24. A principátus rendszere

A principátus tulajdonképpeni korszaka Augustus után, 14-284-ig tartott.

Elsõként a Iulius Claudius dinasztia (14-68) volt uralmon. Elsõ tagja Tiberius (14-37), akit még i.e. 4-ben fogadott örökbe Augustus. 13-ban lett társcsászár, majd 14-ben zökkenõmentesen átvette a hatalmat. Az augustusi rendet megszilárdította, a provinciabeli helytartók hivatalviselési idejét meghosszabbította. Felségsértési pereket is indított.

Utóda volt Caligula (37-41), aki “nem volt mindig beszámítható”, ezért megölték.

Claudius (41-54) vezette be a donativumot, az új császár pénzadományát a praetorianus gárdának. Uralkodása alatt alakult ki a császári hivatali szervezet. Hivatallá szervezõdött a császári kincstár (feladata a császári birtokok jövedelmét számontartani, a plebsnek gabonát szerezni), az állami postahivatal (cursus publicus a hivatalos iratok továbbítására) és a négy alapvetõ császári hivatal, a scrinium. Ennek részei: a libellis (bejövõ iratok), ab epistulis (kimenõ levelek, iratok), a rationobus (bevételek) és ab studiis (a törvényhozáshoz szükséges tanulmányok). Ezek élén mindig egy-egy felszabadított rabszolga állt. Meghódította Britanniát és Iudeát (47-ben). Feleségül 49-ben saját unokahúgát, Argippinát vette, kinek már volt fia, Nero. Felesége, miután örökbe fogadtatta vele fiát, megölte.

Így került uralomra Nero (54-68), akinek kiskora alatt még Agrippina és nevelõje, Seneca kormányozták a birodalmat. Felségsértési perek zajlottak, majd anyját megmérgezte{tte}, feleségét, mostohaöccsét megöl{et}te. Ezek hatására, és némi ösztönzésre Seneca öngyilos lett. Nero a testõrparancsnokot is megölette, aki hatalomra segítette. Üldözte a keresztényeket, fõleg a római tûzvész után, mindezért Nero-ellenes katonai megmozdulás tört ki. A császár 68-ban menekülés közben öngyilkos lett.

Ezalatt Iudeában is kitört egy felkelés (66-70), ami a Zsidó-háborúkat vonta maga mögött. Leverésére Vespasianust küldték. Rómában a (68-69-es) felkelés során a fõ lázadó, Galba princepsnek kiáltotta ki magát, de megtagadta a donativumot, ezért megölték. Ezután Rómában Otho lett a császár, a Rajnánál, azonban Vitelliust, Iudeában Vespasianust kiáltották uralkodóvá. Vespasianus legyõzte Othot, így õ lehetett a császár.

A Flavius dinasztia (69-96) elsõ tagjaként Vespasianus (69-79) ült tehát a trónon. A nyílt egyeduralom helyett visszatért az augustusi módszerhez, hogy õ a köztársaság elsõ embere az összes köztársaság-kori hatalommal. Elõbb consul, majd 73-ban censorként a Senatusba az egész birodalomból választott képviselõket.

Belsõ reformokat vezetett be: adók növelése (Pecunia non olet), létre hozta a res privatát (császári tulajdon: császári magánbirtokok + ager publicus), ezt rabszolgák és szabad bérõk (colonusok) mûvelték, akiknek a termény 1/3-át be kellett szolgáltatniuk. Polgárjogot osztott (provinciáknak is) és átszervezte a hadsereget (provinciabeliek is bekerültek a legiokba, akik letelepedéskor polgárjogot kaptak). Ekkor épült fel az Amphitheatrum Flavium (Colosseum).

Uralkodása alatt zárult le a Iudeai felkelés leverése, amikor 70-ben Titus lerombolta Ierusalemet. Ekkor települt szét a zsidóság. Britanniában is terjeszkedtek.

A követekezõ császár a már említett Titus (79-81), aki Vespasianus fia volt.

Ennek öccse következett, Domitianus (81-96), aki erõszakos nyílt egyeduralomra tört. Dominus et Deusnak szólíttatta magát. Megszervezte a Consilium Principist, a császári tanácsot. Ezzel irányította az ország életét, de õ alá volt rendelve. Felségsértési pereket, vagyonelkobzást folytatott, de megemelte a katonák zsoldját. Ekkor ismét tetõfokára hágott a keresztényüldözés. Az Erdély területén élõ dákok féltek, hogy nem fogja betartani a foedust, ezért kirobbantották a Dák-háborút (85-88). Elõször Moesiát támadták meg, és 85-87 között Decebal vezetésével sikereket is értek el. 88-ban aztán súlyos vereséget szenvedtek, így újra megkötötték a foedust.

96-ban a Senatus egy sikeres összeesküvés során egy idõs senatort, Nervát (96-98) választotta princepsnek, aki megalapította a Antoninus dinasztiát (96-192). E dinasztiában egy uralkodó (az utolsó) kivételével mindenki a rátermettség szerint lett kiválasztva és örökbefogadva, nem vérség szerint.

Nervát követte Traianus (98-117), a Nagy Hódító. Uralkodása alatt érte el a Római Birodalom legnagyobb kiterjedését. Újabb Dák-háborút (101-106) vezetett Decebál ellen, amit siker, Decebál öngyilkossága zárt le. Kiírtották a dákokat, létrejött Dacia Provincia. 110 körül a parthusok ellen indult meg. Megalakult Armenia Provincia, elfoglalta az Arab-félsziget északi részét és Mezopotámiát. Törvénybe iktatta, hogy Italiából tilos kitelepülni, de kiépült Róma kikötõje, Ostia.

A fiscus (Császári Kincstár) 5%-os kamatra hitelt adott. A kölcsönvett összeget a fiscusnak, a kamatot a municipiumnak kellett adni. Ez összegbõl gondoskodtak az árva gyerekek ellátásáról és taníttatásáról. A nagy uralkodó emlékét Rómában a Traianus-oszlop õrzi.

A Nagy Hódítót a Nagy Szervezõ, Hadrianus (117-138) követte. Szír helytartó volt. A védelem megszervezését tartotta fontosabbnak, ezért a római felsõ réteg két részre szakadt: a hódítást és a védelmet szorgalmazókra. Hadsereg-reformjai közül a limes-rendszer kiépítése volt a legfontosabb. A birodalom határait jelölték ezek, itt helyezkedtek el a legiok, és õrtornyokból figyelték a Barbaricumot. Állandósította a Consilium Principist, és a közigazgatás élére két praefectus praetoriot állított. További scriniumokat állított fel, de egyre nagyobb lett a lovagrend befolyása.

Antoninus Pius (138-161) uralkodása alatt béke honolt a birodalomban, róla kapta az egész dinasztia az elnevezést.

Utódjául Marcus Aureliust (161-180), a filozófus császárt jelölte. Õ volt az utolsó jelentõs filozófus. 160-ban a partusok, majd 167-ben a markomannok ellen vonult. A markomannok kezdetben sikereket értek el, csak zsákmányért törtek be, de 180-ban leverte õket.

Fia, Commodus (180-192) követte a trónon, de megölték, mert erõszakos volt.

193. és 197. között polgárháborúk dúltak. Commodus után Pertinax uralkodott, de csak nem egész 3 hónapig, mert nem fizetett donativumot. Halála után 4 császár is volt egyszerre. Választottak egyet a praetorianusok, egyet a Duna-mentiek, egyet a britanniaiak és egyet a szíriaiak.

A káoszból 197-ben a Duna-mentiek által választott Septimius Severus (193-197-211) került ki gyõztesen. Õ a Katonacsászárok dinasztiájának elsõ tagja. Feloszlatta a praetorianus gárdát, és egy újat hozott létre. Új római legiot is állított fel a praetorianusok figyelésére. Így 33 legio volt nagyobb zsolddal egyszerre fegyverben. Felségsértési pereket és vagyonelkobzásokat indított. A res privataból (jövedelme állami bevétel) patrimonium privata (a császári család magántulajdona) lett. A már meglevõ két praefectus praetoriot szétválasztotta egy katonaira és egy jogira. Szétválasztotta a provinciákat, hogy csökkenjen a helytartók hatalma. Közmunkákat vezetett be. Felállította a decemprimit, a 10 fõs testületet és a curiát. Az elõbbinek a gabona- és adóbehajtás volt a dolga.

A 3. században megindult a pénz romlása. Ismét hódításokra volt szükség. Az Eufratesnél újabb területeket szereztek.

Két fia Caracalla és Geta együtt voltak császárok, de Getát megölték, majd az ez ellen felszólaló praefectus praetorio is “meghalt”.

A császár tehát Caracalla (211-217) lett. Legfontosabb rendelkezése a Constitutiu Antoniniana volt, mely hosszú társadalmi küzdelmeket zárt le 212-ben. Ennek alapján valamennyi szabad polgár rendelkezett a római joggal. Ettõl nõttek a bevételek, mert például az örökösödési adót is csak a rómaiaknak kellett fizetni. Ráadásul míg ez korábban csak 5% volt, most 10%-ra emelte. A partusok elleni küzdelemben halt meg 217-ben.

A Severusok 235-ig uralkodtak, de ez már egy hanyatló idõszak, hatalmi harcoktól véres anarchia volt. A nagy zavar 235-268-ig tartott. Ez idõ alatt sok, egyszerre több császár is uralkodott. A provinciák saját császárokat választottak. A legjelentõsebb ezek közül Gallia uralkodója volt (260-274). A Közel-Keleten (230 körül) kialakult a Sassanida állam, így a birodalom védelme is gyengült. A Dunánál a gótók, a Rajna-Duna vonalán az alemannok támadtak sorozatosan.

A trónralépõ új uralkodó, Gallienus (260-268) megszüntette az anarchiát. Katonai reformokat vezetett be. A lovasság elitjét Mediolanumba helyezte, míg a gyalogság központja Veronában és Sirmiumban volt. Megerõsítette a határokat és felszámolta a helyi hatalmakat és központosított, így megnõtt a birodalom biztonsága. A Senatust azzal a rendeletével szorította háttérbe, miszerint a legiók élére csak lovagrendi személy kerülhetett.

A Katonacsászárok dinasztiájának utolsó idejében (268-284) a császárok az Illyricumból kerültek ki. Vereséget mértek a gótokra, békét kötöttek a Sassanidákkal és Gallia is visszatért a birodalomba.

284-ben Diocletianus vezette be a dominatus-rendszert.