A Német Császárság 1871. január 18-án, II. Vilmos vezetésével jött létre. Komoly gazdasági tartalékok híján villámháborút akart, ám az elhúzódott, így jelentős katonai veszteséggel zárták a háborút. Gazdasági tartalékaikat teljesen kimerítették, így 1918-ra a helyzet hasonlóvá vált az 1916-os orosz és az 1918-as olasz helyzethez: a termelés csökkent, az ellátásban problémák merültek fel, züllesztett a háborús veszteségek nagysága és az élelmezési nehézségek is. Végül felerősödött az elégedetlenség és a háborúellenesség, ezért amikor a vezérkar 1918 őszén elhatározta, hogy a flottával ellentámadást indít az antant ellen, a kieli matrózok fellázadtak (1918. november 3.). Ez először még csak a Hansa-városokban éreztette hatását, ám gyorsan kezdett terjedni dél felé, november 7-re elérte Bajorországot és ott is megkezdődött a munkás- és katonatanácsok megalakulása (szociáldemokrata többséggel). A forradalmi hullám november 9-én Berlint is elérte. Az emberek követelték a trónfosztást és a köztársaság kikiáltását, mire Vilmos még aznap (november 9.) lemondott és Hollandiába távozott. (Onnét konzultált Hindenburggal.) Berlinben kikiáltották a köztársaságot.

A szociáldemokraták radikális baloldalából Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezetésével megalakult a Spartacus szövetség. November 9-én egyszerre kiáltotta ki Liebknecht a szocialista köztársaságot és Scheidemann a köztársaságot. (Társa Ebert, ők voltak a szociáldemokraták mérsékelt irányzatának vezetői.) Mint Oroszországban, itt is a mérsékelt szociáldemokraták alakítottak kormányt. Felvették a kapcsolatot a hadsereggel, mert érezték fenyegetettségüket balról, és meg akarták szilárdítani hatalmukat. Biztosították a szabadságjogokat, az általános választójogot (nőknek is) és a 8 órás munkanapot. 1918. november 11-én a compiègne-i erdőben aláírta a kormány a franciákkal a fegyverszüneti megállapodást.

December 30-án a Spartacus átalakult Német Kommunista Párttá. Céljuk a proletárdiktatúra és az államosítás volt. Különbség azonban az orosz helyzethez képest, hogy a németeknél nem volt a pártnak megfelelő támogatottsága, és a katonaság is egyértelműen a kormány pártján állt. 1919. januárjában tüntetéseket szerveztek a hatalom megosztásáért, ám a kormány tárgyalt a hadsereggel, és az 11-én bevonult Berlinbe, 12-re leverte a felkelést és 15-én kivégezték (fejbelőtték) Liebknechtet és Luxemburgot. A kommunisták tehát elvesztették a hatalom megszerzésének lehetőségét. 19-én lezajlottak a választások és így egy demokratikus rendszer épült ki.

A kormány tehát koalíciós lett. A törvényhozás Berlin helyett Weimarban ült össze (február 6.), megkezdődött a Weimari Köztársaság időszaka (1919-1933). Február 13-án köztársasági elnöknek nevezték ki Ebertet és miniszterelnöknek Scheidemannt. A 14 év alatt végig koalíciós kormányok (20 váltás!) voltak hatalmon, így a helyzet mindig labilis volt. Kiadták az új alkotmányt (Weimari Alkotmány), mely szerint a végrehajtó hatalom feje a népszavazással 7 évre választott köztársasági elnök, a törvényhozás pedig a Reichstag (Birodalmi Gyűlés) lett, aminek a kormány felelős volt. A tartományok önállóak voltak, saját kormányt és törvényhozó testületet (Landstag = Tartományi Gyűlés) választottak. (Reichstagnak hívták a Birodalmi Gyűlés épületét is.) Az új kormány első feladatai között volt az általános választójog (20 év fölött mindenkinek) és a szabadságjogok biztosítása, valamint a békekötés (Versailles, 1919. június 28.). Eszerint az iparosodott Ruhr-vidék népszövetségi megszállás alá került.

Az 1922-es új kormány aztán úgy határozott, hogy a béke által kötelezővé tett szénszállítási kötelezettséget nem teljesíti Franciaország irányába. Ez a szintén igen eladósodott Franciaországot azonban olyan mélyen érintette, hogy csapataival bevonult a Ruhr-vidékre (1923), hogy biztosítsa a gazdasági problémáit enyhítő szénszállítást. Ez a lépés viszont nemzetközi botrányt kavart és Anglia követelte a francia csapatok kivonulását a német területekről. Kiváltott egy belső ellenállást is, aminek köszönhetően 1923 során egy forradalmi hullám söpört végig az országon. (Ezt Köln polgármestere, Konrad Adenauer is támogatta.)

1919-ben megalakult a Német Munkáspárt, melyhez hamarosan csatlakozott egy osztrák származású kiszolgált katona, Adolf Hitler. 1920-ban létrehozták az NSDAP-t (Nazional Socialistische Deutsche Arbeiter Partei = Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt), majd a következő évben ennek fegyveres rohamosztagát, az SA-t (Sturm Abteilung, barnaingesek).

Politikai programjuk az antiszemitizmusra épült. Kimondták: “Német néptárs zsidó nem lehet!”. Ekkor még nem akarták megsemmisíteni őket, csak eltávolítani a vezető pozíciókból és lehetőleg az országból. A tételmondat azért furcsa, mert zsidó diaszpórák már az 1. századtól működtek errefelé, a 13. században pedig (I. Edward 1295-ös törvénye miatt) rengeteg zsidó (askenázi) érkezett Angliából. Az antiszemitizmus szó a zsidók sémi törzsének nevéből fakad, ellentéte a cionizmus. A pogrom egy népcsoport hátrányos helyzetbe juttatását jelenti; zaklatás, kirablás, gyilkosság vagy valami más úton távozásra kényszerítik őket. Törökországban hasonlóan viselkedtek az örményekkel szemben.

Fajelméletük szerint magukat az árjáktól, a mitikus indiai néptől származtatták. Itt ellentmondás azonban, hogy az indiaiak európai képviselői a cigányok, akik viszont a második leglenézettebb fajhoz tartoztak. A fajelmélet alapjait az angol Rhodestól vették.

A program szerint minden baj okai a zsidók, ezért el kell őket távolítani. Másik pontja a versailles-i békének újrafogalmazását tűzte ki célul (revízió). Céljuk a németeket sújtó részek eltörlése, a német gyarmatok visszaszerzése és az Anschluss (összeolvadás Ausztriával) véghezvitele volt. Követelték a németeknek az életteret, Ukrajnát.

1923. november 8-án Hitlerék megkísérelték átvenni a hatalmat Bajorországban. Azért nevezik ezt müncheni sörpuccsnak, mert a bajor kormány épp egy sörözőben ülésezett, mikor a nácik lezárták az épületet és a bent levőket letartóztatták és lemondásra szólították fel. Azok azonban ellenálltak, így a nácik kénytelenek voltak engedni, eleresztették őket, mire azok peresze rögtön letartóztatták a náci vezetőket. Hitler 10 év várbörtönt kapott, amiből csak egyet kellett leüljön, azalatt megírta művét, a Mein Kampfot.

1925-ben megalakították az SS (Schutz Staffel) nevű fegyveres alakulatukat (feketeingesek). Ekkorra kialakult a nácik vezérkara. Ebben Hitler után rögtön Hess következett. Ő volt a Birodalom második embere, később Spandauban kellett letöltse életfogytiglani börtönét.

(Ez azért fontos, mert ez volt az egyetlen hely, ahol a szövetséges nagyhatalmak (Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és a Szovjetunió) a hidegháború alatt is együttműködtek: váltva őrizték a végül egyedül maradt rabot.)

Goebbels a propagandaminiszter lett, Göring sok posztot töltött be (pl. légierő parancsnoka), és ő akart Hitler utóda lenni. Az SA vezetője Röhm volt, Lundendorff, Hindenburg mellett a másik nagy hadseregparancsnok, szintén náciként tevékenykedett. Az SS vezetője Himmler volt.

A német gazdaság 1925-re stabilizálódott köszönhetően a következőknek. A nyugati országok meghívták Németországot és Oroszországot is 1922-es genovai kongresszusukra. Ezen felszólították Szovjet Oroszországot, hogy fizessenek kártérítést a nyugati tőkéseknek az államosítás káraiért. Szovjet Oroszország erre beleegyezett, de cserébe azt kérte, hogy a nyugatiak fizessenek az intervenciós károkért, ami persze messze felülmúlta azt, amennyit fizetnie kellett volna. Ugyanez évben (1922) volt a rapalloi találkozó Csicserin (orosz) és Rathenau (német) külügyminiszterek között. Megállapodtak, hogy nem követelnek kártérítést egymástól és újra felvették egymással a diplomáciai kapcsolatot. Nyugat azonban követelte a jóvátételt, mert az ő gazdaságaik is összeomlottak. Ekkor (1924) Amerika sietett a németek segítségére. Egy gazdasági szakember, Dawes javaslatára tőkéseik befektettek a német gazdaságba, amitől az felfejlődött és rendezni tudta tartozásait mind a nyugati államok, mind Amerika felé. A locarnoi konferencián (1925) már Anglia, Franciaország, Olaszország, Belgium és Németország is részt vett, és egyezményükként garanciális szerződés jött létre, melynek aláírói garantálták a német határok sérthetetlenségét és az ezt megszegő ellen garantálta az egyesült fellépést. Ugyanez évben (1925) meghalt Ebert és a népszavazás nem Hitlert, hanem Hindenburgot juttatta a köztársasági elnöki posztra, ahol az 1934-ig maradt.

A New York-i tőzsde (NYSE) 1929. október 23-án (másutt 24-én) a részvényárfolyamok hirtelen nagy esését mutatta. Ezt a napot nevezték el később fekete csütörtöknek (illetve pénteknek).

A nácik a polgári pártok, a kommunisták a szociáldemokrata pártok rovására növelték támogatottságukat. E kettő közül azonban a nácik voltak a szervezettebbek, a tudatosabban hatalomra törők. Már 1925-1927 között megalakultak szervezeteik. A Birodalmat Gau-okra (1-1 olyan tartomány, ahol náci szervezet van) osztották, melyeknek vezetője a Gauleiter volt. Minden szál Hitler kezében futott össze. Programjukban az 1920-as évek második felében módosítottak, mert egyre szorosabb szálak kötötték őket a bankárokhoz, ipari vezetőkhöz (nagytőke), akiknek jól jött volna a háború, amire úgyis számítani lehetett. Előtérbe helyezték hát a revíziót és az élettér kérdését. 1931-ben újabb lépés volt, hogy a párt kimondta a magántulajdon szentségét, vagyis elítélte az államosítást.

Így sikerült 1930-tól a legerősebb német párttá nőjék magukat. Hatalomra törési kísérletük nyilvánvaló volt, ám ők a bizonytalan puccs helyett inkább a parlamenti úton való hatalomrajutást tűzték ki célul. Létrehozták a Harzburgi frontot (1931). Egy találkozót szerveztek a náci vezetők, 2 jobboldali párt (a Német Nemzeti Párt és az Acélsisak = Stahlhelm) vezetői és a nagytőkések részvételével, melyen leszögezték törekvéseiket. Először is a kormány megbuktatása, majd a jobboldali szervezetek hatalomra jutása volt a cél. Ezt segítette az is, hogy a továbbra is koalíciós kormány igen labilis volt. Elnökük a pártoktól független vezetőket nevezett ki. A következő évben (1932. január) került sor a düsseldorfi találkozóra. Ekkor már személyesen Hitler tárgyalt az ipari és banki tőkésekkel. Sikerült komoly pénzügyi támogatást szerezzen.

1932 tavaszán eljött Hitler első hatalomátvételi kísérletének ideje. Jelöltette magát a köztársasági elnöki címre, de bár 30%-ot ért el a szavazáson, mégis Hindenburg lett újra a köztársasági elnök. A harmadik jelölt Thälmann volt. A júniusi választásokon ettől függetlenül nagy fölényű győzelmet értek el a nácik, ezért Hitler jogosan számított arra, hogy ők alakíthatnak kormányt. A porosz származású Hindenburg azonban nem akarta rájuk bízni, inkább Papent, a Rajna-Vesztfália tartomány tőkéseinek emberét kérte fel, azzal a kikötéssel, hogy Hitler lesz az alkancellár. Papen azonban hiába keresett koalíciópartnert, a pártok sorra elutasították a kérést. Fontos rendelete volt, hogy ha egy tőkés munkalehetőséget biztosított, akkor lehetőséget kapott adókedvezményre és munkabércsökkentésre. Ez felháborodást és sztrájkokat keltett. A kományalakítás tehát kudarcba fulladt. Novemberre új választásokat írtak ki.

A nácik a tavaszinál 2 millió szavazattal kevesebbet kaptak, így a kommunisták és a szociáldemokraták együtt több támogatást élveztek. Ez vészhelyzetet teremtett a nagytőkések számára, így novemberben mintegy 30 nagyiparos kérvényt intézett Hindenburghoz, melyben követelték, hogy Hitler legyen a kancellár. Hindenburg azonban továbbra sem engedett, így személyes tárgyalásokra került sor, amivel elérték, hogy 1933. január 30-án Hitler megkapta a kinevezést. Első intézkedéseként február 1-én feloszlatta a Birodalmi Gyűlést és március 5-re új választásokat írt ki. Feloszlatta a rendőrséget, annak munkáját a náci egységek vették át. Sűrűsödtek az összetűzések a rohamosztagosok és a kommunista egységek között. 1933. február 27-én leégett a Reichstag, mire megindult a nyomozás a tettesek után és letartóztattak sok kommunista vezetőt. (Ma már tudni, hogy Göring utasítására történt a “baleset”.) Ezzel sikerült annyira meggyengíteni a kommunistákat, hogy a nácik nyertek, a szociáldemokraták és a kommunisták együtt is csak 30%-ot értek el. Hitleréknek azonban még ez is sok volt, így további kommunista vezetőket tartóztattak le, majd érvénytelenítették a nekik szóló szavazatokat.

Létrehozták az első koncentrációs tábort Dachauban, (ide vitték a rendszerrel szembenálló személyeket) és felállították a GESTAPO-t (Geheime Staatspolizei). Elfogadták a parlamentben a felhatalmazási törvényt. Ezzel, mint az olaszoknál, a kormány dönthetett a parlament jóváhagyása nélkül. A teljes biztonság kedvéért feloszlatták és betiltották a szociáldemokrata pártot, valamint betiltották a nemnáci sajtótermékeket. 1933. májusában a rohamosztagosok feldúlták a szakszervezetek helységeit, majd betiltották azok működését. A folyamat július 14-én a polgári párt feloszlatásával végződött, egypártrendszer jött létre. A nácik ellen már csak a köztársasági elnök (Hindenburg) és a 100 ezer fős hadsereg léphetett fel.

A hadsereg (Reichswehr) könnyen melléjük állt, mert a versailles-i béke revíziója és az új német állam programja hódítást jelentett. Röhm, az SA vezetője be kívánt olvadni a hadseregbe úgy, hogy ők adták volna a tiszteket. Hitler ezt halogatta, sokat vitázott egykori felettesével, Röhmmel, majd elhatározta, hogy megtöri az SA-t, mely annak idején hatalomra juttatta. 1934. június 30-án (“hosszú kések éjszakája”) az SS és a hadsereg alakulatai mintegy 1000 SA-vezetőt tartóztattak le, végeztek ki. Így az SA ugyan beolvadt a hadseregbe, a meghatározó mégis Himmler SS-e volt.

1934. augusztus 2-án meghalt Hindenburg. Nem választottak azonban új köztársasági elnököt, a nemzeti szocializmusnak megfelelően Hitler lett a Führer (olaszoknál duce), aki megkezdte az ország felkészítését a háborúra.

Anglia, mint az antant vezető hatalma győztesként került ki a háborúból. A háborús válság itt jelentős pénzügyi adósságként Amerikával szemben és ellátási problémákként jelentkezett. A munkabéreket csökkentették, a munkaidőt meghosszabbították, az így keletkezett fölös munkaerőt elbocsátották. Nőtt ezért a munkanélküliség. A nők is választójogot kaptak (1918, 30 év fölött).

Ezek sztrájkhullámot és különböző mozgalmakat indítottak el, a helyzetet mégis legsúlyosabban az ír függetlenségi mozgalom rontotta el. Írország 1921-ben ezért domíniumi státuszt kapott. Ez azt jelenti, hogy elismerte Angliától függő szerepét, ám saját önkormányzatot választhatott. (Félgyarmati állapot.) A parlament itt is elfogadta a Rendkívüli Meghatalmazási törvényt (1920), mely alapján a kormány akár a hadsereget is bevethette a munkások ellen. A belpolitika másik jelentős változása, hogy (1922-ben) eltűnt a wigh párt. A két szembenálló oldal innentől a tory (konzervatív) és a labour (liberális) lett.

Az 1929-es gazdasági világválság legfontosabb hatása a font aranyraválthatóságának megszűntetése volt (1931). Ugyanez évben (1931. december) adták ki a Westminster Statutumot, mely kimondta, hogy a domíniumok Angliával egyenlő jogokat élveznek. Megalakult ezért a Brit Nemzetközösség. (Tagok: Anglia, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és a Dél-Afrikai Köztársaság.) Belpolitikája az európai fasizálódás miatt megosztott volt. A hivatalos kormányprogram (vezetője Chamberlain, miniszterelnök az 1930-as évek 2. felében.) szerint a fasizmus nem veszélyes. A németeket a szovjetek ellen akarták felhasználni, ezért még a felfegyverkezésre is adtak lehetőséget nekik. Franciaország helyett Németországgal építettek ki jó kapcsolatokat. Ezzel szemben Churchill felismerte a fasizmus veszélyét és felszólította a kormányt a védekezésre való felkészülésre. A fasiszta szervezetek Mosley vezetésével alakultak meg, ám számuk nem volt számottevő.

Nemzetközi életükre az izolacionizmus, az elzárkózás volt jellemző. Ez alól az egyetlen kivétel az első és a második világháború volt. A háború végén aztán újra elzárkóztak. A versailles-i és washingtoni békéket azonban a Kongresszus nem is ratifikálta, mégis befejezettnek tekintette a háborút. A gazdaságban megindult a belső fellendülés, megkezdődött a munkásmozgalmak megerősödése.

1920-ban rablógyilkosság vádjával letartóztatták Niccolo Saccot és Bartolomeo Vanzettit (olasz munkások), és bár bizonyítékot nem tudtak ellenük felmutatni, halálra ítélték és kivégezték őket (1927). (A 20. század másik nagy ilyen pere a Rosenberg-házaspár pere volt. Őket a szovjeteknek való kémkedéssel (atom) gyanúsították, és halálra ítélték.)

1929. október 23-án (illetve 24-én) a NYSE-en megindult a gazdasági világválság. Ez súlyos csapást jelentett Amerikának mind iparára, mind mezőgazdaságára nézve.

Az új korszak 1932-ben Franklin Delano Roosevelt (holland származású) megválasztásával kezdődött. Ő ugyanis egymás után négyszer lett elnök. Ez példátlan eset volt, hisz Washington óta az volt a hagyomány (kikötés nem volt), hogy elnök csak kétszer lehet valaki. (A hosszú hivatalnak az oka az volt, hogy folyamatos kormányzást akartak biztosítani a háború alatt.) Elnöksége után alkotmánymódosítást hajtottak végre, ami szerint azóta senki nem lehet kettőnél többször az Amerikai Egyesült Államok elnöke. 1933-ban bevezette a New Deal-t (= Új Irányvonal), az állam beavatkozott a gazdaságba a mezőgazdaság támogatásával és az Ipari Újjáépítési Hivatal felállításával. Ez utóbbinak feladata a termelés és a bérek maximalizálása, az árak megszabása, a közmunkák és a piac elosztása, valamint a fogyasztás növelése volt. Megszüntették a dollár aranyra válthatóságát. Ezzel sikerült felszámolni a válságot.