I.e. 529-ben Nursiai Szent Benedek megalapította Monte Cassinoban (Rómától délre) a bencés rendet. Ez azonban elvilágiasodott, ezért megkezdõdtek a cluny-i reformok (kongregáció: apát à perjel).

1012-ben Romuald alapított rendet Camaldoli mellett (Arezzo közele). Õk lettek a kamaluli szerzetesek. A cluny-i regulát szigorították meg.

A bencés Bruno 1084-ben Chartreuse-nél alapított rendet. A város latin neve Carthusim volt, innen kapták nevüket: kartauziak. Tételeik: szigorú aszkézis, Munka és imádság, némaság, cellában laktak és csak ünnepnapokon étkeztek együtt.

A szintén bencés Róbert 1098-ban Citeaux-ban alapított rendet a benedeki regula szerint. 1112-ben csatlakozott hozzájuk Clairvauxi Bernát is. Nevüket (ciszterciták) a város latin nevérõl, Cisterciumról kapták. Regulájukat, a Carta Caritatist a pápa 1119-ben hagyta jóvá. Az ebben szereplõ tételek: benedeki szigor, fényûzés tiltása (a nemesfémeket, szobrokat és festményeket kitiltották a templomokból), egyszerûség, szegénység, leegyszerûsített, lerövidített szertartások, így maradt idejük a földmûvelésre. A 14-15. században elkezdtek gazdagodni.

Szent Norbert Premontrében alapított rendet (premontreiek) bencés szigorral 1121-ben.

Magyarországon Özséb esztergomi kanonok szervezte a pilisi remetéket Pálosokká 1250. körül. (Szent Pál a szerzetesek védõszentje.)

Ezek a rendek az Ora et labora! (Imádkozzál és dolgozzál!) jelmondat szerint mûködtek, gyógyítottak, iskolákat tartottak fenn. A következõk a kolduló rendek.

Assisi Szent Ferenc (1182-1226) a ferences rendet alapította meg. A pápa 1210-ben isberte el õket, majd 1223-tól elkezdõdött a tényleges rendi munka. Teljes szegénységben éltek, pénzhez nem értek, de a világiasodás õket is elérte.

Nõtársa, Assisi Szent Klára a klarissza rend alapítója.

1206-ban a pápa Domonkost küldte hitvitára, hogy megtérítse a dél-francia albigens eretnekeket, de az kudarcot vallott, ezért megalapította a domonkos rendet, melynek feladata az eretnekek prédikációval, késõbb inkvizícióval történõ megtérítése volt.

A carmeliták (Jeruzsálem melletti barlang) az Italiába összetelepült zarándokok, szerzetesek voltak.

Az arianusokat, Arius püspök követõit a 325-ös Niceai zsinaton közösítették ki. A korai kereszténységre volt még jellemzõ a monofizitizmus (Egyiptom és az etióp koptok) és a nestorianizmus (Szíria).

A 10. században a Balkánon alakult ki a katharok (tiszták) mozgalma. Ide tartozott késõbb a balkáni bogumilok, az észak-itáliai patarénusok (Milano mellett van Pataria) és a már említett dél-franciaországi albigensek (Albi városából). Ezek szerint a jó Isten teremtményei láthatatlanok, ami látható, az a rossz, a Sátán mûve. Elutasították a feudális államrendet és az egyházat, nemcsoda hát, hogy Domonkos kudarcot vallott. A 13. század eleji keresztes hadjáratok vetettek véget tanaiknak.

Egy lyoni kereskedõ, Pierre Vaux (Petrus Valdesius) is alapított “eretnek mozgalmat”, a valdenseket. Tiltották a fényûzést, és a papok nélküli üdvözülést hirdették. Szerintük ahhoz a Biblia is elég. Eretnekké lettek nyilvánítva, és a keresztes hadjáratok végeztek velük.

Bresciai Arnoldról nevezték el az arnoldistákat. Õk az egyház elvilágiasodását és egyéb bûneit támadták, ezért, mint eretnekeket leverték õket.

Az apostoli testvérek mozgalmát Gherardo Segarelli pármai kézmûves alapította. A szegénységet hirdették. Miután kivégezték (1300), Dolcino is csatlakozott a mozgalomhoz, újított. Szerinte a pápa volt az Antikrisztus, ezért kivégezték.

A 13. században jött létre a flagellánsok (önostorozók) mozgalma. Azt hirdették, hogy közel a világvége, hogy mindenki bánja meg bûneit és vezekeljen (ostor), a papi közvetítés nem is kell. Eretnekké nyilvánították õket, s a mozgalom elhalt. A 14. században azonban az 1348-as pestisjárvány miatt újra népszerûvé vált. Az orvostudomány és a pápa közbenjárására aztán végleg elhalt.