Utazás Brobdingnagba

Miután otthon töltöttem egy kis idõt, ismét tengerre szálltam, mivel szeretek utazni. Az utazás elsõ fele kényelmes volt, semmi izgalmas nem történt velünk. Aztán az egyik nap egy szörnyû vihar többszáz mérföldnyire eltérített útvonalunktól. Eltévedtünk. Ennivaló az volt elég a hajón, de víz távolról sem. Így, amikor egyik nap szárazföld tûnt fel, a kapitány néhányunkat elküldött vízért. Amikor partra értünk, folyónak vagy forrásnak nyomát sem találtuk. A többiek a part mentén kerestek vizet, én a szárazföld belseje felé indultam, de vizet én sem találtam, így hát visszafordultam. Ahogy ott álltam, megláttam a hajónk csónakját, rajta társaimat, mindenki teljes erejébõl evezett vissza a bárkára. Ezek itthagytak. Akkor megláttam, miért. Egy hatalmas ember-szerû lény üldözte õket öles léptekkel a tengeren át. Nem vártam ki a végét, hogy mi történik. Olyan gyorsan futottam el, ahogy csak tudtam. Felmásztam egy meredek hegyre, hogy lássam, milyen a vidék. Nem hittem a szememnek. A fû háznyi magasságúra nõtt, a kalászok úgy magasodtak föléje, mint egy templom tornya. Azt hittem, hogy valami széles úton megyek, de késõbb kiderült, hogy ez az itteni embereknek csak egy kis ösvénye, és egy lépcsõs átjáróhoz értem. Az átjáró minden lépcsõfoka falként meredt elõttem, és nem tudtam felmászni. Körülnéztem, hátha találok valami rést, a hatalmas sövényen át, amikor megláttam egy másik hatalmas embert, hasonlót ahhoz, amelyik barátaimat kergette. Nagyon megijedtem, és a búzatáblába futottam, hogy elrejtõzzek. Az ember olyan hangon kiálltott, hogy mennydörgésnek véltem. Erre hét másik óriás indult meg feléje. Hatszor akkora sarlóik voltak, mint a mienk arra, hogy learassák a gabonát. Ettõl még jobban megijedtem. Hová bújjak? Ide-oda rohangáltam, hogy kikerüljek az útjukból, de túl gyorsan haladtak ahhoz, hogy elmenekülhessek. Mikor egyikük már majdnem rám lépett, olyan hangosan, ahogyan csak a torkomon kifért, azt kiálltottam: állj!. Az ember lenézett és felemelt engem, szorosan tartott, nehogy megharaphassam õt. Aztán elvitt a gazdájához, hogy megmutassa, mit talált. Az egy földmûves volt. Éppen az, akit elõször pillantottam meg a mezõn. A gazda elõhúzta a zsebkendõjét, belecsomagolt engem és hazavitt a tanyájára. A felesége sikított, és elszaladt, amikor elõször meglátott, pontosan úgy, mint amikor az én feleségem lát meg egy egeret. Aztán három gyerek jött, hogy szemügyre vegyenek. Éppen vacsorához készültek, engem az asztalra állítottak, hogy láthassanak, amíg esznek. Úgy éreztem magam, mintha egy ház tetején lennék. Szörnyen féltem, és a leeséstõl való félelmemben az asztal szélétõl a lehetõ legmesszebb maradtam. A gazda felesége adott néhány kenyérmorzsát és vágott egy kis húst nekem. Elõvettem késemet és villámat, majd elkezdtem enni, aminek örültek. A feleség odaadta a legkisebb poharát (akkora volt, mint egy hordó) tele almaborral, de nem tudtam teljesen kiinni. Késõbb bejött a dada kezében a kisgyerekkel, aki engem akart játéknak. Mikor oddaadtak neki, a fejemet a szájába vette. Hangosan ordibáltam, erre a gyerek megijedt, és elejtett engem. Meg is haltam volna, ha az anyja fel nem fogott volna engem a kötényében. Vacsora után a gazda visszament a földjére, az asszony pedig lefektetett engem, és egy zsebkendõvel betakart. Az ágy olyan széles volt, mint Angliában a fõutak, és a zsebkendõ vastagabb, mint egy hajó fõvitorlája. Késõbb a gazda lánya a baba böcsõjében készített nekem ágyat. Ez a kislány nagyon jóságos volt hozzám. Kilenc éves volt, de korához képest kisnövésû ebben az országban, hiszen alig volt negyven láb magas. Grilldrignek hívott, ami annyit tesz: Kis Ember, és tanítgatott a nyelvükre. Nagyon megkedveltem õt. Ahogy elterjedt a hírem a környéken lakó emberek között, mindnyájan odasereglettek, hogy láthassanak. Az egyikük azt mondta a gazdának, hogy a legközelebbi vásárnapon vigyen el engem a városba, ahol pénzért mutogathat. Úgy is tett. A kislánya is velünk jött, hogy gondoskodjon rólam, és dajkámnak hívtam. Egy kocsma legnagyobb szobájának asztalára tettek, amely akkora volt, mint egy futballpálya. Mindazt a bohócságot csináltam, ami csak eszembe jutott. Fejen álltam, ugrándoztam és táncoltam, hogy a látásomra összegyûlt embereknek kedveskedjek. A mutogatásból a gazda jókora összeget gyûjtött össze, ezért elhatározta, hogy más városokba is elvisz. Így érkeztünk el végül a fõvárosba, ahol a királyi család lakott. A királynõ annyira megkedvelt, hogy megvásárolt a gazdától. Könyörögtem, had maradjon a dajkám is velem, és õ beleegyezett. A gazda pedig hazament. A királynõ készíttetett számomra egy kis szobát felemelhetõ tetõvel, és hozzám méretezett bútorzattal. Számukra ez egy parányi dobozt jelentett körben pántokkal, hogy hordozni tudják. A királynõ egy készlet csészét, csészealjat és tányért is csináltatott nekem ezüstbõl. Az õ szemében ez csak egy baba teáskészlet volt. A királynõ asztalára állított kis asztalkán étkeztem, de nem szerettem látni, ahogy eszik. Egyszerre akkora darab kenyeret tömött a szájába, mint mifelénk két vekni. A kése hosszabb volt, mint én, és nagyon félelmetesnek találtam. Szerdánként, ami náluk a vasárnapnak felelt meg, a király is velünk vacsorázott. Nagyon szeretett velem beszélgetni, és sokat kérdezõsködött Angliáról. Szerette volna megtudni, mimindenben különbözünk Brobdingnag népétõl. Az egyetlen, akivel nem tudtam kijönni, a királynõ törpéje volt. Bár ötször akkora volt, mint én - kb. harminc lábnyi - az ottaniaknál kicsinek számított. A király kétszer akkora volt, mint õ. A törpe sokat bosszantott engem, mert a királynõ jobban szeretett õnála. Egy alkalommal beledobott a tejszínes köcsögbe. A szélére úsztam, és a dajkám kiszedett. Erre a királynõ úgy megharagudott a törpére, hogy elküldte a háztól. Nagyon tetszett, amikor egy kis csónakot készítettek nekem, és beletettek egy tál vízbe, ahol körbe tudtam evezni. Néha vitorlát is tettek a csónakra. A királynõ és udvarhölgyei a legyezõikkel csináltak nekem szelet. Szerették nézni, milyen jól kezelem a kormányt. Ez nagy élvezet volt számomra. Néha azonban a brobdingnagi élet minden volt, csak élvezet nem. Egyszer a tõrömmel üldöztem el egy sereg darazsat. Akkorák voltak, mint nálunk a galambok, a fullánkjuk hosszú, mint a hüvelykujjam, és tûhegyes. Négyet megöltem, a többi elmenekült. Egy másik napon egy majom jött be a szobába, és felkapott. Azt hiszem, kismajomnak nézett, mert gyengéden símogatta az arcomat, ahogy fogott. Hirtelen zaj támadt az ajtónál, erre kiugrott az ablakon és felszaladt a tetõre velem együtt. Létrát kellett hozzanak, hogy felmászhassanak, hogy elzavarják a majmot, és engem lehozhassanak. Egyszer, mikor a királlyal beszélgettem, azt mondtam neki, hogy meg tudom tanítani, hogyan kell lõport készíteni, hogy meg tudja nyerni a háborúkat. Brobdingnag királya minden bizonnyal nagyon bölcs ember volt. Azt mondta, hogy nem akarja megtanulni, és ne is említsem többé. Azt mondta, hogy ha valaki két kalászt vagy két fûszálat tud növeszteni ott, ahol korábban csak egy nõtt, több jót tett, mint valaha tehetne azzal, hogy megnyer egy háborút. Nem sokkal ezután a király, a királyné és szolgálóik egy hosszú útra indultak, Brobdingnognak egy másik részére. Velük mentem a dobozomban. Egy függõágyat szereltek fel, hogy ne érezzem a zökkenõket olyan nagyon az utazás közben. A dajkám is velünk jött, de útközben nagyon megfázott. Amikor végül megálltunk, ágyban kellett töltsön néhány napot. Tudtam, hogy a tenger közelében járunk, és nagyon vágytam, hogy lássam. Mivel a dajkám ágyban volt, a királynõ egyik apródját utasították, hogy vigyen le engem dobozostul a tengerpartra. Feküdtem a függõágyban, néztem a tengert, és szomorú voltam. Mikor látom újra otthonomat? Az apród elment madártojást keresni, én pedig álomba merültem. Egy nagy zökkenésre riadtam fel. Hangos suhogást hallottam magam fölött, és a dobozom gyorsan emelkedni látszott. Többször kiálltottam, de senki sem felelt. Aztán kitaláltam, mi történt. Egy nagy madár, talán egy sas csapott le és kapta föl a csõrével a dobozom tartógyûrûjét. A levegõben repültem. Hamarosan hangos sivítást hallottam, mintha a sas harcolt volna, aztán hirtelen zuhanni kezdtem. Egyre gyorsabban lefele, lefele, lefele. A doboz nagy loccsanással megállt. Egy pillanattal késõbb már abbamaradt a reszketésem, és kinéztem az ablakon. A tengeren voltam. Kinyitottam a dobozom tetején levõ kis csapóajtót, hogy bejöjjön a friss levegõ. Aztán segítségért kiálltottam, de senki sem hallott meg engem. Mennyire szerettem volna, hogy a dajkám velem legyen! Elõvettem a zsebkendõmet, és a sétapálcámra kötöttem. Aztán egy székre állva kidugtam a zászlómat a kis csapóajtón, és lengettem ide-oda, majd újból segítségért kiabáltam. Senki sem jött. Úgy látszik elvesztem. Sokáig ültem ott reményvesztetten. Aztán ahogy néztem ki az ablakon, hirtelen észrevettem, hogy a dobozomat valami vonszolja. Egy kis idõ múlva ez abbamaradt, és zörgést hallottam a fejem fölött, mintha a tetön levõ gyûrûn egy drótot húznának át. Újra kidugtam a zászlómat a csapóajtón, és segítségért kiáltottam. Legnagyobb örömömre ez alkalommal valaki válaszolt, méghozzá angolul. Kértem, hogy jöjjön és szabadítson ki engem. Azt mondta, hogy biztonságban vagyok, és hogy a dobozom a hajója oldalához van kötve. Azt mondta, hogy küld egy embert, hogy fúrjon egy lukat. Ez nemsokára el is készült, és egy létra, valamint sok segítõ kéz segítségével a fedélzetre húztak. Ez egy angol hajó volt angol tengerészekkel, kik sem óriások, sem törpék, hanem hozzám hasonló nagyságú emberek voltak. A tengerészek megkérdezték, miért voltam a dobozban. Amikor elmeséltem nekik a történetemet, nem hitték el. Kezdetben a kapitány azt gondolta, hogy azért zártak a dobozba, mert valami gonosz tettet követtem el. Amikor meséltem neki a brobdingnagi emberekrõl, õ sem hitt nekem. Megmutattam neki az arany gyûrût, amit a királynõ adott nekem - olyan nagy volt, hogy gallér gyanánt a nyakamon hordtam. Odaadtam neki az egyik óriás fogát, amit egy brobdingnagi fogász húzott ki tévedésbõl. Akkora volt, mint egy teljes köcsög. Nagysokára elhitte. Azt mondta visszavisz magával Angliába, és vitorláinkat hazafelé fordítottuk. Sok-sok héttel késõbb, amikor elhagyva a hajót, újra a szárazföldre érkeztem, a házak és az emberek mind olyan kicsinek tûntek, hogy azt hittem, újra Lilliputban vagyok. Amikor a feleségem meghallotta, milyen veszélyeket éltem át, azt mondta, soha többé ne szálljak tengerre.

Written by Asbót Márton 1996.