A középkor négy fõ figurája: SZENT, LOVAG, GRÓF, SZAJHA

A szentek életérõl szóló epikai mûvet melynek célja a példa és a buzdítás volt legendának nevezzük. Egyben ezek a legendák tekinthetõk a világi próza bölcsõjeként is, csírájában megtalálható a legendákban a novella, a mese, a lélektani vagy történeti leírás, az anekdota, az életrajz stb.

A szent jelképes alakja ihlette a példázatot és a himnuszt is. A példázat erkölcsi tanítással bír, hõse nem egy konkrét megfogható hõs, hanem az egész emberiséget reprezentáló "akárki".

A példázat és a moralitás tehát hasonlóan az erkölcsi, morális nevelést célozza, ám a példázat történetet mesél el, tehát epikai mûfaj, addig a moralitás a drámához tartozik, ugyanis akciókon és dikciókon keresztül mondja el történetét.

A modern irodalomban a parabola mûfaj hasonlóan jelképes történetet takar, ám itt hiányzik a megfejtés.

A himnusz a nagy-középkor leginkább reprezentatív mûfaja, már nem idõmértékes, mint az antik költészet, hanem rímes, hangsúlyos.

A himnusz szerkezetére jellemzõ, hogy igen gyakran megszólítja a transzcendens hatalmat, Isten tetteit egy-egy epikus részlet mesélheti el, igen gyakran fohászt, könyörgést tartalmaz és sajátos almûfajai vannak.

A szent alakja köré csoportosítható szakrális epikához tartozó regény Szent Ágoston Vallomások címû mûve.

Aurelius Augustinus (354-ben a numídiai Thageste városban született) apja pogány volt. Anyja, Mónika keresztény asszony (késõbb szentté avatják), s vele sokat foglalkozik mûvében. Elõször retorikát (szónoklattan) tanít Karthágóban és Rómában, majd Milánóban Szent Ambrus beszédeit hallgatja és itt már elvileg megtér, ám érzelmeiben még ingadozik. 386-ban tér meg, majd egyre fontosabb egyházi tisztségeket tölt be: 391-tõl Kelet-Afrikában térít, majd 396-tól 430-ig Hippo püspöke.

A Confessiones (Vallomások) határkõ az irodalomban és nagyon fontos pillanata a keresztény mûvészetnek.

Az elsõ vallomásos önéletírás, pszichológiai önéletrajz, belülrõl látott lélekleírás.

Szent Ágoston vallomásaiban megteremti a pszichologikus önéletrajz mûfaját, õ az elsõ modern gyónó, vallomástevõ az irodalomban (stílus christianus). Belülrõl látott lélekrajz, melyben a filozófiai Érosz felváltja a testi vágyakat. Az antik platóni gondolat tér vissza itt, csak nem az ideák világa felé vágyódik a lélek, hanem a tökéletes egyisten felé. A Vallomások 2. és 3. könyvében Ágoston arról elmélkedik, hogy hogyan lehet a világ rossz, ha Isten jó és mindenható. Válasza: az ember látja és ismeri a jót, mégis a rosszat követi, mert megromlott az emberi akarat.

A mû jellegzetesen két pólusú és érzékelteti a középkori ember végletes, szélsõséges polaritásokban megnyilvánuló lélek- és gondolatvilágát.

A mû alaphelyzete elragadott, áhítattal teli, érzelmektõl túlcsorduló lírai kezdet, melyben a szombat "az ég örök dicsõségének" evilági jelképe

E himnusz az elsõ a világirodalomban (a keresztényen belül), amely a panteizmust, a panteisztikus világnézetet, azaz a természetisten-elvûséget hirdeti. A mû lényege, hogy az ember egy a természettel (misztikusan), hiszen minden ami a világon van Isten teremtménye.

A mû alaphelyzete: Istenhez szóló patetikus (szenvedélyes) fohász. A költõi magatartás a természet jelenségeinek, a bolygóknak, a csillagoknak és nem utolsó sorban a testi halálnak a felmagasztosítása, mitikussá tétele. Ezek közül is a nap, mint az isteni jelkép, már az õsi kultúrákban is megjelent és a monoteisztikus kereszténységben is isten szimbólumává lett. A testi halált, az élet természetes velejárójának tekinti, majd a mû megoldásában a költõi üzenetben megfogalmazódik a középkori ember sajátos világképe: a földi szenvedést elviselõk, tiszta keresztény életet élõk a túlvilágon boldogságot nyernek.

A 12-13. századi udvari költészetbõl emelkedik ki sajátos arculatával, népdalszerûen könnyed eleven hangjával. A trubadúr és minesänger költészet nõkultuszában a távolság a legjellemzõbb: vagyis a hölgy elérhetetlen, elõkelõ, magas rangú férjes asszony lehet csak, akinek vonzereje éppen az elérhetetlensége. Vogelweide az elsõ, akinél a szerelmi élmény viszonzott és akinek legnagyobb merészsége, hogy egyik leghíresebb mûvében egy fiatal lány meséli el erotikus kalandját.

A líra mûfaja elégia (értékvesztés folyamata)

Schiller, német költõ, gondolkodó, filozófus szerint az elégia alaphelyzete: a valóság és a vágyott, harmonikus, boldog, elképzelt létezés különbsége.

A középkori ember szélsõséges, kettõs világnézetébõl fakad, nincsenek árnyalatok, csak nagyon pozitív és csak nagyon negatív érzéseket ismer a középkori ember.

Õ a nagy összefoglaló, aki elõször mer olasz nyelven írni a "dolce stíl nuovo" hangján szólal meg (édes új stílus; a középkor egyetemes nyelve a latin és a nemzeti nyelvek áttörését az újjászületés, a reneszánsz hozza meg, ebben is egyszerre jelenti Dante a betetõzést, valaminek a beteljesülését, a végét és a kezdetét).

Eredetileg Firenzében két párt uralkodott a guelfek és a ghibellinek. A guelfek a polgárság és kisnemesség tagjaiból álltak, a ghibellinek pedig a feudális nemesség tagjaiból. A ghibellineket legyõzik a guelfek és ekkor két pártra szakadnak, az egyikük VIII. Bonifác a pápa, a másiknak a német-római császár segítségét kívánták megnyerni.

Dante pártjának gyõzelme után gyors politikai karriert fut be, a százak tanácsának tagja, majd prior. 1301-ben Dante tárgyalt a pápával, a fekete guelfek államcsínyt hajtottak végre ezalatt, Dante ellen távollétében koncepciós pert indítottak.

Dante 1304 és 1307 között írta a Vendégséget, mely hasonlít Platón Lakomájához (filozófiai mû), kerete egy valódi esemény. 1310-ben pedig a Monarchia címû mûvet írta meg, amely szintén egy filozófiai mû és ezen belül állambölcsészet. Ebben a mûben Dante leírja, hogy szerinte milyen államforma lenne a legalkalmasabb Itáliában.

A mû címe eredetileg Commedia. Azért adta Dante ezt a címet mûvének, mert az õ korában ami rosszul kezdõdik, de jó véget ér megérdemli ezt a nevet. Ám igazából ez a mû verses elbeszélõ mûfaj és miután Dante az egész emberiséget képviseli túlvilági utazása során, mûve világköltemény. (Politikai-vallási regény (Croce) és katholikosz, vagyis egyetemes.)

Az elbeszélés lényege szerint egy utazást dolgoz föl, amely három értelemben is igaz: 1.: szó szerint bejárja Dante a Pokol, Purgatórium, Paradicsom világát; 2.: politikai utazásnak is tekinthetõ mindez; 3.: vallási igazságkeresésének útja, vagyis a lélek útja, utazása az isten felé.

Minden cantica 33 énekbõl áll, plusz egybõl (bevezetés). Minden versszak tercina (3 soros, láncrímes). Amíg a Pokol plasztikus (plasztika=dombormû), a Purgatórium festõi, a Mennyország zenei.

A misztikus utazás menete: Vergilius, akit Beatrice küldött, hogy vezesse Dantét, végig vezeti az "utazót" a Pokol bugyrain, eljutnak a sátán, a Dis pontjáig, majd kijutván a föld túlsó oldalán a Purgatóriumba jutunk, itt veszi át Beatrice a vezetést, majd vele száll a hõs a Paradicsom egyre fényesebb és tágasabb egeibe és a Kristályég határán túl meglátja a Háromszemélyû Egy Istent, itt újra találkozunk a misztikus hármassággal, vagyis Isten három lényeget egymagában jelenít meg (Atya, Fiú, Szent-lélek).

Ám ezt a trubadúr lírát értelemmel töltötte meg a firenzei édes stílus: ezt hívják inteletto di amore szerelemnek. Beatrice és Dante a középkor transzcendens érzékét örök érvényû jelképként élik meg; ennek jele az is, hogy Dante Beatrice halála után a filozófia felé fordul, ám a filozófiában is a Beatricéhez vezetõ utat keresi.

Az Isteni Színjáték elsõ énekében a sötét erdõben egy létösszegzõ, önmagába nézõ, a jó utat keresõ hõs elindul, hogy konkrét és jelképes utazását megtegye. Utal válságának okaira, majd találkozik mesterével, Vergiliusszal.

Villon születési éve 1431, Párizs, és feltételezett, de egyáltalán nem biztos halálozási éve 1463. Valószínûsíthetõ eredeti neve: Franç ois Montcorbier. Annyit tudunk még biztosan életérõl, hogy a Sorbonne-on tanult, ott 1449-ben doktori fokozatot kap, 1460-ban börtönbe kerül, ahonnan a következõ évben szabadul, valószínûleg egy herceg segítségével. 1463-ig követhetõ élete. A Nagy testamentumot 1461-ben fejezi be, ez élete fõ mûve.

Az alaphelyzetben a lírai alany felvonultatja a késõ-középkor jellegzetes alakjait: a papokat, a szerzeteseket, az apácákat, az arisztokráciát illetve az ehhez dörgölõzõ "cifra" nõket. A következõ szerkezeti egységben az alvilág figurái vonulnak föl: szajhák, vásári mulattatók, bûnözõk stb. A mû megoldásaként gúnyos, ironikus képet ad a késõ-feudális társadalom hatalmasairól és a bocsánatkérés álarcában átkot mond rájuk.

A ballada Villonnál mûforma, és nem keverendõ össze a ballada mûfaji kategóriájával. Ebben a felosztásban a ballada , mint mûfaj az epikához tartozik. Eredetileg provanszál (provance-i) kifejezés a ballada. Az egyszerû ballada négy versszakos, a kettõs ballada hat.