Leonardo
Leonardo
Utolsó vacsora
A freskó elkészítéséhez a megbízást a hercegi palotához közel eső Domonkos-rendi kolostortól kapta. Annak ebédlőjében ugyanis már volt egy freskó. A terem többi díszét is Leonardo festette, mintegy “bemelegítésként” a nagy műhöz. Goethe még majdnem eredeti állapotában látta a képet, és így írta le: “… ha az ember a terembe érve megfordult, a negyedik falon, az alacsony ajtók felett egy negyedik asztalt láthatott, amelynél Krisztus ül a tanítványaival, mintha ők is az ebédelő társasághoz tartoznának.”
Ezen a munkán gyorsabban és kitartóbban dolgozott a tőle megszokottnál, mintegy 3 év alatt meg is festette az egészet. Ezt a képet nem tudta abbahagyni, érezte, be kell hogy fejezze. Fontos volt számára minden karakter, minden árny, és ez azért fontos, mert abban az időben a festők általában csak kézművesnek számítottak, a legritkább esetben törekedtek csak a természet ennyire hű utánzására, leginkább csak másolták példaképeik, vagy saját befutott alakjaikat. Leonardo sosem ismételte önmagát: “Az embernek olyan sokféle mozdulata van, amilyen sokféleképp a lelke hullámzik.”
Az alakok e sokszínű változatossága teszi gazdaggá az Utolsó vacsorát. A gonosz Júdás mellett a szép és jó János, öreg – fiatal ellentétek. A Júdás-fej modelljét állítólag majdnem egy évig kereste, ezért össze is veszett a barátokkal egy kicsit. Azok csak annyit láttak a munkájából, hogy egyszer ott festeget naphosszat evés-ivás nélkül, máskor pedig napokig nem jön, vagy jön, de csak órákon át bámulja a freskót, esetleg két-három ecsetvonásért felmegy az állványra. Ezért oly tökéletes minden kéz, mozgás és jellem. Szinte érezzük, ahogy Jézus kimondja a drámai szavakat: “Ma egy közületek elárul engemet!”. Mindenesetre a viharos hatást nem lehet nem észrevenni.
Arctanulmány a freskóhoz
A lényeg láttatását segíti a kompozíció is. Fontos szerepet töltenek be a vonalak. A freskón a mennyezet gerendáinak összefutása nemcsak térhatást kelt, hanem kiemeli a központi alak – Jézus – fontosságát. Ugyancsak rá irányítja a tekintetet a feléje mutató karok, kezek vonala. A kompozíció kétszeresen hármas tagozódást mutat. Vízszintesen elől a hosszú, fehér asztal, majd az alakok sokasága, végül felül a mennyezet. Az előtér jelentőség nélküli, elnagyolt. Középen a művészien kidolgozott alakok. A háttér kazettás mennyezetű, reneszánsz szobabelső, lényegtelenségét jelzik a sötét tónusok, csupán hátul, középen látunk
ki a vidám természetbe, és az ég mintegy glóriaként övezi Jézust. Ez a kis fényhatás is a lényeget segít kiemelni. A ruhák színeinek gondos megkomponálásán a mester bizonyára sokat dolgozott.
Leonardo pogány létére megalkotta a kereszténység legtökéletesebb művészi kifejezését. Persze ez sem elégíti ki, mert úgy érezte, hogy a valóban nagyon szépre sikeredett két Jakab arca után már nem tud Isten Fiához méltó arcot készíteni.
Az Utolsó vacsora kálváriája nemsokára megkezdődött. A művész ugyanis ismét kísérletezgetett, és nem a nedves falra hordta fel a festéket, hanem olajtemperával próbálkozott. Az eredmény az lett, hogy már halála előtt elkezdett a festék lemállani. A kolostor még Goethe szerint is hevenyészetten volt megépítve, így valószínűleg ez is belejátszott a megsemmisülésbe, bár tény, hogy az amúgy óvatos művész úgy látszik, itt a döntő körülményt, a festmény helyét nem nézte meg figyelmesebben.
A kontárkodó “jóakarók” átfestették, javítgatni próbálták, ám maguk a barátok követték el az a barbárságot, hogy egyszerűen ajtót törtek a falba, amely körülbelül az asztal közepéig ért. Aztán mintha ez nem volna elég, a napoleoni háborúk alatt a helységet egyszerűen istállókét használták. A védelem érdekében a hatóságok elfalazták az immár rohamosan romló állagú freskót. Bejutni csak a fal átmászásával lehetett. Így őrizték, és csak a mai világ gondos restaurátorai távolították el a kontárok átfestéseit. Még ebben az ily módon megmentett szomorú állapotában is érezteti hajdani nagyságát. Az arckifejezések elvesztek, a finomságokat is csak rajzokból tudjuk kikövetkeztetni.
Andrea del Sarto: Utolsó vacsora
Az Utolsó vacsora nagyban hatott a korabeli művészekre, sokan próbálták megismételni a freskófestészet eme csodáját, ám senkinek nem sikerült a fontos és mellőzendő részletek kidolgozásának ezt a tökéletes arányát még egyszer eltalálni. A legközelebb Raffaello egy ismerőse, Andrea del Sarto járt. Az ő Utolsó vacsorája rendkívül eleven, szépségeket felvonultató, ám már egy zsánerjelenetet is hozzáadott.
Written by Asbót Márton 1999.
Felhasznált irodalom:
