OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN

 

Polgárháború és intervenció

1918–1922 között zajlott Szovjet-Oroszországban a polgárháború, amelyben különféle érdekeltségű erők csaptak össze: az új hatalom s annak vívmányait megőrizni kívánó társadalmi rétegek, elsősorban a munkásság; az abszolút monarchiát visszaállítani akaró politikai és társadalmi erők (pl. a liberális polgárság) és a nemzeti függetlenség talaján álló peremvidéki ellenkormányok; az antantcsapatok. 1922-re fejeződtek be a harcok a szovjet hatalom győzelmével. Sikerük döntő tényezője a parasztság magatartása volt. Többségük ugyanis – tartva a földbirtokrendszer visszaállításától – semleges maradt. Vezetőik egy része pedig anélkül, hogy szimpatizált volna a bolsevikokkal, nagyüzemi mezőgazdasági termelést akart.

A polgárháború időszakában vezették be a hadikommunizmust. A gazdasági életben lényegében megszüntették az áru- és pénzviszonyokat, a parasztoknak be kellett szolgáltatniuk egész terményfeleslegüket. A legfontosabb fogyasztási cikkeket központosított termékelosztással osztották el. A polgárháborús szükségletek mellett számos bolsevik vezető vélte úgy, hogy a hadikommunizmus a szocializmusra való közvetlen áttérés. Hasonló megfontolások alapján elrendelték a hadkötelezettséget is.

A polgárháború második felétől kezdve azonban egyre erősödött az elégedetlenség a hadikommunizmus ellen (1920–21: parasztlázadások az ország különböző pontjain). Hatására a bolsevik párt X. kongresszusa, Lenin frakciójának győzelme révén, elfogadta az új gazdaságpolitikát, a NEP-et, amely 1923-ra alakult ki, és 1924–25-re érte le fejlődése csúcspontját. A NEP-korszakot a többszektorú gazdaságpolitika, az áru- és pénzviszonyok korlátozott, újbóli térnyerése, valamint bizonyos mérvű politikai pluralizmus jellemezte. Egy olyan mérsékelt totalitárius politikai rendszer alakult ki, amelynek bolsevik pártállami elitje ugyan kizárta a többpártrendszert, a demokratikus politikai intézmények működését és szabadságjogok érvényesülését, de a párton belüli pluralitást, a frakciók szabad működését lehetővé tette.

1917 után számos nép (finnek, lengyelek, lettek, észtek, litvánok) ténylegesen megvalósította önállósulási törekvéseit, s független nemzetállamot alapított. Ezt elősegítette, hogy a bolsevik hatalmi elit a “birodalom” gyengesége folytán nem volt képes megakadályozni e folyamatot. Arra azonban már gondot fordított, hogy további területek (pl. Grúzia) elszakadását megakadályozza. 1922-ben megalakult a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, mely az egyre erősödő sovinizmus talaján orosz fensőbbséget eredményezett. Ebben az évben választották Sztálint a SZK(b)P főtitkárává.

 

A totális diktatúra kiépítése

A bolsevik hatalmi elit első számú vezetőjének, Leninnek 1924-ben bekövetkezett halálát megelőzően indultak meg az utódlási harcok, amelyek egyúttal koncepcionális összeütközések is voltak. Trockij csoportja a permanens forradalom koncepciója alapján a gyors iparosításban, a központosítás és bürokrácia erősítésében és a fejlett ipari államok “szocialista forradalmai” -nak elősegítésében látta (a megbízhatatlan paraszti többségű) Szovjetunióban a “szocializmus” felépítésének feltételeit. Buharin frakciója a NEP további folytatásában, a parasztság árutermelői kedvének fokozásában látta a munkás-paraszt szövetség fenntartásának garanciáját. Preobrazsenszkij pedig kidolgozta a szocialista eredeti tőkefelhalmozás elméletét, amely az iparosításhoz szükséges tőkét a parasztságtól kívánta elvonni, többek között a parasztság súlyos adóztatása révén.

Az eliten belül folyó hatalmi küzdelemből Sztálin került ki győztesen, aki ugyan egyik frakcióhoz sem tartozva önálló csoport élén állt, tartalmilag azonban Trockij permanens forradalom elméletének vázolt elvei befolyásolták. Sztálin következetesen félreállította ellenlábasait a húszas évek végére, s megteremtette a represszív totalitárius rendszer alapjait. A gazdaságpolitikát a nehéziparra koncentrált, feszített tempójú, tervutasításos rendszer jellemezte a mezőgazdasági nagyüzemi rendszer erőszakos megszerzésével párosulva. A politikai életben a korábbi korlátozott pluralizmust is megszüntették, szélsőséges elnyomó módszereket alkalmaztak.

1917 után körülbelül a húszas évek végéig viszonylagos sokszínűség jellemezte a kulturális életet. Az írástudatlanság felszámolására tett lépések miatt – a nagyorosz sovinizmus jegyében – a nemzeti, nemzetiségi egyenjogúságot sértő intézkedések történtek ezen a téren is.

Külpolitikai viszonylatban a Németországgal 1922-ben megkötött szerződés – az ún. rapallói egyezmény – az első hatékony nemzetközi elismerést jelentette. Az igazi fordulatra a nemzetközi elismerés terén azonban csak 1924-ben került sor (l. a Szovjetunió brit elismerését).

 

Sztálin egyeduralma

A harmincas években teljesedett ki az ötéves tervek gyakorlati megvalósítása, bár sokszor a fantasztikus tervelőírásokat meg sem közelítették a valóságban. Feszített tempójú, nehéziparra koncentrált, extenzív gazdaságpolitikát folytattak. Az iparosításhoz szükséges tőkét a mezőgazdaságban előállított értékek átszivattyúzása és az életszínvonal alacsony szinten tartása révén biztosították.

1929-től kezdődött meg a mezőgazdaság erőszakos úton, rohamtempóban történő kollektivizálása, amely egyben az egységes államigazgatási, bürokratikusan irányított tulajdon megteremtésének fontos lépése volt. Mindez a parasztság hatalmas tömegeinek lakóhelyükről történő elűzésével társult, s ezek jelentős része fizikai megsemmisüléshez is közel került. Ilyen áron az 1930-as, 1940-es évek fordulójára a Szovjetunió egyes gazdasági ágazatokban – pl. a hadiipar – a világ vezető ipari nagyhatalmai közé emelkedett, de az életszínvonal az előző évtizedhez viszonyítva tovább süllyedt. Még a nehéziparban sem teljesítették mindig a tervelőírásokat, ahogy a mezőgazdasági és a fogyasztási szektor eleve alacsonyan meghatározott mutatói esetében sem

A represszív totalitárius rendszer politikai berendezkedésének teljes kiegészítése során Sztálin mindvégig nagy hangsúlyt helyezett a párton és az eliten belüli alternatív személyek és csoportok félreállítására és fizikai megsemmisítésére, ill. büntetendő szankciók velük szembeni alkalmazására. Kirov, a leningrádi pártbizottság első titkárának meggyilkolása után (1934 vége) felgyorsult a párton belüli tisztogatási hullám. A “hétköznapi” emberek elleni megtorlás már a húszas évek második felétől zajlott. 1936–1938 között sorra állították bíróság elé s végezték ki a hatalmi elit számos tagját, köztük Buharint és Zinovjevet. A társadalom különböző rétegei, a pártelit tagjai ellen alkalmazott represszív politika elméleti megalapozását csak 1937-ben végezte el Sztálin, a “szocializmus pozíciói erősödésével párhuzamosan az osztályharc állandóan erősödik” tézisének megfogalmazásával. A pártállam jogfelettisége mindenekelőtt a kényszermunkatáborok hálózatában, a politikai célzatú megrendezett perek sorozatában nyilvánult meg.

A harmincas években negatív irányú változás következett be a korábbi évtizedhez képest a kultúrpolitikában is. Megfogalmazódott a “szocialista realizmus” irányvonala, amely a művészektől, íróktól, szellemi alkotóktól a sztálini politika dicsőítését, a feladatok teljesítéséhez az emberek állandó mozgósítását követelte meg.

A Szovjetunió 1934-ben belépett a Népszövetségbe, s számos kétoldalú egyezményt kötött nemzetközi kapcsolatainak kiszélesítésére, így például 1935-ben kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írt alá Franciaországgal. A nemzetközi viszonyok kapcsán kell megemlíteni a Komintern (a Szovjetunió Kommunista Pártjának irányítása alatt álló Kommunista vagy III. Internacionálé) 1935-ös VII. kongresszusát, amelyen a fasizmus erősödése elleni harc stratégiája állt a viták középpontjában. Megfogalmazták a népfrontpolitikát, amely a fasizmus elleni küzdelem és a polgári politikai rendszer védelme érdekében széles körű (a parasztság, a munkásmozgalom különböző irányzatai, a városi kis- és középpolgárság, az értelmiség, az egyházak stb.) társadalmi összefogás az egységes munkásosztály vezetésével.

 

ÉVSZÁMOK

1918–1922

a polgárháború, a hadikommunizmus időszaka

1923

a NEP kialakulása

1924. január 21.

Lenin halála

1924

a Szovjetunió elismerése nemzetközi téren

1929–32, 1933–37

az első és második ötéves terv

1929

a mezőgazdasági erőszakos átszervezésének megkezdése

1935. július 25. – augusztus 20.

a Komintern VII. kongresszusa

1937

az “osztályharc éleződése” elméletének meghirdetése

 

IRODALOM

Béládi László–Krausz Tamás: Életrajzok a bolsevizmus történetéből. (Politikatudományi füzetek. 4. kötet Bp., 1988. 78–102. és 209–217. o.)

Béládi László–Krausz Tamás: Sztálin. Történelmi vázlat. (Láng Kiadó, Bp., é.n., 69–88., 161–178., 195–207. o.)

Krausz Tamás: 1917 újraértelmezése felé. (Múltunk, 1992/2–3. sz.)

Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. Viták az orosz történelmi fejlődés sajátosságairól, különös tekintettel az 1920-as évekre. (Akadémiai Kiadó, Bp., 1991.)

Lengyel István: A breszt-litovszki béketárgyalások. (Kossuth Kiadó, Bp., 1975.)

Lengyel István: Forradalom és diplomácia. (Kossuth Kiadó, Bp., 1987. 85–265. o.)

  1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
  2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
  3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
  4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
  5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
  6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
  7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
  8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
  9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
  10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
  11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
  12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
  13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
  14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
  15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
  16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
  17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
  18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
  19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
  20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
  21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
  22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
  23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
  24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
  25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
  26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
  27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
  28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
  29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
  30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)