23. A II. triumvirátus

 

E triumvirátus tagjai Marcus Antonius, Lepidus (magister equitum [lovasság parancsnoka]) és Caius Oqtavianus (végrendelet szerinti örökös) voltak. Céljuk Caesar gyikosain való bosszúállás, hatalom megszerzése és szétosztása volt.

I.e. 43-ban ez utóbbi consul lett. Ezalatt Cassius és Brutus keleten gyűjtötték hadaikat. A triumvirátus proscriptiot folytatott, így lett elég pénzük hadseregre. 42-ben Philippinél a triumvirátus győzött, Cassius és Brutus öngyilkos lett.

A hatalomelosztás után Antoniusé lett kelet, Achaia, Macedonia, Asia és Syria. Oqtavianus Britanniát, Galliát és Hispaniat kapta, míg Lepidusnak jutott Africa. Ez időben a flottaparancsnok Sextius Pompeius (Sicilia, Sardinia és Corsica ura) volt.

39-ben Antonius feleségül vette Oqtavianus testvérét, hogy szorosabbak legyenek kapcsolataik. Oqtavianus átállította magához Lepidus katonáit, Antoniustól hajókat kapott, és megverte Pompeiust. Ő egy senator (Livius Drusus) lányát vette el. Főleg Egyiptomban tartózkodott, és a partusokkal harcolt.

A 31-es actiumi tengeri csatában Oqtavianus megverte Antoniust (már rossz volt a kapcsolatuk), majd 30-ban ismét győzött ellene Egyiptomban. Ekkor Antonius és Cleopatra öngyilkos lett. Ezzel létrehozta Provincia Aegyptát, a mindenkori római császár magánbirtokát.

29-ben censorként átrendezte a Senatust, majd 27. január 13-án lemondott. Három nappal később a Senatus visszaadta hatalmát, felvette az Augustus nevet.

I.e. 27 és i.sz. 14 közt a császárság leplezett megoldásával élt; uralmával kezdődött a principátus rendszere (-284). A császár támasza volt vagyona, Egyiptom, a hadsereg és a köztársaság kori címek.

Censorként kicserélte a Senatust. Consul volt 31-23-ig, néptribunus 23-tól haláláig, imperator, majd i.e. 12-től Pontifex Maximus volt. A Senatus ismét 600 fős lett, így veszített jelentősségéből. A népgyűlés is elvesztette jelentősségét, a consuli hivatal is jelentéktelenné vált. Célja az “egy párt” létrehozatala volt, így alakította a cursus honorumokat is. Szabályozta a rabszolga-feszabadítás rendjét.

A terjeszkedést a természetes határokig tolta ki (új provinciák : Noricum, Moesia, Raetia, Pannonia és később Germania), de nem folytatott nagy háborúkat, így csak 25 felfegyverzett legio is elég volt. E hódításokat két részben hajtotta végre. Először i.e. 10-ben a Dráva-Száva közti területet foglalta el. Ennek lakói a pannonok voltak, innen kapta e terület a nevét. Második lépésként i.sz. 6-ban a Duna-menti germánok ellen indult, de a pannon lázadást (6-9) is le kellett, hogy verje. Az egész Dunántúlt Pannoniához csatolták.

A határokon a Barbaricummal való szövetség a foedus volt. Ezek tulajdonképpen mintegy előpajzsként működtek (a 2. századig).

Miután 6-ban megindult a szervezett hadjárat a germánok ellen, a teutoburgi erdőnél Arminiustól súlyos vereséget szenvedtek. E vereséget sikeres bosszúhadjárat követte, majd itt is foedust kötöttek.

I.sz. 14-ben meghalt Augustus.

 

Look back at Történelem II. 177-182.

Written by Asbót Márton 1996.