A kapitalizmus világrendszerét az Egyesült Államok és a hegemóniája alá vont erős nyugat-európai országok újjászervezték. A politikai berendezkedés tekintetében a polgári demokratikus, parlamentáris viszonyokat és formákat szilárdították meg, de több diktatórikus rezsim is fennmaradt. A politikai és ideológiai pluralizmus keretei közt a politikai küzdelmek első szakaszában a baloldali és így a kommunista erők is kiszorultak az új típusú, népfront jellegű kormányokból. A gazdaság szférájában mélyreható strukturális átalakítás kezdődött meg, mind nagyobb szerephez jutottak a tudományos-technikai potenciálok. Több gazdasági integrációs programot indítottak el, fejlesztési és kooperációs szervezeteket, intézményeket alakítottak ki. (Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény [GATT], 1947; Európai Gazdasági Közösség [EEC], 1958; Európai Atomenergiaközösség [EUROATOM], 1958; Európai Szabadkereskedelmi Társulás [EFTA], 1960; Nemzetközi Valutaalap [IMF], 1945–1947; Világbank és mások.) A magát megújító nyugati világ katonai védelmi tömböt hozott létre, vagyis katonai téren is erősítette a neokapitalista expanziós műveleteket (NATO, 1949).

A Szovjetunió mint a fasizmus elleni háború egyik győztes hatalma ezzel szemben szocialista orientációjú világrendszer alapjait vetette meg az általa megszállt és befolyásolt régiókban (főleg Közép- és Kelet-Európában és Ázsia egyes országaiban). Ebben a körben a polgári demokratikus politikai tagozatot szorították ki a politikai élet színteréről, és jellemzően egypártrendszerű ún. “pártállam” -viszonyokat vezettek be a kommunista – marxi és lenini indíttatású – államelmélet alapján. (A proletárdiktatúrákat később az ún. szocialista demokrácia irányába fejlesztették tovább.) Gazdaságukat tekintve ezek az országok elmaradott szinten kezdték meg működésüket, s már a kezdeti szakaszban izolálták magukat a tőkés világgazdaság centrumaitól (KGST, 1949). Az elmélyülő szembenállás következtében megalakították a Varsói Szerződés politikai-katonai koordinációs szervezetét, amely a “szocialista világforradalom” alátámasztását célozta (1955).

A két világrendszer szétválása idején kezdődött meg a modernkori gyarmati rendszer felbomlása. Az Európán kívüli régiókban az antikolonialista nemzeti függetlenségi harcok, valamint a dekolonizációs folyamatok eredményeként új független államok konglomerátuma jelent meg. Bár nem alkottak egységes és rendszer-elven alapuló tömböt, mégis külön szerephez jutottak az ún. harmadik világ (másként: fejlődő világ) országai. Ezek túlnyomórészt képlékeny, kialakulatlan politikai-társadalmi berendezkedési viszonyokkal küszködtek, elindulásukat és fejlődésüket halmozott elmaradottság gátolta. Nagy részük még a nemzetté válás küszöbéig sem jutott el, ugyanakkor már a modernizáció kényszerpályájára kerültek. A világviszonyok bipoláris elrendeződése közben a harmadik világ jelentősége nőttön-nőtt. Sőt a kapitalizmus-szocializmus konfliktusosság súlypontja lassan áttevődött az ázsiai, latin-amerikai, afrikai vagy közép- és közel-keleti válságövezetekbe. Ebben az instabil világban egyidejűleg unifikációs (egyesülési, szolidaritási) és diverzifikációs (elválási, rivalizálási) folyamatok alakultak ki mind gazdasági, mind politikai-katonai vonatkozásban (Amerikai Államok Szervezete [OAS], 1963; Afrikai Egységszervezet [OAU], 1963; Csendes-óceáni Bizottsági Szerződés [ANZUS], 1951; Délkelet-ázsiai Nemzetek Társulása [ASEAN], 1967; Kőolaj-exportáló Országok Szervezete [OPEC], 1960; Arab Államok Ligája [Arab Liga, LAS], 1945; el nem kötelezettek mozgalma, 1961 stb.).

1946–1947 folyamán nyílttá vált a Nyugat és Kelet között lappangó ellentét. Mindkét oldalon a másik világrendszer visszaszorítására és felszámolására irányuló stratégiát dolgoztak ki a vezető hatalmak.

A Nyugat álláspontja Churchill angol konzervatív pártvezér és Truman amerikai elnök fejtette ki. Felfogásuk szerint “a kommunista birodalom és oligarchia ambíciói” különleges fenyegetést jelentettek arra a nyugati civilizációra, amelyet az egész emberiség számára alkalmas és követendő modellként állítottak előtérbe (l. a Truman-doktrínát, 1947. március 12.). Tíz év múltán Einsenhower amerikai elnök újabb állásfoglalása az amerikai és nyugati érdekek tevőleges megvédelmezését célzó expanzióhoz teremtett alapot (l. az Einsenhower-doktrínát, 1957. január 5.).

A Kelet elveit a kommunista világmozgalom moszkvai irányítóközpontjában, az SZKP dominanciája alatt dolgozták ki. Ennek központi gondolata a kor jellegét és fő tartalmát a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetben jelölte meg, amelynek mozgásformája egy viszonylag rövid időn belül lejátszódó, többfokozatú és egymással kölcsönhatásban lévő világforradalom. A Szovjetunió és tábora erőfeletti támogatást nyújtott a kapitalizmus destabilizálását célzó akciókhoz, mozgalmak megerősítéséhez és fegyveres harcokhoz. Ez a stratégia azzal számolt, hogy a szocialista világ létezése és teljesítménye, a tőkés országon belüli társadalmi harcok és a harmadik világ nemzeti demokratikus (esetenként szocialista irányultságú) forradalmai egységes frontot alkotnak, jelentősen meggyengítve a Nyugat pozícióit a világban. A Kínai Népköztársaság megalakulása 1949-ben sokkot váltott ki, mintegy bizonyságául a fenti tervek realitásának.

Beindult egy katonai-fegyverkezési spirálfejlődés, rövid idő alatt mindkét oldalon nagy tömegű és új minőségű fegyverzetek halmozódtak fel. (A Szovjetunió is képessé vált atomfegyverek előállítására.) A Szovjetunió túlfeszített ütemben atompatt-helyzetet alakított ki. Eközben szünet nélkül folytak az ún. helyi, korlátozott háborúk (pl. Délkelet-Ázsiában 1946–1954 és 1958–1957 között, Koreában 1950 és 1953, Algériában 1954 és 1962 között, az egymást követő izraeli-arab háborúk, a kongói válság stb.). Európában a berlini kérdés, illetve a két Németország ügye, a magyar és a görög kérdés a végsőkig mélyítette az ellentéteket.

A hatvanas évek elejére, jóllehet továbbra is folytatódtak a helyi háborúk, a kapitalista és a szocialista világrendszer közötti katonai egyensúly, a világban felhalmozódott globális válságjelenségek, a harmadik világ erőteljes aktivizálódása, a nyugati hatalmak belső feltételrendszereiben felmerült nehézségek (béke- és újbaloldali mozgalmak, polgárjogi követelések, a szabályozó mechanizmusok elégtelensége stb.), a létező szocializmusok továbbfejlesztésének szükségszerűsége és kilátásai együttesen új gondolkodást váltottak ki mind Nyugaton, mind Keleten. Ez volt az enyhülés (idegen szóval: détente), illetve a békés egymás mellett élés lehetőségének felismerése és elfogadása. E tekintetben a Bandungban 1955-ben tartott afro-ázsiai konferencia, ezt követően az SZKP XX. kongresszusa 1956-ban már felvetette a háború elkerülhetőségének, a nemzetek és eltérő berendezkedésű társadalmi rendszerek egymás mellett élésének elveit.

Az enyhülés szakaszára való áttérés évének 1962 tekinthető. Számos fordulat bizonyította ezt: az algériai fegyverszünet, megegyezés Laosz semlegességéről, az ismét kiéleződött kubai válság kompromisszummal való lezárása, a magyar kérdés lekerülése az ENSZ napirendjéről, a kongói krízis nyugvópontra juttatása, a genfi külügyminiszteri leszerelési konferencia.

A Szovjetunió és az Egyesült Államok más kérdésekben is a realitások talajára helyezkedett, ennek következtében a részleges együttműködést nem utasították el, a fegyverzetek ésszerűtlenül magas szinten tartása melletti merev szembenállást ún. flexibilis-dinamikus reagálással váltották fel. Vagyis továbbra is sor került kihívásokra és visszavágásokra, de a két szuperhatalom ügyelt arra, hogy azok ne torkolljanak egymás közti közvetlen összecsapásba, egymás pozícióinak destabilizálásába. Ekkor úgy tűnt, hogy a nemzetközi béke és biztonság rendszerére áttérve szavatolható lesz az országok külső biztonsága, de a rendszerek belső biztonsága nem. (Az európai térségben 1968–1969 “forró éveket” jelez: Franciaországban, Spanyolországban és Nyugat-Németországban diákmegmozdulások zajlottak le, Észak-Írországban a második világháború utáni legsúlyosabb katolikus–protestáns-összecsapásokra került sor, a Varsói Szerződés 5 tagjának csapatai bevonultak Csehszlovákiába, deklaráltan a szocializmus védelmében.)

Az államok kölcsönös kapcsolatait tíz alapelvben foglalták össze a felek:

• az államok jogának tiszteletben tartása az egyenlőségre, a szuverenitásra, arra, hogy a maguk életét saját törvényhozásuk alapján szervezzék meg;
• lemondás az erőszakról és az erőszakkal való fenyegetésről;
• valamennyi európai állam sérthetetlensége, a határokat csak békés úton, közös megegyezéssel és a nemzetközi joggal összhangban lehet megváltoztatni;
• az államok közötti vitákat békés eszközökkel kell rendezni;
• tiszteletben kell tartani – földön, tengeren, levegőben egyaránt – az államok területi integritását;
• tartózkodás a más államok belügyeibe való beavatkozástól;
• az emberi jogok elismerése mindenki számára, fajra, nemre, nyelvre, vallásra való tekintet nélkül;
• meg kell adni a népnek önrendelkezési jogát;
• az államok közötti együttműködés fejlesztése a kölcsönös előnyök, megértés és bizalom alapján.

Ezenkívül az aláírók vállalták, hogy nemzetközi jogi kötelezettségeik teljesítésénél figyelembe veszik a záróokmányban öt pontban összefoglalt eredményeket. Ezek az európai és földközi-tengeri biztonság; a gazdasági, tudományos, technikai, környezetvédelmi, valamint humanitárius együttműködés kérdéseit érintették.

Általánosítva az világlik ki mindebből, hogy az enyhülés politikája révén nagyobb szerepet kaptak “a harc – nem harc” formái, a különböző társadalmi rendszerű országok növekvő, elmélyülő együttműködése a globális feladatok terén. Ilyenek a szegény és gazdag nemzetek közötti szakadék és ellentét megszüntetése, hozzájárulás a világ népességének felét sújtó éhínség és fiziológiai nyomor felszámolásához, az ökológiai válság veszélyének elhárításához, a hadseregek és fegyverzetek kölcsönös csökkentéséhez.

Ennek az új gondolkodásnak kialakulásában az ún. belső feltételrendszerek változásai is kényszerítőleg hatottak. A Nyugat centrumországaiban a fejlődés újabb szakasza kezdődött meg (Brzezinski formulájával szólva a “technotronikus” korszak, amelyben az elektronika és az új technika jut érvényre). A legfejlettebb országok kezdték túlhaladni fejlődésük ipari szakaszát, s ez egyre több társadalmi változást váltott ki, megváltoztatta az erkölcsöket, a társadalmi struktúrát, az értékeket és a társadalom globális arculatát.

A létező szocializmus országaiban a relatív fejlődés hasonló tendenciákat készített elő, de elmaradt az áttörés, ehelyett a leszakadás kezdődött meg. Ennek a történelmileg negatív fejleménynek visszahatásaként megerősödtek a különféle kritikai ellenzéki mozgások. Lehetőségként felmerült, hogy a szocializmus nyers, valamint túlélt struktúráit, intézményeit alaposan megreformálják. Erre az enyhülési politikai pillanatnyi esélyt adott, de ez a reformpolitika késve és ellentmondásosan kezdődött meg. A létező szocializmus országai általános társadalmi válságba zuhantak.

A harmadik világ országai többségükben, tekintet nélkül arra, hogy a kapitalista vagy szocialista orientáció útjára léptek, az ún. tradicionalizmus-modernizáció belső konfliktusai közt vergődtek.

A hetvenes évek közepétől a remények ellenére újabb súlyos konfliktusok és megrázkódtatások szakították meg az enyhülés és a nemzetközi politika új modelljének érvényesülését. A legutóbbi másfél évtizedben minden korábbinál jobban kitűnt, hogy napjainkban az emberiség egyidejűleg egységesebb és ugyanakkor felaprózottabb lesz. S bár az idő és a tér jelentősen összeszűkült, a kényszerűvé lett együttműködés ellenére a tudatos konfrontációkeresés újabb hullámára, a hidegháború második kiadására került sor. Az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban egyaránt visszatértek ahhoz a stratégiához, amely szerint a békét az erő helyzetéből kell biztosítani. Az Egyesült Államok egymást követő adminisztrációi (Ford, Carter és Reagen elnökök idején) magukhoz ragadták a kezdeményezést. A nyolcvanas évek közepén ezért a Szovjetunióban felülről irányított reformot vezettek be a teljes összeomlás megelőzése érdekében (l. a gorbacsovi politikát).

A palesztin kérdés kezelése, a libanoni háború, az iráni válság és az irán–irak háború, az afrikai konfliktusok – Zaire-ben, Etiópia és Szomália között, a volt Portugál-Afrika frontországaiban –, az afganisztáni események, a szovjet beavatkozás és más ázsiai, latin-amerikai konfrontációk (pl. Nicaragua, Argentína esetében) alapvetően kérdésessé tették az enyhülést. Kézenfekvő következtetés, hogy a világ egyes országaiban és térségeiben zajló válságos folyamatoktól független enyhülés nem létezik. Az ellenséges viszony megújulását az európai katonai potenciálok terén kialakult erőegyensúly megbontására tett kísérletek végső stádiumba juttatták (l. a közép-hatósugarú rakétarendszerek telepítését, a nukleáris és vegyi fegyverkezési spirál fokozódását).

A két világrendszer közötti ütközésekből és érintkezésekből a tőkés világrendszer, ha ellentmondásosan is de mindvégig több gazdasági, politikai és társadalmi haszonnal került ki. A szocialista világ stratégiájának az a célkitűzése általában teljesült, hogy aktívan segítse a forradalmi mozgalmakat, de végül is eredménytelenek és veszteségesek voltak majd minden szférában. Nyugaton a tőkés rendszert sikerült rezisztenssé tenni a belső és külső válsághatárok megújuló hullámai ellen, Keleten a létező szocializmus viszonyai fellazultak, a megszűnés felé sodródtak (l. a lengyelországi válságot). A Szovjetunió megkísérelte a lépéstartást a versenyben. A konfliktus rutinizálódott, a hosszan tartó hadviselést a szórványos erőszakkitörések váltották fel.

Korábban egyes népek vagy egész nagy régiók kimaradhattak a gazdasági fejlődésből, a jelenlegi fejlődési szakaszban már nem lehet együtt élni az Észak–Déli típusú akut ellentmondással. Ma az emberiség megmaradásának alapja a földgolyón a korszerű gazdasági fejlődés, amit egy új demokratikus nemzetközi gazdasági rend megteremtésével kell megalapozni. Ehhez csak a gazdasági és politikai eszközök és törekvések sajátos kombinációjával lehet közelebb kerülni. Így például az elmaradott országok gazdasági növekedése s az ezen keresztül megvalósítható társadalmi szövetségi rendszer útján, társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális (oktatási) reformok összefüggő és egymást erősítő rendszerében alakíthatók ki, ami hosszantartó összefüggő és egymást erősítő rendszerében alakíthatók ki, ami hosszantartó időszakot igényel. Eközben elengedhetetlen feltételként jelentkezik, hogy az erő alkalmazásán alapuló befolyásolás méreteit korlátok közé szorítsák a gazdasági centrumországok, mivel a külső kapcsolati rendszer rendkívül intenzív és érzékeny (l. a kölcsönös függőségből fakadó kedvező és kedvezőtlen jelenségek példáit).

Az új világrendre való átmenet során – úgy tűnik – megnövekszik a nemzetek, az egyes régiók és világrészek instabilitása, hiszen a belső fejlesztés során erős mobilizációs hatások mennek végbe. Felborulnak a meglévő gazdasági világrendszerben fenntartott egyensúlyviszonyok (a kialakult munkamegosztás, export-import struktúrák, a monetáris rendszer és institúciók; az adósság, az infláció és más, a gazdasági hatalom/uralom egyéb formáinak konstrukciója). Tehát a világfejlődés új minőségi változások elé néz, következésképpen az átmeneti program egy része csak multilaterális alapon valósítható meg. Ez teszi indokolttá, hogy dinamikus békestruktúra épüljön ki a nemzetközi viszonyokban.

A béke struktúrája érdekében az alábbi kérdésekben kell eredményeket elérni a nemzetközi életben:

• meg kell gyorsítani a harmadik világ gazdasági fejlődését;
• ki kell alakítani a természettel való együttélés új koncepcióját a régi, “leigázási” felfogással szemben;
• a haladás olyan változatait kell meghonosítani világunkban, amelyek megvédik az emberi környezet biológiai egyensúlyát;
• előnyben kell részesíteni az olyan politikákat (kormányzatokat, politikai erőket és koncepciókat), amelyek a belső fejlődés kérdéseiben a progresszióra és az igazságosabb elosztásra, a nemzetközi viszonyok alakításában pedig az egyenlőség és a kölcsönösség elvein nyugvó teljesítmények biztosítására képesek.

1. A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOR (E1.html)
2. A KÖZEL-KELET ÓKORI BIRODALMAI ÉS ÁLLAMAI (E2.html)
3. A GÖRÖG POLISZOK (E3.html)
4. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KORA (E4.html)
5. A PRINCIPATUS KORA (E5.html)
6. A DOMINATUS KORA. A NYUGATRÓMAI BIRODALOM FELBOMLÁSA (E6.html)
7. A KORAI FEUDALIZMUS (E7.html)
8. RENDI ÁLLAMOK A XIII– XV. SZÁZADBAN (E8.html)
9. A FÖLDRAJZI FELFEDEZÉSEK GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI (E9.html)
10. A REFORMÁCIÓ ÉS A KATOLIKUS RESTAURÁCIÓ (E10.html)
11. AZ ABSZOLUTIZMUS SIKEREI ÉS KUDARCAI (E11.html)
12. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (E12.html)
13. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE A XIII–XIX. SZÁZADBAN (E13.html)
14. A FRANCIA FORRADALOM ÉS NAPÓLEON (E14.html)
15. A MODERNKORI GYARMATBIRODALMAK KIALAKULÁSA 1789–1870 KÖZÖTT (E15.html)
16. A NEMZETI ÁLLAMOK LÉTREJÖTTE A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN EURÓPÁBAN (E16.html)
17. A KLASSZIKUS KAPITALIZMUS KÖZPONTJA: EURÓPA. A XIX. SZÁZADI FEJLŐDÉS FŐBB JELLEMZŐI (E17.html)
18. SZOCIALISTA–SZOCIÁLDEMOKRATA MOZGALMAK ÉS SZERVEZETEK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN (E18.html)
19. A MODERNKORI GYARMATOSÍTÁS 1870–1918 KÖZÖTT (E19.html)
20. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ (E20.html)
21. FORRADALMAK OROSZORSZÁGBAN 1917-BEN (E21.html)
22. OROSZORSZÁG A FORRADALMAKAT KÖVETŐEN, A SZOVJET POLITIKAI VISZONYOK A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E22.html)
23. GAZDASÁGI–TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK EURÓPÁBAN ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E23.html)
24. KÖZÉP-KELET-EURÓPA A HÚSZAS-HARMINCAS ÉVEKBEN (E24.html)
25. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAKULÁSA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (E25.html)
26. ANTIKOLONIALISTA NEMZETI FELSZABADÍTÁSI MOZGALMAK 1914–1939 KÖZÖTT (E26.html)
27. A NÁCIZMUS NÉMETORSZÁGBAN (E27.html)
28. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ (E28.html)
29. A NEMZETKÖZI VISZONYOK GLOBÁLIS FEJLŐDÉSE 1945 UTÁN (E29.html)
30. A KELET-EURÓPAI SZOCIALIZMUS ÖSSZEOMLÁSA (1985–1990) (E30.html)