1849-ben megkezdődött Haynau diktatúrája. Ő lett az ország katonai kormányzója, bebörtönzéseket, kivégzéseket rendelt el. A magyarokat ismét az osztrák hadseregbe sorozták be. Mivel ez nemzetközi felháborodást váltott ki, 1850. júniusában menesztették Haynaut. Két irányzat erősödött meg, a Windischgr¬ tz vezette föderalisták, akik a tartományok laza szövetségét akarták a birodalomban, és a Schwartzenberg vezette centralisták, akik egységes központ által vezetett birodalmat akartak, amihez persze elengedhetetlen volt Magyarország tartományi szintre való süllyesztése. Mivel ez utóbbi párt győzött, megkezdődött Magyarországon a Bach-rendszer (1850-1859). A belügyminiszter Alexander Bach lett, aki az olmützi alkotmány alapján kísérletet tett Magyarország beolvasztására. Leválasztották Magyarországról a Vajdaságot, Erdélyt, Horvátországot és a Bánságot, majd felszámolták a régi megyerendszert és 5 kerületre osztották az országot. Az új központok Pest-Buda, Kassa, Sopron, Pozsony és Nagyvárad lettek. Bevezették az osztrák jog-, pénz- és adórendszert, hivatalos nyelvnek a németet tették meg és megerősítették a cenzúrát. A magyar nemesség válasza erre a passzív ellenállás volt. Ez azt jelentette, hogy nem viseltek hivatalokat és nem hajtották végre az uralkodói rendeleteket. Néhányan ugyan megkísérelték az aktív ellenállást, de ez nem volt döntő. Ilyen volt néhány fegyveres megmozdulás, de az 1850-es években több merényletet is megkíséreltek az uralkodó ellen. (Ezek közül a legjelentősebb Noszlopy Gáspár próbálkozása volt, mikor Ferenc József Budára látogatott.) Az osztrákok támasza tehát kizárólag a katonaság és a hivatalnokok voltak. (Ők kapták a Bach-huszárok elnevezést ruhájukról.) Társadalmi támaszuk kizárólag a katolikus papság volt.

A fordulat 1859-ben következett be, mikor az osztrákok Magentánál és Solferinonál is vereséget szenvedtek. Ennek következtében ugyanis egyrészt lemondott Bach, másrészt jelentős területeket veszített Ausztria. Magyarország tehát hirtelen igen fontossá vált számukra. Engedtek hát a szigorból, hogy a nemesség aktivizálódjon. Előbb az októberi diplomával (1860), majd a februári pátenssel (1861) kívánták megszerezni a támogatást. Az előbbi kimondta a kerületi rendszer megszűnését, a megyék önkormányzatának és az országgyűlés rendszeres munkájának visszaállítását és hogy a közigazgatás hivatalos nyelve ismét a magyar lett. A másik Ferenc József azon célját mondta ki, miszerint szükség volna egy birodalmi gyűlés felállítására, mely kétkamarás lenne. A felső házba meghívás alapján lehetne bejutni, míg az képviselőházba a tartományi országgyűlések delegálhatnak. Ezzel csak az volt a baj, hogy Magyarország lakossága a birodalom összlakosságának mintegy a felét tette ki, míg a birodalmi gyűlésen csak a képviselők negyede kerülhetett be Magyarországról. A két rendelet kiadása között visszacsatolták a Vajdaságot és a Bánságot.

1861-ben tehát sor került az országgyűlés összehívására Budán. Feladatuk a pátensbeliek megszavazása volt. Az egyértelmű lett hamar, hogy mindenképp el kell utasítsák az ötletet, de abban hogy hogyan, csak nagy nehezen sikerült megállapodjanak. Két pártra szakadtak. Az egyik Deák Ferenc felírati pártja volt, akik egy alázatos hangvételű felíratban akarták elutasítani és egyben követelni a ‘48-as Áprilisi Törvényeket. A másik, a határozati párt vezetője gróf Teleki László volt. (Ő volt a reformellenzék vezetője.) Szerintük mivel Ferenc Józsefet nem koronázták meg magyar királynak, nem hozhat rendeleteket, tehát a pátenst határozatban akarták elutasítani. A versengéstől és az eredménytől félve Teleki öngyilkos lett. Utóda Tisza Kálmán lett. A szavazás végül 155-152 arányban Deákéknak kedvezett, így elküldték a felíratot az uralkodónak.

Megkezdődött a provizórium (időszakos kormányzás) időszaka (1861-1865), ami lényegében nyílt abszolutizmus volt. A magyar ügyek intézője ezidőben Schmerling volt. A magyar nemesség ismét passzív ellenállásába burkolódzott. 1862-ben az emigrációban levő Kossuth megfogalmazta a Dunai Konföderációt, ami Magyarország, Horvátország, Szerbia és Románia laza államszövetsége lehetett volna. A konföderáció vezetője a négy államot képviselő állam/szövetségi tanács lett volna. Ülését felváltva tartotta volna Pest-Budán, Zágrábban, Belgrádban és Bukaresten. Az országok közös ügye lett volna a had- és a külügy, de a belügy mindenkinek önálló lett volna.

Az 1860-as évek ismét változást hoztak, mert megkezdődött a kis német egység kialakulása. Deák 1865-ben megjelentette a Húsvéti cikket, amire a Habsburgok azonban nem reagáltak. A cikk azt javasolta, hogy Ausztria és Magyarország legyen két önálló állam, amit csak az uralkodó személye és a hadügy kötne össze. 1866. július 3-a (Königgr¬ tz) azonban megtörte a csendet.

1867-ben létrejött a kiegyezés, megkezdődött a dualizmus kora. A két központ Pest-Buda (hamarosan Budapest) és Bécs volt. Mivel ez Deák működésének volt köszönhető, Kossuth május 22-én elküldte neki a Kasszandra-levelet, amiben saját magát Kasszandrához hasonlította, és Deákot azzal vádolta, hogy az osztrákokkal közös hadügy miatt Magyarország elvesztette önállósulási lehetőségét. Kossuth szerint a függetlenség elérhető volt az adott pillanatban ám azt Deák nem akarta.

Az 1867. évi XII. törvénycikk volt a Kiegyezés törvénye. Eszerint közös az uralkodó személye, aki egyben volt így osztrák császár és magyar király. Ferenc Józsefet ezért 1867-ben megkoronázták. Közös volt még ezek szerint a külügy, a hadügy és az ezeket fedező pénzügy. A pénzügy egyéb dolgokat kezelő része külön volt. A közös ügyek miniszterei felelősek voltak mindkét törvényhozásnak, azokkal azok delegációin (max. 2x60 fő mindkét táblából) keresztül, írásban tárgyaltak és ha valamiben nem tudtak megegyezni, akkor abban az uralkodó döntött. A törvény kimondta a közös vámuniót, mely mindig 10 évig tartott, felmondani csak a 9. év végén lehetett. A két országban közös lett a súly- és pénzmérték (korona 1926-ig) és a kiadások 30-70%-ban oszlottak meg. Magyarország cserébe részt vállalt a birodalom adósságának törlesztéséből. Végül mindkét országnak külön felelős kormánya lett, mely saját törvényhozásának volt felelős.

A hadügy terén lényeges, hogy megalakult a közös hadsereg, a Kaiserliche und Königliche (K.u.K.) Armee. Ennek létszáma állandó volt, és minden tartományból soroztak ide férfiakat. A vezénylési nyelv a német volt még akkor is, ha épp a vezérkar és a katona is magyar volt. Ezen felül mindkét ország saját kiegészítő hadsereggel is rendelkezett. A magyaroknál ez a honvédség volt.

Az első kormány felelős miniszterelnöke gróf Andrássy Gyula lett (1871-ig). Azért nem Deák, mert ő visszavonult a politikai élettől. A Deák-kormány két ellenzéke a Balközép és a Szélső bal volt. Az első vezetője Tisza Kálmán volt, akinek helyettese Ghyczy Kálmán volt. Programjukat a Bihari Pontokban foglalták össze. Ez a kiegyezés felülvizsgálását, a közös ügyek megszüntetését, az önálló magyar hadsereg, pénzügy és kereskedelmi ügyletek felállítását tűzte ki célul. A másik párt vezetője Madarász József lett. Céljuk a ‘48-as Áprilisi Törvények segítségével az ország teljes függetlenségének kivívása volt. A kormány Vallás- és Közoktatási Minisztere báró Eötvös József lett. (Ő e tisztséget már a Batthyány-kormány alatt is betöltötte.)

1868-ban sor került a horvát kiegyezésre. Ez kimondta Horvátország autonómiáját a Magyar Királyságon belül. Létrejött az önálló horvát parlament, a sabor. A horvát ügyek intézője a bán lett, akit a magyar miniszterelnök javasol és a magyar uralkodó nevez ki. Az ország delegálhatott 1 horvát minisztert a magyar kormányba, valamint 3 képviselőt a főrendi és 40 képviselőt a képviselőházba, hogy képviselve legyenek.

Decemberben (1868) Eötvös József kiadta a Népoktatási (dec. 5.) és a Nemzetiségi törvényt (dec. 6.). Az első általános tankötelezettséget írt elő az alsó oktatási szinten, 6-12 éves korig. Az oktatást állami kézbe adta, és lehetővé tette alsó- és középszinten az anyanyelvi oktatást. A második, a nemzetiségi törvény kimondta, hogy a magyar nemzet egy és oszthatatlan, és hogy a kötelező hivatalos nyelv a magyar. A nemzetiségek lehetőségeiket tehát csak alsó- és középszintű oktatásban, a közigazgatásban megyei szintig és egyházi keretek között használhatták ki.

A közös külpolitika legjelentősebb eseményei Ausztria königgr¬ tzi vereségével kezdődtek (1866. július 3.), mert lényegében ez vezetett a kiegyezéshez, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttéhez. Az első külügyminiszter az erősen poroszellenes báró Friedrich von Beust lett. Szerencsétlenségére arra számított, hogy a körvonalazódó francia-német összecsapásból majd Franciaország fog győztesen kikerülni, ezért az osztrák csapatokat a német határra vonultatta fel, hogy azonnal megszállhassák a német területeket. A sedani francia vereség (szept. 2.), a Német Császárság kikiáltása (jan. 18.) és az olasz egyesítés után nem csoda, hogy 1871-ben leváltották Beustot.

Az új külügyminiszter a magyar gróf Andrássy Gyula (1871-1879) lett, akinek azonban emiatt távoznia kellett a kormányból. Az új magyar miniszterelnök Lónyai Menyhért lett, ám a kormánypárt már bomlani kezdett (1871-75). Tisza is engedett, majd feladta ellenzékiségét és a Balközép egy részével csatlakozott a Deák-párthoz, így 1875-ben létrejött a Szabadelvű párt, mely 1875-1905 között volt hatalmon. (Tisza 1875-1890 közt volt miniszterelnök.) A Balközép másik része és a Szélső balok pedig az Országos ‘48-as és Függetlenségi pártot alapították meg.

A monarchia külpolitikai célja a németekkel való szövetség megkötése volt. 1873-ban létre is jött a 3 császár szövetsége. (A tagok Ferenc József, II. Sándor és I. Vilmos voltak.) A szövetség szerint az érdekeiket sértő ügyekben együtt léptek fel. Az 1875-ös hercegovinai és az azutáni bolgár felkelést követő török-szerb háborúban lényegében e nagyhatalmak egyeztek meg, ám az, hogy Szerbia veszítsen Oroszországnak kedvezett, ezért Ausztria egyszerűen nem fogadta el a san stefanoi békét. Mivel az új békét aztán Berlinben kötötték meg, mindhárom ország tehetett arról, hogy a szövetség 1878-ban felbomlott. A következő évben (1879) az osztrákok és a németek megkötötték a kettős békét, amit nemsokára (1882) a hármas béke követett, ahol már Olaszország is tag volt. Az orosz-osztrák kapcsolatok végleg az 1880-as években romlottak meg. A megváltozott viszonyok természetesen új külügyminisztert követeltek, ez Haymerle lett.

A szabadelvűek kormányzása alatt az országban a dualizmus megszilárdulása, virágkora volt jellemző. A kiegyezés hatására az országban gyors gazdasági fellendülés mutatkozott, a vámunió (1867) hatására befektetési láz robbant ki, de ez hamar gazdasági válsághoz vezetett (1873. egész Európában). A fejlődés megtorpant, majd egy kis visszaesést követően ha lassabban is, de megint folytatódott. Tisza belpolitikai reformjai közül legfontosabb az egységes közigazgatás létrehozása volt. Felállította a csendőrséget a rendfenntartásra, új megyerendszert alakított ki azzal, hogy a korábban abból kivont (kun, jász, hajdú) területeket is beolvaszotta. A bukásához vezető út 1888-ban a véderő-vitával kezdődött meg. A kiegyezés szerint ugyanis a közös hadsereg létszáma adott volt, ezért a népesség szaporodása miatt százalékos arányban egyre kevesebben kerültek oda és így a honvédség lassan nagyobb lett, mint a közös hadsereg. Az uralkodó tehát előterjesztette az újonclétszám emelésének kérését, amit azonban az ellenzék természetesen el kívánt vetni. A másik, ezzel párhuzamos probléma a tiszti vizsga kérdése volt. Ezt a nemeseknek kellett letenni, mert ők tiszti pályát kellett befussanak. A vizsga német nyelven zajlott és ha valaki megbukott rajta, akkor szolgálati idejét 1 évvel meghosszabbították. Tisza tehát kérelmezte, hogy a magyarok és a horvátok anyanyelven tehessék le a vizsgát és cserébe 10 év múlva lehetne újonclétszámot emelni. E javaslatot az uralkodó és az ellenzék leszavazták, ezért a miniszterelnök lemondott. Ezzel párhuzamosan Tisza egy másik úton is akart egy emlékezeteset tenni, mielőtt otthagyja a politikai életet. A parlament ugyanis 1879-ben megszavazta, hogy aki 10 évnél tovább tartózkodik külföldön, az automatikusan elveszti állampolgárságát, amennyiben nem kérvényezi annak meghosszabbítását. (Ez az úgynevezett Honosítási törvény.) Ezzel az 1849. óta külföldön (Torinoban) tartózkodó Kossuthnak akart kedvezni, aki 1889-ben elvesztette volna állampolgárságát. Azt a javaslatát is leszavazták, hogy Kossuth kérvényezhesse a meghosszabbítást, ezért otthagyta a miniszterelnökséget.

A Szabadelvű párt maradt még 15 évig a kormányon, de a kormányzás nem volt tartós, több miniszterelnök is volt ezalatt. Ezek közül a legfontossabb, a miniszterelnöki posztot a dualizmus alatt többször is betöltő Wekerle Sándor. Ő először 1892-1895 között volt miniszterelnök. A polgári anyakönyvezés bevezetésével és ezzel a házasságkötés állami kézbe adásával súlyos csapást mért az egyházra. Az ellenzék is egyre erősödött és követelték a nemzeti hadsereg és az önálló vámterület létrehozását, mert ez utóbbival a magyar ipart lehetett volna jól segíteni. Az ellenzéknek azonban túl kicsi volt a létszáma, hogy bármit is leszavazhasson, elkezdődött az obstrukció. Ez azt jelenti, hogy folyamatos hozzászólásokkal az ellenzék elhúzza az időt, így nem marad idő a szavazásra. Ezzel a taktikával az ellenzék sikerült tökéletesen működésképtelenné tegye a századvég parlamentjét. Szükség lett tehát egy házszabály-módosításra, ami már gróf Tisza István (1903-1905) feladata lett volna. A módosítást elő is vezették, de az obstrukció továbbra sem hagyta, hogy a szavazás lezajolhasson. 1905-ben aztán sor került az úgynevezett zsebkendős szavazásra, mely során végre megszavazták a módosítást, bár a következmény az volt, hogy verekedés tört ki a képviselők közt és a berendezést is tönkre tették, ezért az uralkodó feloszlatta a parlamentet és kiírta az új választásokat (1905).

A Szabadelvű párt teljesen szétesett, az ellenzéki pártok azonban szövetkeztek, így megnyerték a választást. A kis ellenzék pártokból koalíció jöhetett volna létre, ha az uralkodó megadta volna nekik a jogot a kormányalakításra, de ő azt inkább Fejérváry Gézának adta meg, aki pedig nem volt eredményes és hamar lemondatták. Megkezdődtek a tárgyalások a koalícó és az uralkodó között. A kinevezésért cserébe a koalíció lemondott a magyar nyelvű hadseregről és az önálló vámterületről, valamint beleegyezett az újonclétszám emelésébe. A (koalíciós) miniszterelnök ismét Wekerle lett (1906-1910). Az íly módon hatalomra jutott elvtelen - volt ellenzéki - pártok (‘48-as párt, Katolikus Néppárt, Magyar Nemzeti párt) a következő választásokon persze megbuktak és a hatalomra Tisza újjászervezett Szabadelvű pártja, a Nemzeti Munkapárt került. 1913-tól ismét Tisza István lett a miniszterelnök.

Az első munkásszervezetek az 1860-as években alakultak. Ezek még főleg önsegélyező egyletek voltak, melyeknek célja az önművelődés és a rászorulók segélyezése volt. 1868-ban Táncsics Mihály megalapította az első szervezett szervezetet, az Általános Munkásegyletet, melynek célja a gazdasági-politikai egyenjogúsítás volt. Nem lett komoly eredményük. Az 1880-ban megalakult Magyar Általános Munkáspártnak célja már a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele volt (államosítás). 1890-ben Engelmann Pál vezetésével létrejött az MSzDP, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Célkitűzésük a tőkés társadalom megszűntetése és az államosítás végrehajtása volt.

A parasztszervezetek is sorra alakultak, mert a parasztság vagyonilag erősen differenciálódott. A föld nélküli zsellérek, napszámosok egy idény alatt kellett annyi pénzt szerezzenek, hogy az év hátralevő részét kihúzzák. Megmozdulásaik leggyakrabban a Viharsarokban (Orosháza, Hódmezővásárhely) voltak. Ezek közül Szántó Kovács János hódmezővásárhelyi megmozdulása (1894) volt a legnagyobb. Fontos, hogy az 1898-as rabszolga-törvény megtiltotta az aratósztrájkot. A törvénysértést akár börtönnel is lehetett büntetni. A közép- és gazdag parasztság pártokba szerveződött. Az első Áchim András Parasztpártja (1906) volt az Alföldön (középparasztság). Programjuk szerint minden 1000 holdnál nagyobb területet el kell venni, felparcellázni és kiosztani. (Áchimot 1911-ben Bajcsy-Zsilinszky Endre lelőtte.) A másik párt, Nagyatádi Szabó István Gazdapártja (1909, Somogy megye, gazdag parasztok) szerint csak a 10 000 holdnál nagyobb földeket kell kisajátítsa az állam, hogy aztán felparcellázva kiossza.

Az ország gazdaságában a legdimamikusabb a vasútépítés volt. Az 1848-ban kiépült váci és a szolnoki vonalak után megkezdődött egy Budapest-központú hálózat kiépülése. A magyar pénzügy legnagyobb eseménye a bécsi Rotschildok által felállított Magyar Általános Hitelbank létrejötte volt, ami még az 1873-as válságot is túlélte.