Történetének kezdete messze az õstörténeti ismeretlenségbe nyúlik vissza. Valószínû, hogy a betegek ösztönös gyógyulni, illetve társaik gyógyítani akarásából fejlõdött ki. Erre a mai primitív népek orvoslásából és a népies gyógymódokból is következtethetünk, bár ezekben manapság már igen sok a hivatásos gyógymódokból beszivárgott elem.

A gyógyítás igen hamar két részre oszlott, a sebészetre (chirurgia).és a belgyógyászatra (medicina), de már voltak szemészek, szülészek is. A korai fejlett iskolák és vezetõik hírneve késõbb elhomályosodott, eltorzult és a babonákban így mitikus, csodatevõ, gyógyító istenségekként tûnnek föl. Ilyen volt az egyiptomi Thot és Imhotep és az ógörög Aszklepiosz és lányai, Hügeia és Panakeia. Az uralkodó osztályok, fõleg a papság késõbb igyekeztek maguknak kisajátítani az orvostudományt (fõleg a belgyógyászatot), és abba természetfeletti, mágikus és animisztikus elemeket vittek. A betegségeket eszerint tisztátalan lelkek, ördögök és boszorkányok okozzák rontással, vagy egyenesen (valamelyik) Isten sújtja vele az áldozatát. Ebbõl tehát szükségszerûen következett, hogy a pap a leghivatottabb orvos, aki fáradságáért cserébe önkéntes adományokat kért, és elvárta, hogy a páciens fogadalmat tegyen hálaajándékra a “felsõbb hatalmak” számára. Ez a fogadalmi (ex voto) szobrocska vagy dombormû általában a beteg testrészt ábrázolta, vagy a csodálatos gyógyulást írta le. Ezen táblák feltûnõ elhelyezése a hely “reklámja” volt. Nagyon jó példa erre a csíksomlyói zarándoktemplom, mert szobrok is és táblák is vannak százával. Mindemellett voltak olyanok is, akik nem voltak ugyan papok, de szintén gyógyítással foglalkoztak és kialakultak a magániskolák is.

A sumer kultúra csaknem elpusztíthatatlan írásmûveiben, az agyagtáblákban rengeteg orvosi vonatkozású dolgot hagyott az utókorra, bár ebben a térségben az igen fejlett csillagászat hatásaként a betegségek prognózisát is a csillagok állásából akarták kiolvasni. Figyelembe vették az álmokat (különösen a templomban álmodottakat), látomásokat, számok véletlen összetalálkozásának mágikus jelentõsségét, az áldozati állatok belsõ szerveiben található jeleket, stb. Már tudták, hogy hogyan lehet védekezni a fertõzõ lepra ellen (izolálás) és Hammurabi babiloni király híres törvényoszlopán megfogalmazza az orvosi felelõsséget és rendtartást (mennyit kérhet egy beavatkozásért) is.

Egyiptomban igen jó makroszkópos (szemmel megfigyelés) ismereteik voltak. Hérodotosz szerint sok orvos volt Egyiptomban és azok közül is sok volt a specialista (pl. szemész). Maga a kémia szó is egyiptomi eredetû, hisz az országot az ottaniak Kéminek nevezték. Fontos tárgyi emlék az Ebers-papyrus, mert kb. 900 recept van rajta a különbözõ betegségek gyógyítására. Ezek a hatóanyag mellett tartalmaztak semleges vivõanyagot és ízesítõanyagot is.

Görögországban is ez volt a helyzet kb. i.e. 600-ig, de a világosságot keresõ görög szellem áttört a ködön és a vallásos külsõségeket megtartó köntös mögött komoly természettudományos gyógyítás fejlõdött ki. A kultusztemplomok is elkezdték levetni a külsõségeket és orvosi iskolákká alakultak. Ilyenek voltak Pergamon, Rhodos és Kosz városaiban is, ahol behatóan tanulmányozták a régi keleti népek, különösen Egyiptom gyógyítási módjait is. Kialakult a materialista természet- és orvostudomány, mely majd kétezer éven át felülmúlhatatlan volt. Leghatalmasabb alkotása a Corpus Hippocraticum, a hippokrateszi könyvek. Hippokratesz maga Kosz városában élt i.e. 460-377 között és bizonytalan, hogy e könyvek közül melyiknek õ, melyiknek elõdei és melyiknek utódai az írója. Az is lehet, hogy az évszázadok során a másolók változtattak meg valamit rajta. A ránk maradtak az i.e. 300-ban, Alexandriában készült másolatok. Lényegében ezek összefoglaló tankönyvek, amik Hippokratesz és iskolája által ismert és helyesnek tartott orvosi tudást foglalják össze. Ezek szerint a fejlõdéshez pontos megfigyelések és kísérletek szükségesek, amiknek eredményeit fel kell jegyezni. Fejlettek voltak fizikális vizsgáló módszereik, alkalmazták a hallgatódzást és a kopogtatást is. Azt tartották, hogy a betegségeket a testnedvek keveredése okozza. Fejlett volt a fejlett belgyógyászat mellett a sebészet is. A legismertebb e könyvekbõl mégis a magas etikai szellem, ami a hippokrateszi esküben csúcsosodik ki. Már Hippokratesz korában is, de fõleg késõbb elõkerültek az ún. dogmatikus orvosok. Ilyen volt Hippokratesz egyik rokona, Polübosz, aki a négy õselemmel párhuzamosan kifejtette, hogy négy testnedv van a szervezetben, amelyek aránya szabja meg az ember alaptermészetét (phlegmatikus, melancholikus, cholerikus és sanguinikus).

Ahogy a görögöknél kezdett hanyatlani a tudomány, úgy lendült fel Alexandria, Itália és Szicília görög gyarmatvárosaiban az orvoslás. VI. Mithridates pontusi királytól származik például az a megfigyelés, miszerint bizonyos mérgek ellen ellenállóvá lehet válni, ha egyre növekvõ dózisban szedi az ember. Ez vezetett a mithridaticum nevû minden méreg és rontás ellen védõ gyógyszerhez, ami hírnevét a 18. századig megtartotta.

A római orvostudomány kezdetben a görögre támaszkodott, majd mindenhonnan begyûjtötte az ismereteket, bár legnagyobb orvosai mind görög származásúak voltak. Fontos a porus-tan, mely Demokritosz atomisztikus filozófiájára épült (szervezetet alkotó elemi részecskék), Aszklépiosz tana, mely szerint a természet nem gyógyít, az orvosnak kell azonnal beavatkoznia és Celsus összefoglaló munkája. Az emberi holttest boncolása egyre inkább tiltott cselekedetnek számított, ezért igen sok téves következtetés származott az állatok boncolása miatt. Az utolsó nagy görög-római orvos Galenus volt, aki könyveiben ismét rendszerbe foglalta az orvostudományt.

A korszak elején a materiális természettudományok háttérbe szorultak, a régi ismeretek csak a katolikus egyház világnézetén át érvényesülhettek. Ezek nagyját azonban az egyház, mint tanaival ellenkezõt és veszélyeset elvetette.

Az iszlám és a kereszténység szinte versenyezve pusztította a pogány szellem mindennemû dokumentumát. 620-ban Omar felégette az alexandriai könyvtárban mindazt, ami a korábbi keresztény pusztítások után megmaradt. (Ha a Koránnal megegyezik, akkor fölösleges, ha pedig azzal ellenkezik, akkor káros, tehát mindenképpen el kell pusztítani.)

Szerencsére a Közel-Keleten már sok orvos mûködött, akik Bizáncból menekültek el (politika, vallás). A nestorianus görög orvosok Suzában (Perzsia) alapítottak iskolát 490 körül. Ez volt az Academia Hippocratica, ami az arab világ felé közvetítette a görög orvostudományt. A kalifátusok kisebb egységekre való bomlása is elõsegítette a versengés során a szabadabb szellem megerõsödését.

Fontos hírességek voltak: Rhazes Avverhoes (mindent összegyûjtött a saját koráig), Avicenna (Abu Ali Ibn Sina (980-1037), ötkötetes Kánon: 500 évig “törvénykönyv”) és Ibn An Nafis (1288: kisvérkör, tüdövénák vért, nem levegõt szállítanak).

Spanyolországban több mór fõiskola is alapult, amik a késõbbi egyetemek elõdei voltak. Az oktatás nagyrészt elméleti volt, és Hippokratészt félremagyarázva orvoshoz méltatlannak tartották a sebészetet. Aki tehát nem belgyógyászként mûködött, hanem sebész volt, az csak mesterembernek számított, és õk céhekbe tömörültek. A virágkor (7-13. sz.) oktatásának alapjait Hippokratész, Galenus és a nagy arab orvosok munkái adták. Ezekben az iskolákban nevelkedett Mose Ben Maimon (Maimonidész), aki korát megelõzve felismerte a testi és a lelki betegségek összefüggését.

Európa más részein ezalatt a természettudományok helyét a babona vette át. Elítélték az emberi testtel való foglalkozást, a gyógyászat ráimádkozásban, szentekhez való könyörgésben és kézrátételes gyógyításban csúcsosodott ki. A betegek a csodákban keresték a gyógyulást. A korszellemmel senki sem mert ellenkezni. A babonák természetesen már korábban is megvoltak, most csak a nevek és a ceremóniák változtak meg. A templomban elalvó betegeknek már nem Askepios, hanem Szt. Kozma vagy Szt. Damján jelent meg. Õk állítólag láb-transzplantációt végeztek sikerrel. A legenda szerint egy fehér elroncsolt végtagját egy frissen eltemetett móréval pótolták sikeresen. Újra megjelentek az ex voto-táblácskák, a betegségek védõszenteket kaptak. Egyre nagyobb számban jelentek meg a csodatevõ képek és szobrok köré kialakult zarándokhelyek.

Ilyenné vált az itáliai Salerno városa is. Itt békésen élt együtt az arab világ, a görög-római és a bencés mûveltség. Megalakult a Collegium Hippocraticum, és a város a 11-12. században már orvosváros, civitas hippocratica volt. Újat nem hozott, de betörhetett a keresztény Európába a materialista természettudonányos szellem. Az ott kialakult gyógyítási módszertan (Regimen Sanitatis Salernitatum) az újkor gyógyítási módszertanának összefoglalt alapja volt. A normannok, miután 1071-ben elfoglalták Sziciliát, majd Salernot, a tudást magukkal vitték hódításaik területére. 1088-ban alapult a csak késõbb fontossá váló bolognai universitas.

A másik kapu a délfrancia Montpellier volt. A kutatók célja az örök fiatalságot adó és a mindent arannyá változtató bölcsek köve és a minden betegséget gyógyító panacea megtalálása volt. Érthetõ tehát, hogy az olyanok, mint pl. Roger Bacon, aki az hirdette, hogy a kísérleti tudomány minden más tudománynál nagyobb, és hogy dogmák helyett csak a tények számítanak, életének nagy részét börtönben töltötte.

A járványokkal szemben azonban az orvosok tehetetlenek. A lepra egész Európára szétterjedt, gyakori volt a dögvész, a esõs években Szt. Antal tüze pusztított (rossz táplálkozás). A védõszentekbe vetett hit megingott, de a feltûnõ reneszánsz az orvostudományban is újat hozott.