A gyarmatosítás elleni harc egyidős magával a kolonizációval, amely ellentmondásosan hatott a meghódított területeken létező társadalmakra, azok kultúrájára. Egyfelől a gyarmatosítás magával hozta a technikai haladás bizonyos elemeit, részleges és helyenkénti modernizáció felé mozdította az uralt régiók egymás közt is nagyon különböző társadalmait. Másfelől Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népei is a gazdasági és politikai függés valamely formájába süllyedtek.

Az első világháború során szertefoszlott a fehérek köré vont mítosz, bizonytalanná vált, hogy a gyarmatosítók nem sérthetetlenek, sőt legyőzhetők, mivel saját társadalmaik is belső ellentmondásokkal küszködnek.

A gyarmatok egy csoportjában kialakultak azok a helyi társadalmi csoportok, amelyek a korszerű politikai eszméket követve felléptek saját gazdasági és politikai hatalmuk megteremtéséért, és így eljutottak az idegen elnyomás elleni harcig is.

Az ellenállás leghatékonyabb és elterjedt eszmei mozgatójává a különféle nacionalizmusok váltak. Általános jelenség, hogy az antikolonializmus kiterjedése közben a gyarmati környezetben bekövetkezett változások, reformkísérletek hatására (pl. az európai típusú oktatás elterjesztése, alkotmányozó reformkísérletek, az európai életstílus és a modern eszmék ismertté válása stb.) az 1914 utáni évtizedekben – helyileg eltérő időpontokban – a szabadságért és függetlenségért folytatott radikális politikai, gazdasági, felszabadítási (fegyveres) harc fejlődött ki. E küzdelmekben különösen két társadalmi erő aktivizálódott: az egyik a gyarmatok polgársága, a másik – számarányánál fogva – a parasztság. Mindebből következik, hogy az antikolonialista és függetlenségi törekvések általában polgári demokratikus forradalmi tartalommal telítődtek (l. a Mexikóban 1910-től kezdődő szakaszos forradalom történetét).

A nemzetközi szervezetek közül sajátos álláspontot a gyarmati kérdésben legkorábban a Komintern foglalt el. A kommunista világmozgalom már 1920-ban meghatározta a gyarmati mozgalmakhoz való viszonyát. Felülvizsgálták a főleg ázsiai (perzsa, török, indiai, indonéz, koreai, kínai) internacionalistáknak azt a felfogását, hogy a gyarmati népek a közeli világforradalom fő erejeként lépnek a történelem legújabb kori színpadára. Nyitó lépésnek szánták a nemzeti demokratikus erők támogatását a szocializmusba való gyors átmenet stratégiája és taktikája jegyében. E vitában Lenin árnyaltabb álláspontot képviselt: elvetette a proletárforradalmat mint közvetlen célt a gyarmatokon. A Komintern a gyarmati mozgalmakat forradalmi nemzeti demokratikus jellegűeknek minősítette, s kötelezte a kommunista pártokat e mozgalmak támogatására. E támogatás nagy szerepet játszott az 1920-as évek közepén létrehozott Antiimperialista Liga megalakításában, amelyben olyan politikusok játszottak vezető szerepet, mint Dzsaváharlál Nehru, India későbbi miniszterelnöke. Mindezek ellenére a türelmetlen baloldaliság tovább kísértett a Kominternben, ami a harmincas évekre a Liga felbomlását eredményezte. Ezt követően a gyarmati népek képviselői különösen a háborúellenes és antifasiszta nemzetközi szervezetekben működtek együtt a munkáspártokkal. Legjelentősebb megmozdulásuk az 1932-ben Amszterdamban rendezett háborúellenes világkongresszus volt, amely Japán ismételt, most már világháborúval fenyegető kínai intervenciója ellen tiltakozott.

Ázsiában meghatározó jelentősége volt a kínai és az indiai küzdelmeknek, amelyek különböző módon zajlottak le. Kínában elvileg két út volt elképzelhető a halmozott elmaradottság és az idegen hatalmak uralmának felszámolására: egy polgári és egy szocialista irányultsági kísérlet. (Ez utóbbit az 1917. októberi orosz fordulat is valószínűvé tette.) Valójában a “kínai út” több politikai és fegyveres szakaszon keresztül, a polgári és szocialista (kommunista) elveknek egyidejűsége és rivalizálása mellett vezetett el a sikerhez 1919 és 1949 között. A kínaiak küzdelme kezdetben Szun Jat-szen három népi elvét – a forradalmi demokraták politikai platformját – követelte (ezek: a nemzet, a népuralom és a népjólét). A három elv közül a nacionalizmus tartalma a nemzeti integritás (azaz függetlenség) és a kulturális egység biztosítása volt. A Kuomintang alapítója – Szun Jat-szen – azonban még 1924-ben újabb irányvonallal egészítette ki a kínai felszabadító harc eszmei körét, amikor további három elvet fogadtatott el a mozgalommal: szövetség Szovjet-Oroszországgal, szövetség a Kínai Kommunista Párttal (KKP) és a munkás-paraszt tömegekre való támaszkodás. A kínai út szinte mindvégig háborús konfliktusok közepette fejlődött, amelynek egyes szakaszaiban – főleg a Japán-ellenes nemzeti ellenállás idején, 1931 után – időről időre kísérletek történtek az egyébként polarizálódó politikai és katonai erők (a nemzeti Kuomintang és a KKP, valamint hadseregeik) egységfrontba tömörítésére. Végül az ún. széles antifasiszta nemzeti ellenállási politika jutott – ha ellentmondásosan is – érvényre, miután a KKP 1934–35-ben megújította politikáját. (Indonéziában 1926–27-ben szintén kommunista befolyás alatt folytak hollandellenes fegyveres harcok.)

Indiában a nemzeti burzsoá antikolonialista mozgalom Gandhi eszmei-politikai útmutatásai alapján bontakozott ki. A kínai úttól eltérően, itt az etnikailag, nyelvileg és kulturálisan igen tagolt szubkontinensen az erőszakmentesség és az együtt nem működés eszközéhez folyamodtak az ellenállást szervező politikai elit tagjai. Gandhi minimális célkitűzése a birodalmon belüli önkormányzat elérése volt, mellyel India két nagy pártja, a Nemzeti Kongresszus és a Muzulmán Liga is egyetértett. De a “polgári engedetlenség” mozgalma nem maradt passzív, márcsak az angolok időnkénti erőszakos reagálásai, valamint a kialakult nemzeti forradalmi válságszakaszok légköre miatt sem (l. az 1919–1923 közötti válságot, az 1929 utáni új forradalmi fellendülést). Az indiai példa jellegzetessége az is, hogy megkísérelték minden gyarmatosításellenes erő egyesítését. Az indiai össznemzeti összefogás kialakítása azonban feltételezte az egyes “nemzetiségek” , etnikai csoportok autonómiájának biztosítását, ez bonyolította a körülményeket. A brit uralom képviselői pedig kompromisszumokkal is élve igyekeztek felülről kezelni és levezetni a válságot (l. az 1930. novemberi kerekasztal-konferenciát vagy az 1935-ös új alkotmányt).

Nyugat-Ázsiában az első világháború kitörésekor azonnal aktivizálódtak a Török Birodalom régiói. Maguk az európai hatalmak is új felosztási terveket szőttek a térségre vonatkozóan. Ezek azonban akadályokba ütköztek, mivel intenzíven terjedtek a demokratikus, pacifista és szocialista eszmék, hatottak a bolsevik antikolonializmus és önrendelkezési elv melletti elkötelezettség megnyilvánulásai, nemkülönben a Wilson amerikai elnök által felvázolt békés demokratizálási program szelleme.

Törökországban rendkívüli veszteségek után győzött a nemzeti forradalom. Az új társadalom programját Musztafa Kemal elvei (ún. hat nyíl) tartalmazták: köztársaság, nacionalizmus, népiség, etatizmus, laicizmus és forradalmiság. Így valósulhatott meg, hogy eltávolodjanak a feudális viszonyoktól, és biztosítsák a társadalmi modernizációt, a függetlenséget.

Iránban hasonló folyamat játszódott le. Reza kán sikerrel fejezte be Perzsia egyesítését. Megkezdték a külföldi befolyás felszámolását, de ezt a nagybirtokosok hatalmának helyreállításával alapozták meg.

Az arab területeken a nemzeti ébredés és a nacionalista eszmék az ún. pánarabizmus kereteiben jelentkeztek. Ez a politikai eszme az európaiaktól való függetlenedést és egyúttal az egységes ázsiai arab birodalom létrehozását hirdette. A pánarabizmus legtöbb irányzata nem különült el teljesen a vallási hagyományoktól (bár némileg a pániszlámizmust gyengítette), s néhány válfaja kifejezetten monarchikus beállítottságú volt. Szerepe végsősoron mégis progresszív, az antikolonializmus és az arab polgári demokratikus mozgalmak ideológiai megnyilvánulása, s mint ilyen, a kor polgári eszméinek is hordozója (l. az 1912-es kairói és az 1913-as párizsi arab kongresszusokat). – Az arab területekre vonatkozóan meghatározó jelentőségű volt az 1920. áprilisi San Remo-i konferencia, amelyen Anglia és Franciaország széles – kvázi gyarmati – igazgatási jogkört kapott az ún. “A” kategóriájú mandátumterületeken (brit mandátumterületek a Közel-Keleten: Palesztina, Transzjordánia, Irak; a francia mandátum a mai Szíria és Libanon területére terjedt ki). A brit és francia politika a konzervatív társadalmi erőknek nyújtott támogatást és fedezéket a – különösen a 20-as évek közepétől megélénkülő – nemzeti mozgalmakkal szemben (l. a marokkói [1925–26], a szíriai [1925–27] felkeléseket). Egyiptomban pedig, mint az Európához “legközelebb” álló arab országban, 1922 elején deklarálták a protektorátus felszámolását, az ország formailag független lett (március 1.). Az egyiptomi nemzeti mozgalom vezetését a mérsékelt beállítottságú “Vafd” -párt látta el: az ország szuverenitását tárgyalásos úton kívánták elérni. A nemzeti érzelmeket a Csatorna-övezet és a Nílus-völgy katonai megszállása állandóan magas hőfokon tartotta. Utóbbi kapcsolatban állt a szudáni kérdéssel (Szudán angol–egyiptomi kondomínium volt).

Az arab világ más területei és Fekete-Afrikában az antikolonialista küzdelem viszonylagos “szélcsendje” volt jellemző. A nemzeti mozgalmak nem kerülték el sem az Arab-félsziget sejkségeit és emirátusait, sem a Maghreb-országokat. A gyarmati berendezkedés megdöntése azonban még a jobb adottságú országokban is csak távoli célként merült fel, jelentősebb előretörés csak a 30-as évek végén vette kezdetét (l. az algériai, tunéziai és marokkói konfliktusokat).

Fekete-Afrikában, a legmegkésettebb kontinensen az első világháború után egyenesen tovább folytatódott az egymással vetélkedő gyarmatosítók területi osztozkodása. A Dél-afrikai Unió (ma Dél-afrikai Köztársaság) politikáját elsősorban az európai eredetű csoportok vetélkedése alakította, a bennszülöttek feletti uralom biztosítására az ún. apartheid-politika alapjait vetették meg. A hódítás laza jegyében még a Független Etióp Császárság is elbukott az olasz agresszió folytán (1934–1936). A hitleri Németország szintén visszakövetelte az elvesztett német gyarmatokat 1937 után. Afrika számára a függetlenség felé vezető kiutat ekkor a pánafrikanizmus megszületése jelentette (l. az I. Pánafrikai Kongresszus, Párizs, 1919.), amely a felszabadító mozgalom lehetőség szerinti átültetését szorgalmazta. A pánafrikanizmus mellett különleges hatást váltottak ki a politikailag képzetlen afrikaiakban a különféle vallási szabadságmozgalmak is.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)