25. A kereszténység alakulása

A kereszténységet Jézus alapította i.sz. 30. körül. Születésének pontos dátumát a történelem nem ismeri, de behatárolható. Augustus császársága (27-14) alatt, Róma alapításának 754-ik évében születhetett. Az újszövetségben említett népszámlálás i.sz. 7-ben, Qirinus consulsága alatt, míg a “fényes csillag” (Jupiter+Szaturnusz) megjelenése i.e. 7-ben volt. Apja foglalkozását (építõmester) vehette át. Tanulmányozta a zsidó vallást, Keresztelõ Szent János tanítványa volt.

Így ismerkedett meg az esszéneusokkal (jámborok; zárt vallási közösség, visszavonultság, vagyonközösség, közös munka és szertartás, világvége és Messiás-eljövetel hirdetõk). Pontius Pilatus helytartósága (26-36) alatt kezdett tanítani. Tanítványokat (apostolok) gyûjtött, a Genezáreti-tó mellett tanított. Tanításának lényege az egymás iránti szeretet, a vagyonról való lemondás, a bûnök bocsánata, erkölcsi megtisztulás és Isten országának eljövetele (a monoteizmus mellett).

Kezdetben csak zsidóknak tanított. Támadta a fennálló vallási és politikai rendszert, ezért a zeloták (buzgók; i.sz. 6-ban Galileai Iudas alapította; rómaiak elleni merényletek elkövetõi, a 66-70-es Zsidó-háború kirobbantói) benne látták új vezetõjüket. A szaddokeusok (Cadok fõpap hívei; zsidó arisztokrácia; csak a Tórát fogadták el, belõlük kerültek ki a fõpapok; jó kapcsolat a megszállókkal) ezért egy Róma-ellenes megmozdulástól félve elfogták és elítélték. A farizeusok (perusim: elkülönülõk; õk voltak a kereskedõk, kézmûvesek, tanítók; minden szent iratot elfogadtak, szigorú törvénybetartást követeltek; idegen-gyûlölõk) azért tartottak tõle, mert bizonyos törvényeket elhanyagolt. Húsvétkor, nisan hónap 14-én, a pászka ünnepén (szeder-esten) fogták el a Getsemani-kertben. Halála napján napfogyatkozás volt. Ebbõl ebben az idõben kettõ is volt, tehát nem tudjuk, hogy mikor végezték ki (30. Ápr. 7., 33. Ápr. 3.).

A monoteista tanokban az öröktõl levõ Egyisten három személye az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az angyalok is több részre oszlanak. Legnagyobbak az arkangyalok: Mihály (Isteni mindenhatóság, igazság), Gábriel (a hírnök), Rafael (az ártatlanság védõje) és Uriel (Krisztus sírjának õrzõje). A bukott angyalok: Lucifer (a gõg szelleme), Asmodeus (az érzékiség szelleme), Mammon (a kapzsiság szelleme) és Belzebub (a mágia szelleme). A teremtés élén az ember áll. Ez anyagi testbõl és örök lélekbõl van. Õs-, eredendõ bûnét a kiûzettetés követte. Hosszú idõ alatt elszaporodtak, gonoszak lettek, így a Noe bárkáján levõket kivéve mindent elpusztított az özönvíz. Ezt követõen újra elszaporodtak, majd a Bábel-torony építésekor Isten összezavarta a nyelvüket. A sok nép közül ekkor lett kiválasztott a zsidóság. Õk a kinyilatkoztatás hordozói, közülük kerül majd ki a megváltó. Az egyház feladata Krisztus után a tanok terjesztése és az istentiszteletek lebonyolítása volt.

Kialakult a hét szentség: a keresztség (eredendõ bûn letörlése), az oltáriszentség (reformátusoknál Úrvacsora; Jézus testének és vérének vétele), a bérmálás (konfirmáció; hitben való megerõsítés), a bûnbánat (gyónás), a betegek szentsége (utolsó kenet), valamint az egyházi szolgálat és a házasság. E kettõ kizárja egymást.

Tanítványai újabb tanítványokat gyûjtöttek, tovább térítettek. A legismertebb apostol Simon (Péter) volt. Õ volt a kõszikla. Saul (Pál) i.sz. 10-ben született. Nagy keresztényüldözõ volt. 33 táján tért meg, és (kb. 36-tól) az egyik legnagyobb terjesztõ lett. I.sz. 49-ben tartották az elsõ apostoli zsinatot. Ezen még Péter elnökölt. Megegyeztek, hogy pogányok is lehetnek keresztények a mózesi törvények betartása nélkül. 64. és 67. közt mind Pétert, mind Pált kivégezték, vértanu-halált haltak.

Keresztényüldözést több római császár is folytatott. A legjelentõsebbek Nero, Decius (250. körül) és Diocletianus alatt folytak.

Miután a kereszténység a mediolanumi edictum során vallásszabadságot kapott (313), sõt államvallás is lett (394), elkezdték kialakítani a dogmákat. Ezek az eretnekség tisztázásához szükséges alaptanok. Megkezdõdött tehát az eretnekirtás, -üldözés is. 325-ben a niceai zsinaton egyeztek meg a homousios-elvben, mely Arius püspök homoiusios tanításával állt ellentétben. A 381-es konstantinápolyi egyetemes zsinaton elfogadták a Szentlélek Istenségét. Nestorios 429-ben azt kezdte tanítani, hogy Krisztusban két személy van, és úgy lakozott Isten volta a testben, mint egy házban. E tanítást a 431-es ephesosi zsinaton utasították el. A monofizitizmust (egy természet a két Krisztusban) 451-ben Chalcedonban ítélték el (egy személy, két természet), de a kopt egyház megtartotta. A keresztény egyház hierarchiája: pátriárka - metropolita - püspök - plébános. Az öt pátriárka székhelyei Alexandria, Ierusalem, Antiochia, Konstantinápoly és Róma voltak. A 7. Századra csak e két utóbbi maradt fenn, majd ezek is kettészakadtak.

A keleti egyházban Basileos uralkodása alatt (4. sz.) jöttek létre az elsõ szerzetes közösségek az elmenekült, összeköltözött remeték társaságából. Nyugaton csak 529-ben alapított ordot Nursia-i Szent Benedek Monte Cassinoban. Közvetlenül a pápának voltak alárendelve. Ez az ún. Bencés rend. Regula is készült, mely tartalmazta, hogy élükön az apát van, õ vezetett; hogy elõször mindenki csak jelölt, majd a próbaidõ letelte után léphet csak be; és hogy szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat kell tegyenek. A XI. századig egyedüli maradt nyugaton.

A bizánci Iustinianus hódításai hatására nõtt azonban a feszültség a két pátriárka között, ezért I./Nagy/Szent Gergely pápa egységesített (liturgia), központosított (egyházkormányzat). III. Leo, bizánci császár edictuma volt (726-ban) a képrombolás, ami miatt (731-ben) III. Gergely (Pá) kiátkozta a császárt, majd V. Constantinus (Biz) egy helyi zsinat során (754-ben) viszonozta a kiközösítést. Ezt a kiközösítést 2 özvegy császárné próbálta visszavonni (787: Eirene, 843: Theodora), így vissza is állt a képtisztelet, és elsimultak az ellentétek.

A kiskorú bizánci császár helyett kormányzó Bardas Mihály (858-ban) leváltotta Ignác pátriárkát, és helyére a - szintén - tanult, mûvelt Photiost nevezte ki. Az új pátriárka kérte is , hogy I. Miklós (Pá) ismerje el, de az (863-ban) úgy döntött, hogy a csere jogtalan volt, ezért hosszú vizsgálat után nem ismerte el. Válaszképp Photios 867-ben zsinatot hívott össze, melyben Miklóst eretnekként kiközösítették. Ez újabb egyházszakadáshoz vezetett (867-886). VI./Bölcs Leo (Biz) váltotta aztán le a béke kedvéért Photiost (886-ban). Ezt az incidenst aztán hosszabb békekor követte.

A következõ összezördülést az okozta, hogy 1053-ban a normannok által megszállt Szicícliába a pápa érseket nevezett ki, mert a normannok nem Bizáncot, hanem Rómát ismerték el (pedig a terület korábban Bizáncé volt). Kerullarios Mihály (Pátr) reakciója erre az volt, hogy bezáratta a latin templomokat Konstantinápolyban. Ismét nõtt a feszültség a két oldal között, ezért Humbertus, pápai küldött tárgyalni ment Konstantinápolyba. Mivel nem jutottak semmire, 1054. július 16-án a Hagia Sophia oltárára helyezte a Kerullariost és híveit kiközösítõ iratot. A válaszra sem kellett sokáig várni, mert 8 nap múlva már ki is átkozta Kerullarios Humertus oldalát. E kiközösítéseket csak (1965. December 7-én,) a II. Vatikáni zsinaton vonták vissza.