A középkor orvostudománya

 

A korszak elején a materiális természettudományok háttérbe szorultak, a régi ismeretek csak a katolikus egyház világnézetén át érvényesülhettek. Ezek nagyját azonban az egyház, mint tanaival ellenkezőt és veszélyeset elvetette.

Az iszlám és a kereszténység szinte versenyezve pusztította a pogány szellem mindennemű dokumentumát. 620-ban Omar felégette az alexandriai könyvtárban mindazt, ami a korábbi keresztény pusztítások után megmaradt. (Ha a Koránnal megegyezik, akkor fölösleges, ha pedig azzal ellenkezik, akkor káros, tehát mindenképpen el kell pusztítani.)

Szerencsére a Közel-Keleten már sok orvos működött, akik Bizáncból menekültek el (politika, vallás). A nestorianus görög orvosok Suzában (Perzsia) alapítottak iskolát 490 körül. Ez volt az Academia Hippocratica, ami az arab világ felé közvetítette a görög orvostudományt. A kalifátusok kisebb egységekre való bomlása is elősegítette a versengés során a szabadabb szellem megerősödését.

Fontos hírességek voltak: Rhazes Avverhoes (mindent összegyűjtött a saját koráig), Avicenna (Abu Ali Ibn Sina (980-1037), ötkötetes Kánon: 500 évig “törvénykönyv”) és Ibn An Nafis (1288: kisvérkör, tüdövénák vért, nem levegőt szállítanak).

Spanyolországban több mór főiskola is alapult, amik a későbbi egyetemek elődei voltak. Az oktatás nagyrészt elméleti volt, és Hippokratészt félremagyarázva orvoshoz méltatlannak tartották a sebészetet. Aki tehát nem belgyógyászként működött, hanem sebész volt, az csak mesterembernek számított, és ők céhekbe tömörültek. A virágkor (7-13. sz.) oktatásának alapjait Hippokratész, Galenus és a nagy arab orvosok munkái adták. Ezekben az iskolákban nevelkedett Mose Ben Maimon (Maimonidész), aki korát megelőzve felismerte a testi és a lelki betegségek összefüggését.

Európa más részein ezalatt a természettudományok helyét a babona vette át. Elítélték az emberi testtel való foglalkozást, a gyógyászat ráimádkozásban, szentekhez való könyörgésben és kézrátételes gyógyításban csúcsosodott ki. A betegek a csodákban keresték a gyógyulást. A korszellemmel senki sem mert ellenkezni. A babonák természetesen már korábban is megvoltak, most csak a nevek és a ceremóniák változtak meg. A templomban elalvó betegeknek már nem Askepios, hanem Szt. Kozma vagy Szt. Damján jelent meg. Ők állítólag láb-transzplantációt végeztek sikerrel. A legenda szerint egy fehér elroncsolt végtagját egy frissen eltemetett móréval pótolták sikeresen. Újra megjelentek az ex voto-táblácskák, a betegségek védőszenteket kaptak. Egyre nagyobb számban jelentek meg a csodatevő képek és szobrok köré kialakult zarándokhelyek.

Ilyenné vált az itáliai Salerno városa is.Itt békésen élt együtt az arab világ, a görög-római és a bencés műveltség. Megalakult a Collegium Hippocraticum, és a város a 11-12. században már orvosváros, civitas hippocratica volt. Újat nem hozott, de betörhetett a keresztény Európába a materialista természettudonányos szellem. Az ott kialakult gyógyítási módszertan (Regimen Sanitatis Salernitatum) az újkor gyógyítási módszertanának összefoglalt alapja volt. A normannok, miután 1071-ben elfoglalták Sziciliát, majd Salernot, a tudást magukkal vitték hódításaik területére. 1088-ban alapult a csak később fontossá váló bolognai universitas.

A másik kapu a délfrancia Montpellier volt. A kutatók célja az örök fiatalságot adó és a mindent arannyá változtató bölcsek köve és a minden betegséget gyógyító panacea megtalálása volt. Érthető tehát, hogy az olyanok, mint pl. Roger Bacon, aki az hirdette, hogy a kísérleti tudomány minden más tudománynál nagyobb, és hogy dogmák helyett csak a tények számítanak, életének nagy részét börtönben töltötte.

A 12-14. században a szellemi virágzással esik egy időbe az orvostudomány új iskoláinak megalapítása. Ezek a tudományegyetemek.

A járványokkal szemben azonban az orvosok tehetetlenek. A lepra egész Európára szétterjedt, gyakori volt a dögvész, a vizes években Szt. Antal tüze pusztított (rossz táplálkozás). A védőszentekbe vetett hit megingott, de a feltűnő reneszánsz az orvostudományban is újat hozott.

Egyre hangosabbak lettek a kétségeskedők, az új utakat keresők. 1495-től új talány előtt álltak az orvosok: Nápoly meghódításával VIII. Károly spanyol katonái behozták a “francia betegséget”, amelynek terjedését szintén nem tudták meggátolni.

A középkori orvostudomány tehát úgy jellemezhető leginkább, hogy a kor úttörő orvasai nem elődeiket, hanem Hippokratészt és a görög tudományokat nevezték tanítómesterüknek.

 

 

Written by Asbót Márton 1996.