14. Italia története i.e. 510-ig

 

Italiában a bronzkorban (i.e. 2. évezred) nem volt egységes fejlődés, mert délen mykenei kereskedők jelentek meg a 15-12. században, középen az Appenini kultúra virágzott (földművelés, állattartás, kevés bronzeszköz, temetkezés), míg északon a Terramara kultúra alakult ki (nagy bronzművesség, fejlett földművelés és állattartás, hamvasztás).

I.e. 1000-800 között délen a Szubappenini kultúra, északkeleten az Este (Venetia), északnyugaton a Golasecca kultúra (Liguria) virágzott. Közép-Italiában az adriai kultúrák álltak, fontosabbak az Italicusok (Samnium, Latium) és a Villanova kultúra (Etruria, Aemilia).

Ez utóbbi temetőjét 1853-ban Gozzadini tárta fel. Innen tudjuk, hogy hamvasztva, tállal fedett bikonikus urnákba temetkeztek, és hogy csak a 9-8. században jött létre a bronzművesség.

Az etruszkok eredetéről nincsenek pontos adataink. Herodotos azt írta, hogy Atys lyd király fia, Tyrrhenos vándorolt Italiába, de Hellenikos Dionysos szerint a pelazgok jöttek onnan. E kettő még összeegyeztethető, de Halikarnassosi Dionysos szerint helyi fejlődésűek az etruszkok. Egy azonban bizonyos. Az i.e. 8. században nem történt bevándorlás Italiába. Ezek szerint a keleti Villanova kultúra és a helyiek keveredése hozta létre az etruszkokat. A 8-ik századi keleti hatásokra (görög gyarmatosítás) orientalizálódtak, városias kultúrák alakultak ki (Caere, Clusium, Populonia, Vetulonia, Tarquinia és Veii). Az i.e. 7. századtól már kereskedelmi kapcsolatuk volt Dél-Franciaországgal, szövetségben álltak a carthagoi punokkal, így felosztották meguk közt a Földközi-tenger nyugati medencéjét. Az etruszkoké lett Dél-Franciaország és Észak-Spanyolország, míg a punoké Spanyolország többi része és Észak-Afrika lett. Ez a szövetség persze a görögöknek nem tetszett. I.e. 540 körül a massiliai phokaiaiak vereséget szenvedtek az alaliai csatában. Az etruszk terjeszkedés a 6. században déli irányba is megindult, övék lett Latium és Campania. A terjeszkedést i.e. 474-ben a kymei vereség zárta le. Ekkor észak felé próbáltak terjeszkedni, így kapcsolatot teremtettek Európa felé. Övék lett Melpum (Milano), de az i.e. 4. századtól megkezdődött a gyengülés, majd az i.e. 3. században végleg Róma uralma alá került.

Róma alapítását Varro i.e. 753-ra tette, de a feltárt leletek azt mutatták, hogy területén már a neolitikum idején is éltek, mert természetileg igen védett volt a hét domb (Viminalis, Quirinalis, Capitolium, Aventinus, Caelius, Esquilius és Palatinus). A Palatinus-dombon az Appenin-kultúra (i.e. 800) maradványait tárták fel. Ebben az időben már állattenyésztésből és földművelésből éltek, a völgyekbe temetkeztek.

Az i.e. 7. században a latinok megalapították Alba Longa városát, így latin-etruszk árucserekapcsolatok alakultak ki.

Társadalmi, politikai berendezkedésükben ekkorra már kialakultak a társadalmi rétegek. Legfelül a patriciusok (arisztokraták) álltak. Ök voltak a földbirtokosok. A nemzetségek elszegényedett tagjai és az idegenek, akik egy-egy előkelő pártfogását keresték, a cliens rétegbe tartoztak. Kötelező katonai szolgálattal tartoztak az idegen törzsek legyőzött tagjai és a demos, akik a plebeiusok rétegébe tartoztak. Földbirtoklási joguk volt. 300 nemzetségből, gensből állt a nép. 10 nemzetségnek volt 1 curiája, 10 curia kiállított egy tribust, így ebből 3 db. volt; egy latin, egy sabin és egy etruszk. Az államügyek intézése a Senatus (300 fő) dolga volt. Az állam élén ez időben egy választott király állt. Ő volt a hadvezér, a főpap és a főbíró, de nem volt isten.

I.e. 753-510-ig uralkodott a hét király. I.e. 616-tól , Tarqinius Priscus uralkodásával kezdődött az etruszk uralom. Ekkor épült a Cloaca Maxima (Nagy Csatorna), a Forum Romanum és a Iuppiter-templom. A házak kőalapúak, cseréptetősek, a járdák kavicsozottak voltak. Városfalat is ekkor emeltek. Servius Tullius a népet öt társadalmi csoportba osztotta, a vagyonosoktól a proletárokig. Proles volt, akinek családja volt összes és egyetlen vagyona.

A hét király bukása után arisztokratikus köztársaság alakult ki.

 

Look back at Történelem I. 248-263.

Written by Asbót Márton 1996.