Napoleon ténykedésének eredményeképp összeült a Bécsi Kongresszus (1814), mely feladatául a Napoleon utáni rendezést tûzte ki. Vezetõje Metternich osztrák kancellár volt, a tagok Oroszország, Poroszország, Ausztria és Anglia voltak. A franciák oldaláról az igen ügyes Talleyrand külügyminiszter vett részt a tárgyalásokon. Elsõ feladatuk a francia határok kijelölése volt, amely szerint 1815-ben kimondták, hogy Franciaország az 1789-es határaival alakul újra. Belgiumot Ausztria helyett Hollandia kapta, a Genovai Köztársaság, Savoya és Nizza helyén létrejött a Piemonti Királyság. Ausztria kapta Lombardiát és Velencét. Svédországé Finnországért cserébe (amit Oroszország kaptt meg) Norvégia lett, Besszarábia (Moldova) és a Varsói Nagyhercegség szintén az oroszoké lett, míg a poroszok Vesztfáliát és Szászország némely részeit kapták meg. Ugyanekkor alakult meg a Szent Szövetség is I. Sándor (orosz), III. Frigyes Vilmos (porosz) és I. Ferenc (osztrák) résztvételével. Közös céljuk az (esetleges) európai forradalmi mozgalmak leverése volt. Nemsokára Anglia, Törökország és az Egyházi Állam kivételével minden állam csatlakozott a szövetséghez. Az 1815-1848-ig tartó korszakot ezért szokták a szent szövetségi európának is nevezni. Ezzel párhuzamosan azonban Anglia saját vezetõ szerepének fenntartása érdekében a fennálló erõegyensúlyt (status quo) kívánta megtartani, ezért támogatta az osztrákok és az oroszok ellenségét, Törökországot, nehogy az oroszok megszerezzék a tengerszorosokat (Boszporusz, Dardanellák), maradjanak csak a Fekete-tengeren. Ugyanez célból támogatta a törököket Franciaország is, õ akart az abszolút szárazföldi hatalom maradni Európában. Mindezek ellenére alakult ezévben egy katonai szövetség is Anglia, Ausztria, Orosz- és Poroszország között.

1812-ben az uralkodó, VII. Ferdinánd kiadott egy új alkotmányt, amely szerint az ország államformája alkotmányos monarchia lett. Ugyanõ ugyanezt az alkotmányt két év múlva felfüggesztette, sõt még az inkvizíciót is visszahozta, mire az ellenzék (polgárság, liberális nemesség, értelmiség) ellenállt, ami 1820-ban egy katonai lázadásban csúcsosodott ki, mely során még a királyt is fogságba ejtették, majd újra bevezették a ’12-es alkotmányt. A Szent Szövetség az önként jelentkezõ Franciaországot bízta meg a rend visszaállításával, aki le is verte a lázadást (1825), visszaállította az abszolutizmust és visszaültette trónjára Ferdinándot.

Ez a birodalom a 16. században élte virágkorát I. Selim és I. Suleyman uralkodása alatt. Az ország ekkor jól szervezett hadsereggel és közigazgatással rendelkezett, bár meghatározó volt az egyeduralom, amit aztán Montesquieu A törvények szelleme címû mûvében elítél.

A 17. század már a lecsúszás kezdete volt. A janicsárok nem akartak pozíciójukból veszteni, ezért nem hagyták az új reformok alkalmazását, amik a Nyugat számára már beváltak. Az egyetlen sikeresnek mondható reformidõszak Köprülü Mehmed és fia, Ahmed nagyvezírsége volt. Nõtt a korrupció. Az elsõ igen jelentõs vereségtõl, a lepantói ütközettõl (1571) kezdve sorra megverték õket. Ezek közé tartoztak az ifjabb Zrínyi és Montecuccoli hadjáratai, bár ez utóbbi a törökökre nézve igen jó békét kötött Vasváron. A 17. század végére így stabilizálódott a határ (Dráva-Belgrád vonala).

A 18. századra új ellenségük tûnt fel, a Nagy Péter-i Oroszország, ami már 1696-ban elfoglalta a fekete-tengeri Azovot, és azóta folyamatosan terjeszkedett. A században Törökország lett “Európa betege”.

Szaporodtak ezért a nemzeti függetlenségi mozgalmak (Balkánon), melyek közül elsõ a szerb volt. Sikereiket annak köszönhették, hogy õk voltak a legtávolabb a birodalom központjától, és mivel szláv nemzet voltak, élvezték a nagy Oroszország támogatását, ami balkáni hódításaihoz keresett bázist. A szerbek már az 1810-es évek során autonómiát élveztek, de a törökök ezt csak az 1829-es drinápolyi békében ismerték el.

A másik korai mozgalom a görög volt. Szabadságharcuk 1821-1829-ig tartott. A kezdeti görög gyõzelmek után a törökök az egyiptomi hadseregüket küldték ellenük, mert az egyiptomi kormányzó a birodalomtól függetlenül korszerûsítette, modernizálta államát. Sikerült is vereséget mérniük a görögökre, amit véres megtorlás is követett: a törökök foglyaikat kivégezték. Erre válaszképp az angolok, a franciák és az oroszok szövetséget kötöttek, majd navarrinonál (1827) flottájuk legyõzte a török flottát (+orosz szárazföldi gyõzelmek) és megkötötték a drinápolyi békét (1829). A béke szerint Görögország (a mai Dél- és Közép-Görögország) független lett, kimondták Szerbia autonómiáját és az oroszok megkapták a Krím-félsziget mellé még a Duna torkolatvidékét és a Kaukázust.

Az oroszoknál I. Sándor (1801-1825) abszolutisztikus egyeduralomra tett szert, de igen önkényesen vezetett legfõbb embere, Arakcsejev gróf is. Itt az ellenzéket a katonai vezetõk (tisztek) alkották, akik politikai és gazdasági változtatásokra törekedtek. Fel akarták számolni a jobbágyrendszert és be akarták vezetni az alkotmányos monarchiát (1816). Ezen célok 1820-ra annyiban változtak, hogy államformaként nem monarchiát, hanem köztársaságot akartak. A tiszti kar 1825. decemberében felkelést akart, és I. Péter bronz lovasszobránál gyülekeztek, hogy megesküdjenek saját uralkodójukra, de az lemondott és a felkelés vezetõi sem jöttek el. A trónra I. Miklós (1825-1855) került, akinek cárhû csapatai villámgyorsan leverték a nem összehangolt felkelést. Mivel ez a megmozdulás decemberben zajlott le, a dekabrista felkelés nevet kapta.

A helyzet Franciaországban sem volt nyugodt. A trón elõbb Provence grófjáé XVIII. Lajos (1815-1824) néven, majd halála után Artois grófjáé lett X. Károly (1824-1830) néven. Mindkettejük célja az ancien regime (régi rendszer) visszaállítása volt. Több irányzat is megjelent tehát ellenük. Az elsõ az ultraroyalisták irányzata volt, akikbe a fõpapok és a nagybirtokosok tartoztak. Õk az abszolut monarchia visszaállítását akarták. Az alkotmányos monarchisták (nagypolgárság) olyan alkotmányos monarchiát akartak, ahol a törvényhozás nem korlátozza a királyi hatalmat. A liberális párt, az iparos, kereskedõ burzsoázia az alkotmányos monarchia hagyományos módját kívánta bevezettetni. A király, fõleg Károly, azonban erõltette az abszolutizmust, a forradalom alatt megkárosultaknak még kárpótlást is adott, ezért népszerûtlenné vált, amit az 1826-os ipari válság és az 1830-as rossz termés csak fokozott. 1830. júliusában aztán feloszlatta a Képviselõházat, új választásokat írt ki és mellõzte a sajtószabadságot. A felháborodást az váltotta ki, hogy a cenzus a földbirtok volt, tehát csak a földbirtokosok mehettek választani. Július 28-án Párizsban bárikádokat emeltek, majd 29-én elfoglalták a Tuileriákat, a hatalom a nagypolgárság kezébe került. A monarchiát megõrizték, de az orleansiakat hívták a trónra. Az elsõ ilyen király Lajos Fülöp (1830-1848) volt, akit emiatt Polgárkirálynak is neveztek. A cenzust csökkentette, eltörölte a cenzúrát és újra felállította a Nemzetõrséget, amit Károly feloszlatott.

A változások azonnali hatással voltak Belgiumra és Lengyelországra is. 1830-ban kirobbant a belga szabadságharc, amiben a németalföldiek mellé álltak az angolok, a franciák, a poroszok és az osztrákok Hollandia ellen. Az eredmény az lett, hogy még 1830-ban kimondták Belgium függetlenségét.

Varsóban is kirobbant ugyanez évben egy oroszellenes felkelés, mely a romanovok trónfosztását tûzte ki céljául, 1831-ben Osztrolenkánál a lengyel csapatok vereséget szenvedtek, a szabadságharcot leverték.

Az ipar fejlõdésének lényege, hogy gyárak alakulnak, a termelést gépesítik, és mindemellett csökkenõ költséggel növekvõ mennyiséget tudnak elõállítani. Mivel azonban a piaci viszonyok nem képesek szabályozni, gazdasági válságok is létrejöhetnek. Az ipari forradalomban az országok fejlettségi szintjük szerint követték egymást. Az elsõ Anglia (1780-1830), a második Franciaország és Németország (1840-1850) volt. Magyarországra csak lemaradással (1860-1870) érkezett, az utolsók az oroszok voltak (1890 körül). Anglia elõnye és sikere abban rejlett, hogy õ volt a térség gazdaságilag legfejlettebb országa, hogy a sok nyersanyagra erõs könnyûipar (gyapjú, gyapot) épült, hogy jó infrastruktúrális háttere (szárazföldi és vizi utak) és munkaereje volt, hogy mezõgazdasága már képes volt nagy, nem mezõgazdaságban dolgozó tömegek ellátására és, hogy már nem voltak meg a feudális viszonyok, a parasztokból bérmunkások lettek.

Az ipari forradalmat sok találmány is segítette:

1733: Kay repülõ vetélõ

1735: Derby kokszolási eljárás

1764: Hargreaves Fonó Jenny (lányáról nevezte el)

1769: Arkwright szövõszék

1769: James Watt gõzgép

1797: Maudsley esztergapad (vasesztergálás)

1807: Fulton gõzhajó (Hudson folyón)

1810: Mac Adam útgyártó eljárás (makadám=zúzott köves)

1825: Stephenson gõzmozdony (Rocket-Stockton-Darlington: tesztpálya)

elsõ útvonala: Liverpool-Manchester

1837: Morse távíró

Mindezek hatására emberek szabadultak fel, akiket gyárakban lehetett alkalmazni. Megindult az urbanizáció, kialakult a [gyári] munkásság rétege, ami munkásmozgalmakat hozott létre.

Az elsõ ilyen a luddisták mozgalma, ami azért jött létre, mert az egyszerû gépek kezeléséhez már szakértelem nélküli nõket és gyerekeket is alkalmazhattak kisebb fizetésért, tehát az alacsony önköltség miatt nõtt a nyereség, bár a férfiak kiszorultak a munkaerõpiacról, ami munkanélküliséget okozott. A férfiak azt hitték, hogy a munkanélküliségrõl a gépek tehetnek, ezért õk lettek a géprombolók, ténykedésük azonban nem eredményezett semmit. A helyzet végül fegyveres megmozdulásokba torkollott (1831: Lyon, 1844: Szilézia; könnyûipar), amiket azonban levertek.

A másik jelentõs mozgalom a chartisták mozgalma volt (1836), ami szociális és politikai követelésekkel állt elõ. 1838-ban kiadták a People’s Chartát, amiben általános választójogot követeltek minden 21 év feletti férfinak, és azt akarták elérni, hogy a képviselõk napidíjat kapjanak, mert máskülönben egy munkásképviselõ nem tudta volna magát eltartani. Szociális követeléseik közé tartozott a gyári munkakörülmények javítása és a munkaidõ csökkentése. A mozgalom az 1850 körül elhalt, de eredményüknek tudhatók be az 1840-es évek során hozott Gyári törvények, melyek kimondták, hogy a munkások maximum napi 10 órát dolgozhattak és kitiltották a bányákból a nõket és a gyerekeket.

A mozgalmak helyét innentõl kezdve a Trade-unionok (szakszervezetek) vették át.

Az 1820-as évektõl kezdve szocialista elméletek születtek. Három irányzata a kispolgári szocializmus (1820; Proudhon, Blanqui, Blanc és Bakunyin), az utópikus szocializmus (1830; Saint Simon, Fourier és Owen) és a tudományos szocializmus (1830,1840; Marx és Engels). Mindhárom az ideális állam formáját és a munkásság társadalmi helyét kereste.

Az utópikusok elnevezése még a 16. századba nyúlik vissza, gondolataik magva pedig Platóntól, Macchiavellitõl, Morus Tamástól (mûve: Utópia; õ volt VIII. Henrik államminisztere) és Campanellától (mûve: Napállam) származott. Ez utóbbi kettõ szintén elképzelt társadalmakról értekezett.

A tudományos irányzat kidolgozóira nagy hatással volt a francia utópizmus, a német filozófia (Hegel és Feuerbach) és az angol közgazdaságtudomány (Smith és Ricardo). Mivel a meghatározóbb Marx volt, ezt az irányzatot szokták Marxizmusnak nevezni. Nagy mûve a (3 kötet) kapitalizmus elemzésével foglalkozott.

Eszerint egy gyár beindításához tõke kell, melynek két része a constans és a variabilis. E kettõ adja az önköltséget, amit mindenképp ki kell adni. Az elsõbe tartoznak a gépek, a nyersanyag, az energia és az épület. Ezek részben (gépek, épület) vagy egészében belekerülnek az áru árába. A változó (v) rész a munkaerõ, amely a saját értékénél nagyobbat hoz létre (m). A v+m mindig állandó. Az m-bõl csak akkor lesz profit, ha sikerül az árut eladni. A profitot pedig vagy felhasználja, vagy befekteti (több nyersanyag, energia és munkás), vagy felhalmozza az ember. Ha befekteti, visszaforgatja, bõvített, ha nem, egyszerû újratermelésrõl beszélünk.

A gazdaság ciklikussága. A termelés egyszer eljut ahhoz a ponthoz, amikor a piac már nem képes több árut felvenni. Ezt a tõzsde kis késéssel mutatja is. A tõkés gyárak csökkentik a termelést és raktároznak, de a kisvállalkozók csõdbe jutnak. Munkanélküliség jön létre, amitõl viszont olcsó lesz a munkaerõ, csökken a fogyasztás és a kereslet is. Ez a válság erõsödéséhez vezet. Egy idõ múlva aztán minden rendezõdik, majd ismét megindul a felfutás.

Ilyen gazdasági válságok voltak 1847-ben (I. Nagy Gazdasági Válság), 1873-ban (szintén egy jelentõs válság), 1929-1933-ig (A Válság, Világválság) és 1973-ban (Olajválság) is.

Hamarosan kérdéssé vált a munkásság hatalomátvételének jelentõssége is. A kispolgáriak már a kis engedményeknek is örültek, de Bakunyin a merényletek híve volt, az õ nevéhez fûzõdik az Anarchizmus is. Az utópikusok megvoltak a maguk elméleti fejtegetéseivel, bár néhányan azokat a gyakorlatban is alkalmazni akarták. Ilyen volt Owen is, aki egy minta gyártelepet akart mûködtetni, de hamar csõdbe ment. A tudományos szocialisták egyértelmûen erõszakkal akarták meggátolni a munkásság kizsákmányolását. 1848-ban, a Népek Tavaszán ki is adta Marx és Engels a Kommunista Kiáltványt, mely gyakorlati kipróbálásra is került.

A hangsúly innentõl kezdve fokozatosan Európa más részeire tevõdött át, majd a század végén Oroszország is igen jelentõssé vált.