1953. március 5-én meghalt Sztálin, ez pedig minden országban alapvető változásokhoz vezetett. A központi vezetőség megfosztotta pártfőtitkári hivatalától Rákosit, az innentől kezdve már “csak” első titkár volt. Helyettese Gerő lett, ő ellenőrizte, ám a helyzet semmit sem változott. Az új miniszterelnök Nagy Imre lett. Jó gazdasági szakember volt, reformokat akart, és tudta, hogy az iparosítás nem jó az országnak. Így szembe kellett forduljon Rákosival, ellensúlyoznia kellett őt, ám ellenfelének jobb kapcsolatai voltak, így amikor Rákosi 1955-ben teljhatalomhoz jutott, Nagy Imrét azonnal leváltotta és kizáratta a pártból. Ugyanebben az évben (1955) lett Magyarország az ENSZ tagállama.

1956 márciusában a Petőfi-kör megtartotta első nyilvános vitáját. (A kör a DISZ, a Dolgozók Ifjúsági Szervezetének vitaköre volt.) Ezeken a vitákon feltárták a rendszer problémáit (egyoldalú gazdaságfejlesztés, fogyasztásnövelés hiánya), ezért a kör tevékenységét a központi vezetőség pártellenes tevékenységnek tekintette, ezért a belügyminiszter betiltotta.

Ugyanekkor (1956 március) történt meg az, hogy “Rákosi elvtárs önkritikát gyakorolt”, elismerte politikai felelősségét a Rajk-perben, ezért júliusban felmentették posztjáról, ő eltűnt a politika színteréről, helyére Gerő Ernő került. Október 6-án sor került Rajkék dísztemetésére, Jugoszlávia ismét baráti állam lett, október közepén párt- és kormányküldöttség utazott oda a kapcsolatok rendezésére.

Október 21-én a reformpárti Gomulka lett a LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt) főtitkára. Ennek “örömére” a magyar diákok 23-ra egy szimpátia-tüntetést akartak rendezni. Céljaik a szabad választások megrendezése, a demokratikus szabadságjogok, a sajtószabadság, a gazdasági-politikai függetlenség biztosítása, a gazdaságpolitika átalakítása és a nemzeti ünnepek visszaállítása voltak. A belügyminiszter még déltájban betiltotta a megmozdulást, majd másfél órával később engedélyezte. A diákok 15:00-kor gyülekeztek a Petőfi-szobornál (Március 15. tér), majd a Bem-tér érintésével a Parlament elé vonultak. Céljuk továbbra sem a fennálló rend megdöntése, hanem annak megreformálása volt. 17:00-ra a néhány ezer felvonulóból 200 ezer tüntető lett. Nagy Imrét akarták hallani, aki beszédével nyugtatni igyekezett a tömeget, ám ezalatt Gerő kemény fellépéssel fenyegetett rádióbeszédében. A tömeg ezért ledöntötte és összezúzta Sztálin szobrát, majd este megostromolták a Rádió épületét. Itt már lövöldözésre is sor került.

Másnap, október 24-én Nagy Imre nevében kijárási tilalom és statárium lett meghirdetve, majd – szintén az ő nevében – szovjet segítséget kértek. A fegyveres központok a Széna-tér, a Móricz Zsigmond körtér és a Corvin-köz lettek. Mind Szakasits, mind Tildy, mind pedig Nagy Imre nyugtató beszédeket mondott.

Október 25-én fegyverletételre szólították fel a lakosságot, meg is kezdődött a fegyverek beszolgáltatása (utcára letevés). Gerőt Kádár váltotta fel az MDP vezetésében, így sikerült elérni, hogy a kedélyek csillapodjanak, a közbiztonság azonban továbbra is nagyon rossz volt. Megalakult a Forradalmi Bizottság és a munkástanácsok, céljuk az események ellenőrzése, az ország anarchiától való megkímélése volt. Eddig tehát csak népfelkelésről lehetett beszélni.

27-én megnyitották a börtönöket, ám nem csak a politikai, hanem a köztörvényes bűnösöket is szabadon engedték. Ezek pedig a fegyveresekhez csatlakoztak. 29-én feloszlatták az ÁVH-t, majd 30-án megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Budapestről. Újra megalakultak a pártok, elsőként az FKGP, majd a szociáldemokraták álltak talpra. Mindszenty is kiszabadult házi őrizetéből. Ugyanekkor került sor az MDP Köztársaság téri székházának ostromára, tankok és egyéb katonai eszközök segítségével. A felkelők behatoltak, lincseléseket hajtottak végre, ám semmiféle titkos kazamatákra nem bukkantak a föld alatt.

November 1-én Nagy Imre bejelentette Magyarország semlegességét, majd megalakult az MSZMP Kádár János, Losonczy Géza és Nagy Imre vezetésével. Kádár azonban hamarosan el is tűnt, csak később derült ki, hogy Moszkvában tárgyalt a hatalom átvételéről.

November 3-án Nagy Imre, Tildy Zoltán, Bibó István, Kéthly Anna, Kádár János, Losonczy Géza és Maléter Pál (hadügy) részvételével új kormány alakult. Mindszenty az ellenzék nevében rögtön ellenük fordult. Másnap a Szolnoki Rádióban a Forradalmi Munkásparaszt kormány beszédében szovjet segítséget kért, így november 4 és 7 között leverték a felkelést. Nagy Imre a Jugoszláv, Mindszenty az amerikai követségre menekült. (Az utóbbi 15 évet (1971-ig) töltött az épületben, mert kint folyamatosan várták a biztonsági egységek, majd elhagyta az országot.)

November 12-én megalakult a Kádár-kormány. Nagy Imrének büntetlenséget ígértek, ám mikor az elhagyta a követséget, letartóztatták és Romániába hurcolták (1 év fogság). A Szovjetunió ekkor azt ígérte, hogy nem engedi haza Rákosit, ha Nagy Imrét bíróság elé állítják. 1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimesi Miklóst. 1957-1958 között sok halálos ítélet született, sok volt a letartóztatások száma is, ám mikor 1963-ban amnesztiát hirdetett a kormány, az ENSZ levette napirendjéről a magyar-kérdést.

A Kádár-korszak 1956 novemberétől 1989-ig tartott. A fő politikai erő az MSZMP lett. Ennek ifjúsági tagozata 1957-től a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség), fegyveres ereje a munkásőrség volt. Ez már a megreformált szocializmus időszaka volt. A fő cél az életszínvonal javítása lett, ezért 1968-ban Nyers Rezső gazdasági reformra tett kísérletet. Ez volt az “Új Gazdasági Mechanizmus”, ami már a piaci viszonyokhoz igazította a termelést. Az 1973-as gazdasági válság miatt azonban megtorpantak a reformok, a helyzet önerőből megoldhatatlanná vált, külföldi hiteleket kellett felvenni, ami viszont eladósodáshoz vezetett. A rendszer virágkorát az 1970-es években élte: az árak alacsonyak voltak és immár utazási lehetőséget is biztosítottak (később 3 évente nyugatra is). Az egypártrendszer azonban nem bizonyult kellőképpen flexibilisnek.

Az ország sorsáról sokáig nem született megegyezés, a nyugati hatalmak azt akarták, hogy a Szovjetunió elfogadja, hogy Ausztria szabadon csatlakozhasson bármelyik szövetséghez. (Ekkor az ugyanis a NATO-t választotta volna.) A szovjet álláspont szerint azonban Ausztriának semlegesnek kellett maradnia, mert ezzel elszigetelhették az ellenség északi és déli csapatait egymástól.

1955. május 15-én a szovjet elképzelés szerint jött létre az Osztrák Államszerződés. Az aláírók a négy nagyhatalom (USA, Anglia, Franciaország, Szovjetunió) külügyminiszterei voltak. A szerződés értelmében Ausztria semlegességet vállalt, nem telepíthetett atomfegyvereket, tiltották az Anschlusst, visszaállították az 1938-as határokat, a háborús károkért nem kellett jóvátételt fizetnie, valamint tartalmazta, hogy 1955 végéig minden idegen erő elhagyja az országot.

1952-ben Egyiptomban a monarchia helyett köztársaság alakult Nasser vezetésével, céljuk a gazdaság felfejlesztése volt. Ehhez ideálisnak vélték egy gát felépítését Asszuánnál. (Azóta kiderült, hogy sokmindennel nem számoltak a tervezőasztalokon, így hiba volt az építkezés véghezvitele.) A monumentális feladathoz (pl. az Abu Simbel-i templomot is arrébb kellett helyezzék) rengeteg pénz kellett, ezért államosították a Szuezi-csatornát. A bejelentést angol és francia tiltakozás követte, 1956-ban mégis véghez vitte Nasser, ezzel magára haragítva a Nyugatot. Azok megnyerték maguknak Izraelt, míg Egyiptomot a Szovjetunió támogatta. Tudták ezért, hogy csak akkor léphetnek, ha a szovjetek figyelmét valami más köti le. A magyarországi események erre pont megfelelőnek ígérkeztek, így 1956. október 29-én meg is indult a támadás Egyiptom ellen. Ezzel megkezdődött a második arab-izraeli háború (1956. október 29 – november 5.). Elfoglalták a Sinai-félszigetet, és a Csatornát is megszerezték. Azzal azonban nem számoltak, hogy Magyarország november 4-re összeomlik, így mikor november 5-én ultimátumot kaptak a Szovjetuniótól csapataik kivonására, meghátráltak.