A modern gyarmati jelenség kialakulását és természetét a kapitalizmus fejlődése, a XIX. század utolsó negyedének új jellegzetességei szabták meg a monopoltőkés periódust megelőző szakaszokban (a kereskedelmi tőke expanziója, az ipari tőkés szabadversenyes behatolás során) elért teljesítményekre alapítva.

Általánosan elterjedt az a megközelítés, hogy a tőkés rendszerű fejlődésben előnyt élvező hatalmak Európán kívüli expanziós hódító politikájára gazdasági-technikai motivációk alapján került sor (pl. a relatív túlnépesedés, ellátási gondok, tőkefeleslegek, tőkekivitel, ipari találmányok stb.). Tény, hogy a XIX. század végén, az “új imperializmus szakaszára” való áttérés idején kialakuló gyarmati politika legalapvetőbben a gazdasági indokokhoz és célokhoz köthető. De a kolonizáció processzusa, mint a történeti-társadalmi, a civilizációs-kulturális fejlődés szerves része ezeken az érdekeken túlmenően nemzeti és nemzetközi méretekben ható, kifejezetten politikai, diplomáciai, nem utolsósorban pszichológiai jellegű szükségletek kielégítését is szolgálta.

A felfedezők, a feltáró és végrehajtó expedíciók tagjai személyesen gyakran teljesen érdek nélkül, tudományos kíváncsiságtól hajtva vettek részt a kolonizációban.

A világ addig kevésbé ismert és uralt részei feletti ellenőrzés megteremtése során a gyarmatosító hatalmakat egyre többféle érdek motiválta, de mindegyik esetében felfedezhetünk egy stratégiai célzatosságot. Így Anglia a “commonwealth” kialakításával saját elszigetelődésének feloldása mellett globális egyensúly és biztonság megteremtésére törekedett egy Nyugat–Kelet irányú tengely kiépítése keretében. Franciaország az európai szintű változások – presztízs- és pozícióvesztések – kárpótlásáért folytatta gyarmati terjeszkedését, valamint hogy az európai hegemóniáért folyó rivalizálásban megerősítse helyzetét. Németország, Olaszország tekintélynövelő lehetőségeket látott az Európában és az azon kívüli expanzióban. Portugália, Hollandia pedig az egykor elért pozíciók biztosítására törekedett. Oroszország nyugati irányú blokkoltságát ellensúlyozta közép-ázsiai és keleti terjeszkedési politikájával. Ausztria–Magyarország presztízsnövelő akciókba kezdett a Balkánon és a Közel-Keleten. Az Egyesült Államok adminisztrációi részben az újabb osztozkodás eredményeként kialakuló globális egyensúlyviszonyok megszilárdítása miatt, részben a különös amerikai érdekek kielégítése érdekében avatkozott be a kolonizációs folyamatba.

Ezekben a folyamatokban a nacionalizmusok domináltak. A kormányokra egyre jobban hatottak a belpolitikai, belső társadalmi viszonyokban keletkező feszültségek, ellentétek is. Ezenkívül a gyarmati politikában is a világ “evangelizációjának” eszközét és lehetőségét látták, azaz a humanitárius, civilizációs program – alternatíva híján – egyenesen kötelességként jelentkezett számunkra. Mindebből az is kitűnik, hogy az orosz forradalmi szocialista Lenin által adott imperializmusmagyarázat (azon belül a gyarmati politikai kitekintés) nem fordított elég figyelmet a kérdés “nem gazdasági oldalára” . Ennek a bírálatnak jogosultságát bizonyítja, hogy a gyarmatosítás új hullámával kapcsolatban kezdettől fogva kételyek és ellenállási kísérletek is felmerültek, amelyek különféle megfontolásokon alapultak (pl. idealista téziseken, gazdasági, utilitárius számításokon, jogi és erkölcsi latolgatásokon, humanitárius önvizsgálaton és politikai felfogásokon).

A kezdeti szakaszban a tőkések bizonyos – gyakran uralkodó – körei, de az egyes kormányok is értetlenséget, sőt elutasító álláspontot tanúsítottak a gyarmatosítással szemben. Bismarck csak a Weltpolitik (világpolitika) keretében és későn csatlakozott a gyarmati politikához, szemben az angol Chamberlainnel, C. Rhodes-szel, a francia J. Ferryvel. A belga uralkodó, II. Lipót a belga kormányzat ellenére folytatta nagyszabású kolonialista vállalkozásait Afrikában, Ázsiában és a Közép-Keleten.

Az új imperializmus korában a gyarmatosítás azonban “evidenciaként” kapott helyet a tőkés rendszer működtetésében. Ezt még a realitásokkal számot vető baloldali teoretikusok – Van Kohl, Bernstein, Kautsky stb. – is elismerték, elhatárolva magukat a gyarmati politika végrehajtása során elkövetett brutalitásoktól és bűntetteiktől.

A gyarmati rendszer és azon belül az egyes hatalmak gyarmatbirodalmának kialakítása 1870-et követően így három módon ment végbe:

1. A korábban létesített gyarmatokon korszerűsítési-modernizálási munkálatokat kezdtek mind a gazdasági, mind az intézményi szférában (l. India kormányzásának megjavítását, Algéria franciák általi integrációját stb.).
2. A még fel nem tárt, el nem foglalt régiókat meghódították, beillesztették a birodalom keretei közé (l. Afrika felosztását: a Maghreb és Egyiptom közötti térségért folytatott harcokat, a Kongó-medence “kollektív” gyarmatosítását, Délkelet-Ázsia “szabad” területeinek felosztását a franciák és angolok részéről, Latin-Amerika, Csendes-Óceánia amerikai ellenőrzés alá vonását).
3. Úgynevezett félgyarmati függésviszonyokat teremtettek a politikailag (formálisan) független, de gazdaságilag gyenge, társadalmilag elmaradott országok körében.

A világ felosztásával a gyarmatosító hatalmak egy rendszer-jellegű konfliktusosságot hoztak létre, mivel az érdekszférák növelése vagy újracsoportosítása, ismételt felosztása csak egymás közötti összeütközések és alkuk formájában történhetett. Két “tömb” alakult: a gyarmatbirodalom felett dominálók és az újrafelosztást követelők konglomerátuma. (Ez utóbbiakhoz az Egyesült Államok, Japán és Németország tartozott.)

A világ újrafelosztásáért, a gyarmatokért és félgyarmatokért indított háborúk sorozata vette kezdetét, amelyben a teljes egészében monopoltőkés rendszerként működő, dinamikus amerikai kapitalizmus adminisztrációja járt élen (l. Kuba és Fülöp-szigetek spanyolellenes nemzeti felszabadító harcát és az amerikai külső segítségnyújtást, a “splendid little War” -t, azaz a “ragyogó kis háborút” 1895 és 1898 között).

Különösen nagy jelentőségűek a Kína és a vazallusi köréhez tartozó ázsiai régiók elleni intervenciók. Az Egyesült Államok számára a Fülöp-szigetek, Hawaii, Guam ugródeszkát jelentettek Kína felé, Japán Korea felől gyakorolt nyomást, Franciaország az indokínai Annam Királyság birtoklására tört, Németország Santung kisajátítását készítette elő, Oroszország megszerezte magának Port Arturt. a nyomás Angliára nehezedett nemcsak Ázsiában, de Afrikában és a Közel-Keleten is. Végül az 1900-as kínai népi felkelés ellenében a nagyhatalmak, félretéve a két “blokk” közötti ellentéteket, közös intervenciót hajtottak végre Kína ellen. (Németország, Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Oroszország, Olaszország, Japán és mellettük jelképes kontingenssel az Osztrák–Magyar Monarchia is.)

A gyarmati konfliktusosság legsúlyosabb háborúját Oroszország és Japán vívta egymással (1904. február 4 – 1905. szeptember 5.), amelyet Japán győzelemmel zárt, s a békét amerikai közvetítéssel írták alá. Időközben angol–német ellentét bontakozott ki a Közel-Keleten és Kelet-Afrikában, Indiában pedig forradalmi mozgalom vette kezdetét, s ez az angol–orosz viszony megjavítását sürgette. Nem sokkal a Kína felett aratott gyarmati diadal után, 1911-ben újabb forradalom robbant ki, s Európa a forradalom során megszületett (Szun Jat-szen nevével fémjelzett és vezetett) köztársaság megdöntésében nyújtott támogatást. 1905 és 1914 között Észak- és Délkelet-Ázsiában (Korea, Vietnam) élénk antikolonialista harc folyt.

A gyarmati rendszer az első világháború időszakában mélyreható válságba jutott. Az ázsiai és afrikai gyarmatbirodalmakban a gazdaságban, a társadalmi élet más szféráiban (tudati, erkölcsi, kulturális vonatkozásban is) tarthatatlan viszonyok alakultak ki (függő, kiegészítő jellegű, egyben deformált és gátolt gazdasági viszonyok, identitás-zavarok, rassz-ellenrassz indulatokat kiváltó uralmi viszonyok, nacionalista, antikolonialista és antikapitalista politikai öntudatra ébredés stb.). A háború leleplezőleg és “felszabadítólag” hatott, mivel bizonyos kedvező hatást gyakorolt a tengerentúli területek gazdasági fejlődésére. Kiderült, hogy a gyarmatok, bár a “fehérek” által irányítva, de önállóan is képesek működni (Indiában, Kínában, Egyiptomban és másutt a lazuló kapcsolat ellenére nőttek a teljesítmények). Ismert, hogy Wilson amerikai elnök híres 14 pontos békeelgondolásainak egyike a gyarmati rendszer átszervezését helyezte kilátásba az 1918-as háborús év elején, jelezve a végbement változásokat.

Az első világháború, mely a gyarmatok, a Föld újrafelosztásáért indult, a gyarmati rendszert ingataggá tette, és új korszakot nyitott meg, amelyben az önrendelkezés és függetlenség eszméi és politikája iránti vágy és elkötelezettség határozta meg a progresszió és ellenfelei közötti viszonyok fejlődését.

 

ÉVSZÁMOK

1884. november – 1885. február	a berlini konferencia (a Kongó-konfliktus rendezése)
1880–1902	Fekete-Afrika területi felosztása a gyarmatosító hatalmak között
1800	az ún. boxer-felkelés Kínában; a nagyhatalmak intervenciója
1902	a franciák átszervezik afrikai birtokaikat
1904. február 4 – 1905. szeptember 5.	az orosz–japán háború
1910. május 25.	forradalom robban ki Mexikóban
1911. október 6.	Kínában proklamálják a köztársaságot

 

IRODALOM

B. Davidson: Gerillaháborúk Afrikában. (Kossuth Kiadó, Bp., 1984. 75–110. o.)

V. Lanternari: Gyarmatosítás és vallási szabadságmozgalmak. (Kossuth Kiadó, Bp., 1972.)

Salgó László: Gyarmatpolitika Napóleontól De Gaulle-ig. (Kossuth Kiadó, Bp., 1977. 45–101. o.)

J. Suret–Canale: A négerkereskedelemtől a neokolonializmusig. (Kossuth Kiadó, Bp., 1983.)



1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)