A mongol terjeszkedés Dzsingisz kán (1206-1227) alatt érte el Kínát. Az elsõ hullám 1215-ben volt. Ekkor az ország északi része és Peking is mongol kézre került. A déli területek meghódítására Kubilaj (1260-1294) alatt került sor (1279). Megalapította a Jüan dinasztiát, ami 1368-ig uralkodott. Bukásukat az idegen uralom elleni felkelések (1350-es évek) okozták.

A Ming dinasztia 1644-ig uralkodott. Hódításaik kiterjedtek északkeleten Mandzsúriára és délkeleten Koreára is. A 16. század 2. felében aztán megjelentek a portugálok, akiket pedig a spanyolok és a hollandok követtek. Kereskedelmi szerzõdéseket kötöttek, misszionáriusok kezdték terjeszteni a kereszténységet. A 16. század végén a japánok kísérletet tettek Korea meghódítására, de próbálkozásuk kudarcba fulladt. A 17. század 1. felében a mandzsuk függetlenítették magukat és meghódították Belsõ-Mongóliát. 1644-ben felvették a császári címet.

Megalakult ezzel a Csing dinasztia, ami 1911-ig állt fenn. Uralmuk alatt a parasztság tönkrement, ezért sok megmozdulás volt. Ezek célja a mandzsu uralom megszüntetése és a Ming restauráció (hatalomvisszaállítás) volt. A 18. század elejétõl Kína megkezdte elzárkózás-politikáját. Korlátozták a misszionáriusok tevékenységét, a keresztény templomokat bezárták, majd 1757-ben Kanton kivételével mindenütt betiltották az európaiak kereskedését. A külfölddel való kereskedés jogát a Ko-Hong nevû szervezet tartotta a kezében. Kína a századforduló során minden tárgyaláson határozottan elutasította a nyitást.

Kirobbantották hát az angolok az I. Ópiumháborút (1839-42). Egyetlen céljuk az volt, hogy Kínában engedéllyezzék az európaiak kereskedését, ezért igen sok indiai (bengáliai) ópiumot csempésztek az országba, aminek a társadalmi hatása tömeges ópiumszívás, gazdasági hatása pedig ezüstkiáramlás volt. A kínaiak válaszképp Kanton kikötõjében lefoglalták az angolok ópiumlerakatát, és megsemmisítették. Kártalanítást ígértek ugyan, de Anglia mindenképp háborút akart, mert katonai fölényben volt. Rövid idõ alatt az angoloké lett így Kanton, Shanghaj és Hong Kong, majd megkötötték a háborút lezáró nankingi békét (1842). Eszerint Hong Kong örök jogon az angoloké lett, 5 kikötõt megnyitottak az európaiak számára és megkötötték, hogy amellett, hogy az angol termékekre maximum 5% behozatali vámot tehettek, az angol állampolgárok területen kívüléséget élvezhessenek, tehát a kínai bíráskodás ne ítélkezhessen felettük. (Rövid idõn belül az oroszok, a franciák és az amerikaiak is hasonló egyezményeket kényszerítettek ki.) Ezzel lehetõség nyílt a külföldi tõke beáramlására, az ország félgyarmati állapotba süllyedt.

Ez megerõsítette a Csing-ellenes erõket, újabb felkelések robbantak ki. Ezek közül a legnagyobb a Tajping felkelés (1850-64) volt. A mandzsuellenes felkelõk szervezett fegyveres hadseregükkel (egyenruha és vezérkar is volt!) dél felõl támadtak északra. Vezetõjük Hung Hsziu Csüan volt. 1851-ben kikiáltották a Tajping tienkuot (Nagy Béke Mennyei Birodalma), majd miután elfoglalták Nankinget (1853), megtették azt fõvárosuknak. Céljuk a gyakran hangoztatott demokrácia és vagyoni egyenlõség helyett hamar a gyors meggazdagodás és hatalomszerzés lett. Miután 1853-ra a Jangce völgyéig õk uraltak mindent, elszánták magukat Peking megtámadására, de e kísérletük kudarcot vallott. (A kínaiak ellentámadását megállították.)

A nagyhatalmak 1854-ben korlátlan kereskedelmi lehetõségeket követeltek Kínától, ám ezt a Csing-kormány visszautasította. A kínaiak pillanatnyi szerencséje az volt, hogy az európaiakat lekötötte a krími háború, ezért nem léptek fel katonai erõvel. A II. Ópiumháború (1856-60) azért robbant ki, mert a kínaiak elfogtak egy angol csempészhajót. Gyorsan megkötötte hát Kína a tiengcsini egyezményt, amitõl úgy tûnt, hogy a problémák lezárultak. (Az egyezmény szerint Kína további új kikötõket nyitott meg, engedélyezte a szabad hajózást a Jangcén az ország belseje felé, szabad vallásterjesztési lehetõségeket biztosított a misszionáriusoknak és állandó diplomáciai képviseletet nyithattak Pekingben.) Anglia azonban újra provokált, így a háború folytatódott. Kína elvesztette Tiengcsint és Pekinget (1860), majd a békefeltétel szerint meg kellett nyissa Tiengcsin kikötõjét.

A Tajping állam ezalatt szétesett, egyrészt, mert vezetõik egymás ellen hadakoztak, másrészt, mert a tiengcsini egyezmény szerint a nagyhatalmak segítettek a kormánynak a felkelés leverésében. 1864-ben Nanking visszafoglalásával gyakorlatilag lezárult a felkelés.

Itt 1192-ben Yorimoto shogun új politikai rendszert vezetett be, amikor a császár helyett a shogunt (katonai fõvezér) tette a legfõbb hatalmi személlyé. A shogunátus 1867-68-ig állt fenn. A két központ közül Edo (a mai Tokio) volt a shoguné és Kioto a császáré. A császár (mikado) feladata a shogun döntéseinek jóváhagyására és a vallási kérdésekre korlátozódott. A nagybirtokosok a shogun vazallusai voltak, a kisbirtokosok a nagybirtokosokéi.

A 13. században, Kubilaj alatt többször is kudarcot vallottak a kínaiak Japán meghódítására (1274, 1281). A 14-15. századi hatalmi harcok és anarchia után a 16. századtól újtra egység uralkodott az országban. Ekkor jelentek meg a spanyolok, a hollandok, a portugálok és az angolok is. Megismerték a japánok a tûzfegyvereket, majd egyesítették országukat, megerõsödtek, és megpróbálták meghódítani Koreát, de ez nem sikerült nekik.

Tokugava shogun (1803-1867) alatt a központi hatalom megerõsödött, de a tartományok megtartották függetlenségüket. Itt is megkezdték az elzárkózás-politikát: a külföldieket kitiltották, a 16. század óta terjedõ kereszténységet felszámolták és egyedül holland kereskedõk jöhettek, azok is csak elzárt kikötõkbe. Ez a helyzet a 19. század közepéig volt így. 1853-ban az amerikai Perry tengernagy kikötött Edonál és azt kérte a shoguntól, hogy had használjanak az amerikaiak 2 kikötõt kereskedelmi célok nélkül. 1858-ban már olyan kereskedelmi szerzõdést kényszerítettek ki, ami szerint a vámtételek igen alacsonyak lettek és az amerikaiak területen kívüliséget élveztek. Mivel Japánnak nem volt korszerû haditechnikája, hamarosan itt is hasonló szerzõdéseket kötöttek az angolok, a franciák és a hollandok. Japánba is jött tehát a külföldi tõke és az iparcikkek, ezért egy shogun-ellenes felkelés robbant ki, és 1867-ben a shogun visszaadta a hatalmat a mikadonak.

A trón Mutsuhito császáré (1867-1912) lett, aki rögtön felszámolta a shogunátus rendszerét, majd 1868-ban meghirdette a meidzsi korszakot, ami megindította a reformokat. Felszámolták a feudális viszonyokat és megkezdték a modernizálást. A századfordulóra így Japán világhatalommá vált.

1398-ban Timur Lenk elfoglalta és kifosztotta Delhit, ezzel véget vetve a Delhi Szultánátusnak, így a 15. században több állam jött létre a térségben. Vasco da Gama 1498-ban érte el ezt a területet, de az európaiak (angolok, hollandok és franciák) hódítása csak a 17. században kezdõdött meg. 1526-ban Fergana állam uralkodója, Bábur ugyanis meghódította Észak-Indiát, ezzel létrehozta az erõs és központosított Mogul Birodalmat. Ez a birodalom építette Agrában a Tadzsmahalt (17. sz.).

A nagyhatalmak a 17. századtól kezdtek beavatkozni: az angol Kelet-Indiai Társaság 1612-ben egy egyenlõtlen szerzõdéssel lehetõséget teremtett a kereskedelemre és növelte befolyását. Az európaiak dolgát könnyítette a hinduk megosztottsága és a Mogul Birodalom gyengülése is. A 7 éves háború végére (1763) Franciaország innen is kiszorult, ezért az angolok hatalmukat immár az ország egészére kívánták kiterjeszteni. A változást az hozta, hogy az angol kormány megszüntette a Kelet-Indiai Társaság kereskedelmi monopóliumát Indiában, ezért azt elárasztották az angol iparcikkek. Az ország parasztsága és ipara tönkrement, lázongások törtek ki. Az 1840-es évek közepére Észak-Indiában egyedül a Pandzsáb (=5 folyó) területen fekvõ Szikh állam volt független Angliától. Két háború (1845-46, 1848) után azonban már ez is az angol korona alá tartozott (1849). India tehát alapvetõen két területre szakadt. A külsõ, tengerfelõli részek az angol fõkormányzó uralma alá estek, a belsõ vidékek pedig függõ, független fejedelemségekbõl álltak, amiknek Anglia nem szólt bele a belügyeibe. Sok lázadás tört azonban ki, melyek közül a legjelentõsebb a szipoj lázadás (1857-58) volt. A szipojok angol szolgálatban álló indiai (hindu, muszlim) katonák voltak. Õket vezényelték ki a parasztlázadások ellen is, ezért új fegyverzettel látták el õket, vontcsövû puskát kaptak. Ehhez a golyókat papírbevonattal látták el, amit a töltéshez a fogukkal kellett letépjenek a katonák. A papírt azonban disznó és marhazsírral tartósították, amihez így sem a hinduk, sem a muszlimok nem voltak hajlandóak hozzányúlni. A lázadást hamarosan leverték. 1877-ben Viktória angol királynõt India császárnõjévé koronázták.

Egyiptomot I. Selim szerezte meg 1517-ben megszüntetve ezzel a Mameluk Birodalmat. Napoleon 1798-ban járt arra, ekkor találták meg a Rosette-i követ. Törökország immár hanyatlásnak indult, mert a hatalmát magánál tartó janicsárság nem engedte a reformok véghezvitelét. A 18. században Oroszország ellen háborúzott, amihez a támogatást Angliától és Franciaországtól kapta.

Egyiptom helytartója, Mohamed Ali ekkor - a Birodalomban egyedül - modernizálta hadseregét, felfejlesztette gazdaságát és mindezzel megállította a tartomány hanyatlását. 1821-ben a szultán ezért egyiptomi haderejét vetette be a görög szabadságharc leverésére. 1827-ben Navarinonál azonban a nagyhatalmak gyõztek, meg kellett, hogy kössék a drinápolyi békét.

Az 1826-ban trónralépõ II. Mahmud szultán vezetett be hosszú idõ után elõször reformokat. Feloszlatta a janicsárok nevelését ellátó Bektaê i rendet és a janicsárságot, majd új katonai erõt hozott létre, amire támaszkodva Isztamulban leverte a lázadó janicsárokat. Mohamed Ali függetlenedni akart, de mivel a szultán ezt nem engedte meg, 1831-ben az megindult Konstantinápoly ellen. (Alit tõkével és szakemberekkel támogatták a franciák.) A törökök nem tudtak volna ellenállni, és bár Anglia volt az, aki mindenképp fenn kívánta tartani Európában a Status Quo-t (fenálló erõviszonyok), az oroszok kínálták fel a segítséget. Alit megállították, majd a törökök egy egyezmény (1833) szerint cserébe lezárták a tengerszorosokat a nem orosz nagyhatalmak elõtt. Mohamed Ali 1839-ben újabb kísérletet tett a függetlenedésre, ám ekkor már Anglia sietett Törökország segítségére. Az egyiptomi seregek ismét vissza kellett, hogy vonuljanak, majd az angolok egy kapitulációs szerzõdés keretében elérték, hogy az angol termékekre itt is alacsony beviteli vámot vessenek ki, valamint hogy a tengerszorosokat úgy zárják le, hogy az oroszok se jöhessenek ki.

A 19. század 2. felében - fõleg a pénzügyek terén - egyre nõtt az angol és a francia befolyás Egyiptomban. A Ferdinand Lesseps tervei alapján elkészült Szuezi-csatornát 1869-ben adták át Verdi Aida elõadásának keretében. A csatorna részvényeinek java franciák és egyiptomiak kezében volt.