. Katonai szövetséget kötött az Osztrák–Magyar Monarchiával, létrejött ezáltal a központi hatalmak szövetsége, a világháború másik nagyhatalmi blokkja (1914. július 5-én Németország támogatást ígért a Monarchiának).

A XIX. század utolsó harmadában a Török Birodalom bomlási folyamatának eredményeként számos új állam alakult meg a Balkánon, amelyek azonban orosz, illetve osztrák–magyar érdekszférába tartoztak. A XX. század elejétől bonyolította a helyzetet a szerb nagyhatalmi koncepció (valamennyi délszláv egyesítése Szerbia irányításával). A Balkán-háborúk után (1912. október–1913. május; 1913. június–augusztus) feloldhatatlanná vált az osztrák–magyar – szerb–orosz ellentétpár (Ororszország támogatta a szerb törekvéseket, s maga is erősíteni kívánta befolyását a térségben). A balkáni viszály felgyorsította a nagyhatalmi ellentétek világháborúvá érlelődését, amely 1914-ben robbant ki.

A közvetlen kiváltó ok Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös 1914. júniusi meggyilkolása volt (szerb nacionalisták követték el). Július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, megkezdődött az első világháború. (Ausztria–Magyarországot Németország ösztönözte kérlelhetetlenségre.) Háborúpárti lett a közvélemény is, mivel tartottak egy Szerbia körül szerveződő délszláv egységtől, amely a Monarchia létét fenyegetné.

A szembenálló hatalmi csoportosulások erőviszonyait egyrészt az antant gazdasági erőfölénye jellemezte, másrészt az, hogy a központi hatalmak 1914-ben jobban felkészült szárazföldi hadsereggel rendelkeztek. A német katonai doktrína lényegét a kétfrontos háború elkerülése képezte. Ebből eredt az ún. villámháborús terv: rövid idő alatt a német csapatok legyőzik Franciaországot, a Monarchia Szerbiát, majd egyesült erővel megadásra kényszerítik Oroszországot. Az eredeti célkitűzések azonban kudarcot vallottak, s Németország Franciaországban állóháborúra kényszerült. A német támadás 1914. szeptember közepén a marne-i csatában megtorpant. Az orosz “gőzhengerhez” fűződő remények sem váltak be, igaz, az orosz előretörést csak jelentékeny területi veszteségek árán sikerült a Monarchia csapatainak megállítani. Kelet-Poroszországban viszont jelentős győzelmet arattak a német egységek az orosz katonai erők felett. A Monarchia támadása Szerbia ellen kudarcot vallott. A diplomácia mindkét oldalon a szövetsége kiszélesítésére törekedett. Augusztus végén Japán hadat üzent Németországnak, októberben pedig a Török Birodalom lépett be a központi hatalmak oldalán a háborúba: az európai háború világméretűvé szélesedett.

1915 májusában Olaszország is belépett a háborúba az antant oldalán, s így a Monarchia egy harmadik fronton is harcokra kényszerült. A nyugati villámháború kudarca után a központi hatalmak 1915-ben keleti arcvonalon akarták döntésre vinni a háború kimenetelét, s bár jelentős katonai fölényt értek el, a végső győzelmet nem sikerült kivívniuk.

A világháború második évétől döntő szerepe lett a hátországnak. Kezdetben a háborús propaganda elérte a célját: az egyik fél a kis népek jogainak, a demokráciának védelmezését és a német “barbárság” megbélyegzését hangoztatta, míg a másik fél az orosz önkényuralom megszüntetését, az elnyomott népek felszabadítását tűzte ki célul. De sem a félautokrata német birodalom vagy a Monarchia (különösen Törökország), sem a demokrácia tábora – szövetségben a cári Oroszországgal – nem rendelkezett támadhatatlan erkölcsi alapokkal. A növekvő veszteségek, a háború elhúzódása és a súlyosbodó működési zavarok hatására terjedt a kiábrándultság, sőt a puszta háborúellenességen és pacifizmuson túl felbukkantak a háborúból később kibontakozó szocialista irányultságú kísérletek. (A háborúellenesség Magyarországon 1915 derekán vált érezhetővé. Az MSZDP szeptemberben szakított addigi, a háborút támogató politikájával. Németországban pedig a radikális baloldal 1916 elején megalakította a Spartacus Szövetséget.)

1916 nyarán – a franciaországi Verdun erődjének sikertelen német megtámadása után (1916. február) – az antanthatalmak kezébe ment át a stratégiai kezdeményezés a keleti és a nyugati fronton egyaránt, leszámítva a román frontot, ahol a központi hatalmak arattak győzelmet.

1917-ben még egy utolsó fellángolása volt a központi hatalmaknak. Az oroszországi februári polgári demokratikus forradalom győzelme után ugyanis abban reménykedtek, hogy a társadalmi válsággal küzdő birodalmat könnyen, számukra előnyös feltételek melletti különbékére kényszerítik, majd erőiket átcsoportosítva végső döntést csikarnak ki – még az amerikaiak megjelenése előtt – a nyugati fronton is. A terv első része sikerült (breszt-litovszki béke, 1918. március), második része azonban már nem. Az 1918. márciusi német offenzívát ugyanis a franciák megállították, s júliusban óriási erejű antanttámadás indult meg amerikai, angol és francia csapatok részvételéve. A központi hatalmak vereséget szenvedtek, s sorra írták alá a fegyverszüneti egyezményeket: Bulgária szeptember 29-én, Törökország október 30-án, a Monarchia november 3-án, Németország pedig november 11-én.

A háború kirobbanását követően széles körű támogatást kapott a Monarchia célkitűzése, befolyási övezetének gyarapítása. Gazdasága ugyanakkor nem volt felkészülve egy elhúzódó háború erőfeszítéseire. 1916 közepétől megkezdődött a kimerülés és az infláció, már 1915-től egyre erősödött a tömegek béke iránti vágya. 1915–16-ra mind nagyobb teret nyertek a háború befejezését követelő politikai pártok is. 1916 novemberében meghalt Ferenc József, utódja I. Károly (a magyar trónon IV. Károly) lett, aki látván a háború folytatásának kilátástalanságát, kompromisszumos békére törekedett – sikertelenül. Az uralkodó és környezete (a békeorientáció képviselői) a külpolitikai fellépéshez igyekezett belpolitikai bázist teremteni Magyarországon is. Ez megkövetelte a német szövetséghez hű Tisza István gróf pozícióinak gyengítését. A külügyi kormányzat 1916 végén lehetővé tette az MSZDP képviselőinek, hogy a Nemzetközi Szocialista Iroda képviselőivel Hágában tanácskozzanak egy szocialista békeakcióról. Egyetlen párt, a Károlyi Mihály vezette tömörülés vállalt olyan célokat, amelyek támaszt jelenthettek a különbéke törekvések szempontjából. Eredménytelenek maradtak a nemzetiségi kérdés megoldására tett kísérletek is, a dualista rendszer föderalisztikus átalakításának koncepciója. A nemzetiségek önálló államokat akartak alapítani. A Monarchiában egyre erősödött a társadalmi-politikai elégedetlenség, mely az 1918-as őszi forradalomba torkollott.

A világháború végén különböző béketervezetek fogalmazódtak meg. 1917 októberében a pétervári forradalom győztes irányítója, a bolsevik párt elitje, 1918 januárjában pedig Wilson amerikai elnök fogalmazta meg elképzeléseit. Ténylegesen azonban nem ezek alapján születtek meg a békeszerződések.

A központi hatalmak és Szovjet-Oroszország képviselői 1918 márciusában írták alá Breszt-Litovszkban a békeszerződést, mely jelentős területek megszerzését biztosította a központi hatalmaknak. E folyamat következő csomópontja a Párizs környéki békék megkötése volt. Valójában ily módon az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán egyoldalúan rákényszerítette akaratát a vesztesekre. Nagy-Britannia Németország gyarmati és tengeri meggyengítését szerette volna úgy, hogy más hatalom ne lépjen a helyébe. Franciaország a Németország felőli fenyegetettséget kívánta egyszer s mindenkorra kizárni, amit egy katonailag, gazdaságilag, politikailag meggyengített és körülkerített Németország feltételeinek megteremtése révén és erős Lengyelország, Csehország és Románia létrehozása útján akart elérni. Olaszország az Adrián és a Balkán feletti befolyás révén szeretett volna nagyhatalommá előlépni. Az USA Távol-Keleten, Kínában (e kettő helyen Japán is), Szibériában és Dél-Amerikában kívánta befolyásolási övezetét gyarapítani.

A bolsevik vezetésű Oroszországot nem hívták meg Párizsba a győztes hatalmak, a polgári rendszer megdöntése miatt ellenfélnek tekintették, s a restauráció érdekében intervenciót szerveztek.

A távol-keleti érdekszférák elkülönítése 1921–22-ben Washingtonban ülésező nemzetközi konferencián került sor. A békeszerződések szavatolására 1919-ben megszervezték a Népszövetséget (tényleges hatáskörrel nem rendelkezett).

• elvetette a revansizmus magvát, mivel megalázta, területi veszteségekkel és súlyos jóvátételekkel sújtotta a veszteseket. Az új “nemzetállamokban milliós nagyságrendben éltek kisebbségbe” szorult nemzetiségek (pl. a magyar népesség kb. egyharmada került ilyen helyzetbe az “utódállamokban” );
• a nagyhatalmi alku résztvevői közti ellentétek taktikai manőverekhez juttatták a vesztesek egy részét (különösen Németországot);
• figyelmen kívül hagyta Szovjet-Oroszországot (az 1922-ben kezdődő szovjet–német közeledés már kikezdte a békediktátumot, a két állam elszigetelése nem teljesült);
• új ellentétek keletkeztek a világban, amelyek újabb világháború felé sodorták az emberiséget (ilyen volt Japán és az Egyesült Államok éredekösszeütközése a Csendes-óceán térségében, az angol palesztin-politika kétarcúsága).

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)