Június 23-án a munkások emeltek barikádokat. A megmozdulás leverésével Cavaignacot bízta meg a népgyűlés, mire ő 3 nap alatt vérbe fojtotta azt (leágyúzta). Népszerűsége ezzel is nőtt, így ő lett a miniszterelnök.

Az új alkotmány elfogadására novemberben került sor. Eszerint a törvényhozás a 3 évre választott egykamarás népgyűlés feladata, míg a végrehajtói hatalom a 4 évre választott köztársasági elnök kezébe került. Őt közvetlen választással lehetett megválasztani. Az első választásra 1848. december 10-én került sor. A fő esélyes Cavaignac volt, azonban nagy meglepetésre Louis Bonaparte (Napoleon unokaöccse) nyert méghozzá jelentős fölénnyel. (A parasztságra támaszkodott.) Ő azonban hamarosan szembe került a népgyűléssel, ezért 1851. december 10-én államcsínyt hajtott végre, mely során katonái megszállták a stratégiailag fontos pontokat, majd benyomulva a népgyűlés épületébe átalakították a résztvevők névsorát lehetővé téve ezzel Louis-nak a nem korlátozott elnöki hatalmat. 1852. december 1-én népszavazást tartottak Franciaország államformájáról, ahol megszavazták a császárság visszaállítását.

Így került a trónra Louis III. Napoleon (1852-1870. szeptember 4.) néven. (A II. sorszámot tiszteletből meghagyta a Sasfiókának.) Célja a napoleoni háborúk után II. helyre (I.: Anglia) csúszott Franciaország fénykorának visszahozása volt. Hódítani akart. A belpolitikában támogatta a parasztságot és meg kívánta szilárdítani a nagypolgárság hatalmát. Első külpolitikai sikere a krími háború (1853-56) volt. Ez úgy robbant ki, hogy a folyamatosan gyengülő Törökországot állandó osztrák és orosz támadások érték. A terjeszkedő orosz birodalom egyfelől a Kaukázusban (Grúzia, Örményország), másfelől a Balkánon (Moldova, Havasalföld) támadta. A törökök azonban Anglia és Franciaország segítségét is élvezték, mert Anglia a Status quot (fennálló erőegyensúly) kívánta fenntartani, míg Franciaország Ausztria és Oroszország visszaszorításával kívánt kontinentális vezető szerepet kialakítani. Mivel Törökország így bátran visszavághatott a balkáni területekért, 1853-ban megérkezett az orosz hadüzenet, amit orosz sikerek követtek. Ekkor aztán felvonult az angol és a francia flotta a tengerszorosoknál és kötöttek egy egyezményt, mely szerint minden eszközzel kiállnak Törökország védelméért. Szevasztopolnak, az orosz flotta bázisának ostroma már 1853-ban megkezdődött, a város azonban csak 1855-ben kapitulált. Megkezdődtek a béketárgyalások, majd a harcokat az 1856-os párizsi béke zárta le, mely szerint a határok maradtak a helyükön.

Napoleon következő külpolitikai eseménye az olasz egyesítés volt. Itáliában ugyanis egyedül a szárd (szardíniai) Piemonti Királyság volt független a Habsburgoktól, ezért az támogatót keresett az egyesítéshez. Napoleon szívesen segített az osztrákok rovására történő egyesítésben, de cserébe Savoyát és Nizzát kérte. A harcokat az 1859. július 8-i villafrancai béke zárta le, amely kimondta, hogy Piemonté lett Lombardia, Napoleoné pedig Savoya és Nizza.

Napoleon uralkodásának vége felé volt a súlyos kudarccal záródó mexicói kaland (1860-as évek), ahol Habsburg Miksa halt meg. 1870. szeptember 2-án a poroszoktól elszenvedett sedani vereségben Napoleon fogságba esett és nemsokkal később meg is halt. Párizsban szeptember 4-én kikiáltották a III. Köztársaságot.

Itália utóljára a Római Birodalom alatt volt egységes. A bomlás során három nagyobb egység alakult ki a Piemonti Királyságon kívül. Északon a városállamok: Milano, Genova, Firenze és Velence, amik vagy köztársaságok voltak, vagy egy-egy család kezében volt a hatalom. A 19. századra már majdnem mind Habsburg-rokon volt. A középső térség volt az Egyházi Állam, amit még Kis Pippin alapított 756-ban Patrimonium Sancti Petri néven. 1848-ban ide franciák nyomultak be a pápai hatalom megtartásának érdekében. Délen a Nápoly-Szicíliai Királyság volt. Ez a rész agrárterületekből állt, igen elmaradott volt, uralkodói először Anjouk, majd Arragonok azt követően pedig Bourbonok voltak. A 19. században a trónon már Habsburg-rokon Bourbonok ültek.

Az egységesítési mozgalmak az 1820-as évektől jelentek meg. Hátterük a gazdasági fejlődés volt, mert a megerősödött polgárság egységes piacot akart. Az első irányzatok közé tartozott a Carbonari (szénégető)-mozgalom. Ők álruhájukról kapták a nevüket. A 20-as évek végére elhalt ez a mozgalom. Az 1830-as évek mozgalma az Ifjú Itália-mozgalom volt. Ezt Mazzini alapította (1831), aki eredetileg köztársaság-párti volt, de katonai segítségért cserébe elfogadta a monarchiát is. Céljuk az egységes Itália létrehozása volt.

Az egyesítés időszakát (1840-1871) nevezik risorgimentonak. 1848-ban már egyszer elbukott Piemont az osztrákokkal szemben, ezért az 50-es évek elején Cavour piemonti miniszter felismerte, hogy szövetséges kell nekik. Ezt a francia III. Napoleonban találták meg, ezért nagy haderőt (15 000 fő) küldtek a franciákkal és az angolokkal a krími háborúba. 1859-ben megállapodás született, hogy ha Ausztria támadna, Franciaország Savoyáért és Nizzáért cserébe megvédi Piemontot. Piemontnak tehát már csak azt kellett elintéznie, hogy Ausztria támadjon. Ezt pedig azzal érték el, hogy csapatösszevonásokat végeztek a lombard határon, mire az osztrákok ultimátumban követelték a demobilizálást (leszerelést). Piemont ezt persze elutasította, ezért Ausztria megindult ellene. 1859. június 14-én Magentánál és 24-én Solferinonál az osztrák csapatok súlyos vereséget szenvedtek, de július 8-án Villafrancánál a franciák békét kötöttek az osztrákokkal, mert nem volt érdekük egy egységes Italia létrejötte a Földközi-tengeren. Kénytelen volt tehát Piemont is békét kötni, mely alapján Velence Habsburg kézen maradt, Lombardia Piemonté, Savoya és Nizza pedig Franciaországé lett. 1859-60 között különböző kis államok csatlakoztak felkelések útján Piemonthoz, így lassan már csak Velence és az Egyházi Állam nem egyesült vele.

Az egyesítés második szakasza (1860-ban) azzal kezdődött meg, hogy Giuseppe Garibaldi 1000 vörösingesével partraszállt a szicíliai Marsalánál (közel Palermohoz) és népfelkelést robbantott ki. (Garibaldi az 1848-as forradalomban is részt vett, majd annak bukása után Amerikába ment, majd visszatért. Vezérkarában magyarok is voltak.) A népfelkelésnek köszönhetően hamarosan az övék lett a Nápoly-Szicíliai Királyság, és bár céljuk a köztársasági Itália megteremtése volt, a meghódított területeket átadták Piemontnak elismerve ezzel a monarchiát. A piemonti uralkodó ekkor II. Victor Emanuel volt. 1861. március 17-én kimondták az Olasz Királyság létrejöttét, fővárosnak Torinót jelölték ki. 1866-ban Custozzánál aztán vereséget szenvedtek Ausztriától, de mivel szövetségeseik, a poroszok megverték az osztrákokat, megkapták Velencét is. A franciák 1870-ben kivonták a katonaságot az Egyházi Államból, helyükre olaszok jöttek be, ezért a pápa a Vatikánba menekült. 1871-ben az olaszok garanciális törvényt adtak, mely kimondta a Vatikán különállását és a pápa sérthetetlenségét.

A 843-as verduni egyezmény szerint ezeket a területeket Német Lajos kapta meg. 962-ben Otto (szász)egyesítette a szétszakadt fejedelemségeket létrehozva ezzel a Német-Római Császárságot. Hohenstauf IV. Konrád halálával megkezdődött a német interregnum (1254-73). IV. Károly kiadta a német aranybullát (1356), majd Napoleon 1806-ban felszámolta a Császárságot megalapítva a saját pártján álló Rajnai Szövetséget.

Az igény egy egységes államra a 19. században jelent meg újra. A hajdani birodalom ekkorra már 300 tartományból, Birodalmi Városból és fejedelemségből állt. Ezek mind a Német-Római Császárnak voltak alárendelve 1806-ig. Ekkor ugyanis II. Ferenc NRCs-ból I. Ferenc osztrák császár lett.

A német egység megvalósítására két elképzelés alakult ki. Egyik a nagy német egység, ami az összes német nyelvű terület Ausztria vezetésével történő egyesítését jelentette. (Svájc különállását már az 1648-as vesztfáliai béke kimondta.) A kis német egység Ausztria kizárásával történő egyesítést jelentett, ahol a vezető állam Poroszország lett volna. Az egyesítés egyik első lépéseként 1834-ben létrehozták a Német Vámszövetséget (Zollverein).

A porosz uralkodó 1861-től I. Vilmos volt, akinek Otto von Bismarck volt a kancellárja. Bismarck nevéhez fűződik a kis német egység, amit véghez is vitt. Modernizálta a porosz hadsereget, előkészítette az Ausztriával való összecsapást. Ezt úgy igazgatta, hogy az 1863-as varsói oroszellenes lengyel felkelés leverésében segítséget nyújtott II. Sándor cárnak, de cserébe azt kérte, hogy azok legyenek semlegesek egy esetleges Ausztria elleni harcban. III. Napoleon is biztosította Franciaország semlegességéről, az olaszok pedig szövetséget kötöttek vele.

A dán IX. Keresztély elhódította Schleswiget és Holsteint (1864), amit azonban Poroszország osztrák szövetséggel visszaszerzett. Bismarck innentől kezdve már csak ki akarta provokálni a háborút. Azt javasolta ezért Ausztriának, hogy alakítsa át a német tartományokat és vezesse be az általános választójogot. Az osztrákok persze ezt elutasították, mire a poroszok azt követelték, hogy zárják ki Ausztriát a Vámszövetségből, valamint általános mozgósításba kezdtek Ausztria ellen.

Az 1866-ban kitört háború egyik hadszínterén az olaszok ugyan vereséget szenvedtek Custozzánál, de a csehországi Königgrä tznél az osztrákok 1866. július 3-án döntő vereséget szenvedtek. Létrejött ezzel az Észak-Német Szövetség. Ez az állapot még meg is felelt volna a kontinentális vezető szerepre törekvő franciáknak, Bismarck azonban a déli területeket is egyesíteni kívánta. Tudták, hogy háború lesz a franciákkal, ki is akarták provokálni, ezért a poroszok megpályázták a spanyol trónt. Napoleon erre tiltakozott és a német uralkodó vissza is lépett, Franciaország azonban lemondólevelet akart, amit I. Vilmos ugyan megfogalmazott, Bismarck azonban nyílt sértéssé írta át. 1870-ben ki is tört az újabb háború, melynek döntő összecsapása szeptember 2-án Sedannál volt. Itt a poroszok győztek, Napoleon fogságba esett. A békét 1871. májusában kötötték meg.

Hogy a győzelem adta lehetőségeiket kihasználják, a németek 1871. janurár 18-án a versaillesi Tükör-teremben kiáltották a Német Császárságot. (1701-ben ugyanezen a napon alakult a Porosz Királyság.)

1870. szeptember 4-én kikiáltották tehát a III. Francia Köztársaságot, ami egészen 1940. június 22-ig tartott. Az ország porosz megszállás alatt tartotta meg a választásokat, ahol a Thiers-kormány nyert. Az rögtön megkezdte a tárgyalásokat a poroszokkal, azonban a munkások is fegyverkezni kezdtek. Bizottságokat hoztak létre és szembehelyezkedtek a kormánnyal. 1871. március 28-án aztán a (tehetetlen) kormány kimondta, hogy el kell venni tőlük a fegyvereket. A munkások által felállított Commune (önkormányzati szerv) azonban ezt megtagadta. Megkezdődött ezzel a Párizsi Commune időszaka. A város irányítására 9 bizottságot állítottak fel. (Az egyik élén Frankel Leo állt.) Szétválasztották az államot és az egyházat, kiegyenlítették az állami hivatalnokok és a munkások fizetését, valamint bevezették, hogy a legfontosabb hivatalokra szavazták, nem pedig kinevezték a jelölteket. A kormány egészen május 10-ig tehetetlen volt. Ekkor azonban a németekkel olyan békét sikerült kötniük, amely kimondta, hogy Elzász és Lotharingia a németeké, cserébe azok kiadták hadifoglyaikat és katonai segítséget nyújtottak a Párizsi Commune megdöntésére. A Commune-t így május 28-ra sikerült leverni.

Az ipari forradalom következménye volt a gyáripar kialakulása, ami viszont létrehozta a gyári munkásságot, ami pedig szervezkedésbe kezdett. Az első mozgalmak a luddisták (géprombolók, 1810-es évek) és a chartisták (1830-50-es évek) voltak. A népek tavaszán, 1848-ban a legfontosabb Marx és Engels (Kommunista Kiáltvány) tudományos szocializmusa volt. A forradalmak leverése után a szervezett mozgalmak közül a Trade Unionok váltak meghatározóvá, amik parlamenti úton kívántak jobb körülményeket létrehozni. Ahogy az elméletek kelet felé haladtak, több szellemi irányzat is alakult.

1863-ban Ferdinand Lasalle megalapította az Általános Német Munkáspártot. 1864-ben Marx és Engels megalapította az I. Internacionálét, ami egy nemzetközi összefogó munkásszervezet volt. Mivel a Commune támogatta, mindenütt keményen felléptek ellene, ezért 1872-ben székhelyét áttette az Amerikai Egyesült Államokba, majd 1876-ban felbomlott.

Az idő során a legjelentősebb a marxista irányzat lett, ezért 1875-ben Gothában több marxista csoportból August Bebel és Wilhelm Liebknecht vezetésével megalakult a Németországi Szocialista Párt, ami már igazi tömegpárt volt. Az 1880-as években merült fel a marxista pártok összefogásának szükségessége. Engels vezetésével megalakult a II. Internacionálé (1889. július 14.), aminek tagjai már csak marxista pártok lehettek. Alaptételük a munkásság erőszakkal való hatalomhoz juttatása, a proletárdiktatúra volt. Megtették május 1-et a munkásság nagy ünnepévé egy chicagoi tüntetés vérbefojtásának emlékére. Két szárnyuk vált szét: a baloldaliak, akik az erőszak hívei voltak (pl.: Vlagyimir Iljics Uljanov [Lenin], Rosa Luxemburg) és a parlamenti utat választók (pl.: Eduard Bernstein, Karl Kautsky). Ekkor bukkant fel anarchista irányzataival Bakunyin is.

Az imperializmus a 19. század utolsó harmadának világgazdasági rendszere, ami Lenin nevével került a köztudatba, bár elsőként Hillferding fogalmazta meg. A szabad versenyes kapitalizmusból alakult ki, mert a gazdaságokat már nem korlátozta semmi, csak a piaci kereslet-kínálat viszony.

A folyamat elején a kereslet nagyobb, mint a kínálat. Ez árnövekedést okoz, mert a kereskedők plusz jövedelemhez akarnak jutni. A nyereségből fejlesztik az adott ágazatot, hogy még többet kereshessenek, ezért a kínálat lassan túlnövi a keresletet. Ez árcsökkenéshez vezet, a kereskedők inkább másba invesztálnak, így a kínálat a kereslet alá süllyedhet, és minden kezdődik előről. (szinuszgörbe)

1. Monopóliumok kialakulása
2. Finánctőke
3. Tőkekivitel
4. A világ gazdasági felosztása
5. A világ területi felosztása

Az ipari forradalmat követő gyáripar kialakulása lehetővé tette a tömegtermelést. A tőkések saját piacot alakítottak ki. Az áru értéke, a c+v+m adta nyereség vagy beruházásra, vagy fogyasztásra kerül. (Bővebben lásd a Népek Tavasza című részt!) A túltermeléseket mindig egy ipari válság követi, mely során a kisebb vállalkozók tönkremennek. A beruházásnak két új formája a saját tőke növelése (tőkekoncentráció) és a tőkebeolvasztás (tőkecentralizáció) lett. Ez utóbbi lehet szabad vagy erőszakos attól függően, hogy önként vagy kényszerből egyesítik tőkéiket a vállalkozók.

Ezek vezettek a monopóliumok kialakulásához. Az monopóliumokban résztvevő vállalatok szabályozhatják az ágazat viszonyait (piaci ár, nyersanyagár, bérek). Összefonódás szerint több fajtája van. A leglazább a konvenció, amiből csak kevés van, mert csupán az azonos vállalatok vezetőinek szóbeli megegyezését jelenti az árakra, bérekre vonatkozóan. Erősebb és fontosabb már a kartell, ami tartós írásbeli megállapodás az árakra és bérekre vonatkozóan. (A 19. századi Magyarországon igen jellemző!) A szindikátus egy még fejlettebb forma, ahol a vállalatok már egy olyan irodát állítanak fel, ami a közös ügyeket intézi. A tröszt egy adott iparág összes vállalatának egybeolvasztása, azok önállóságukat elvesztik, közös igazgató irányítása alá kerülnek. A legkomolyabban összefonódó a konszern, ahol már a különböző iparágak olvadnak össze.

A tőkecentralizáció egy jellgzetes formája a részvénytársaság. Itt a részvényesek tőkéje van összeolvasztva. A folyamat úgy zajlik le, hogy a részvénytársaság kibocsát részvényeket 10 milliárd forint értékben, amit 5000 részvényes vesz meg. Tegyük fel, hogy 4998 részvényesnek papírjai összesen 4998 millió forintot érnek, a maradék kettőé pedig 5002 milliót a társaság pedig nyereséges évet zár. Az év végén kiosztható osztalék 3 millió. Ezt a részvények értékében osztják el. A következő évben már 3 milliárd a nyereség, az értékpapír ára a tőzsdén már 2000 Ft. Ekkor a két nagy részvényes közül az egyik el akarja adni a papírjait. Ha ezt a másik főrészvényesnek sikerül megszereznie, akkor a cég alaptőkéjének több mint 50%-a lesz az ő kezében (5002 millió), ezzel ő irányíthatja a cég életét.

A finánctőke kétféleképp’ jöhet létre. Az egyik az, hogy ha egy vállalat a tőkéjét növelni akarva banki hitelt vesz fel, amit a bank csak úgy ad, hogy ha felügyelheti. Ezzel a bank- és az ipari tőke összefonódik. A másik lehetőség az, amikor a bank akar befektetni. Ez is a két tőke összeolvadásához vezet.

A tőkekivitel mindig a fejlett országokból a fejletlenek felé vezet. Mivel Európában a szakszervezetek követelései (munkakörülmények, bérek) miatt egyre kevésbé éri meg munkáltatni, a nagy cégek a kis önköltséget igénylő fejletlen területeken kezdenek termelni.

A világ gazdasági felosztását a monopóliumok vitték végbe, és hogy meg is tudják védeni az új rendet, gyarmatosításba kezdtek. Ez vezetett a világ területi felosztásához. Ez a folyamat a 19. század végén, a 20. század elején lezárult. A fejlett országok gyarmatosítottak a leginkább.

A 19. század végére Spanyolország és Portugália helyett Anglia és Franciaország lett a fő gyarmattartó. Gazdasági vezető szerepükből azonban nemsokára kiszorította őket (főleg Franciaországot) Németország, az Amerikai Egyesült Államok és Japán. Pont azok, akiknek szinte nincs is gyarmatuk.

Az alkotmányos monarchia 1689-től, II. Jakab trónfosztásától állt fenn. A két párt a tory (konzervatív) és a whig (liberális) volt. Parlamentjük két háza a felső (származás alapján) és az alsó ház (választással) volt. A miniszterelnök az alsó házból került ki.

III. György (1760-1820) alatt lett övék Kanada (1763) Franciaországtól, de az amerikai függetlenségi háború nagy területvesztést okozott. Az ő uralkodása alatt zajlottak a napoleoni háborúk, amik során Anglia 7 franciaellenes koalícióban volt tag. Lényegében csak egyszer kötöttek békét a franciákkal, Amiens-ben.

A gyarmati rendszer kiépülése már Viktória (1837-1901) királynő uralkodása alatt ment végbe. (1877-ben India császárnőjévé koronázták.) A külpolitikában abszolút vezető szerepet töltöttek be, nem volt szükségük szövetségesre, egyedül a Status quot kívánták fenntartani. Ez vezetett Törökország megvédéséhez is a 19. század 2. félében az oroszokkal szemben. (1853-56: Krími háború; 1877-78: orosz-török háború) Ezt a korszakot egy általános angol-francia versenyfutás jellemezte. Ennek volt része a Szuezi csatorna (1869) egyiptomi részvényeinek megvétele (1875) is az angolok oldaláról, mert mivel addig csak egyiptomiak és franciák kezén voltak csatornarészvények, a franciák kedvezményezettséget élveztek. Anglia jogosan félt ugyanis attól, hogy a franciák igyekezni fognak keresztbe tenni nekik India könnyű élérésében. 1882-ben angolok szállták meg Egyiptomot.

Szudánban 1885-ben kirobbant a Mahdista-felkelés. A felkelők vezetője azt állította, hogy ő Mohamed-al-Mahdi, az eltűnt 12. imam. A felkelők sikeresen harcoltak, az angoloknak több, mint tíz év kellet a felkelés leveréséhez (1898). Dél-Afrikában a holland telepesek leszármazottaival kellett harcoljanak az angolok a búr háborúban. A csaták kiemelkedő alakja volt Kitchener hadvezér.

Az ország belpolitikáját javarészt a liberálisok irányították, a konzervatívak csak egy igen rövid időre jutottak hatalomhoz. Bevezették a világi oktatást és kibővítették a választók körét a vagyoni cenzus csökkentésével. 1880-ban okozott belső problémákat az ír függetlenségi mozgalom, de megmozdulásukat 1882-re leverték az angolok. (Írországot 1801-ben annektálták.)

Törökország egyre gyengült, ő lett “Európa betege”. Az osztrákokkal vívott háborúk során elvesztették Magyarországot és Erdélyt, de az 1739-es belgrádi békében kötöttek szerint megtarthatták Szerbiát és a Román Fejedelemséget. Az orosz Nagy Péter a Balti-tenger felé (Azov) terjeszkedve vett el török területeket.

1812-ben egy török-orosz egyezmény szerint Besszarábia az oroszoké lett. Újabb területvesztést okozott a görög szabadságharc (1821-25), mert az 1829-es drinápolyi béke szerint Moldova, Havasalföld és Szerbia autonómiát kapott, Görögország pedig független lett.

A jelentős változást II. Mahmud szultán hozta, aki felszámolta a visszamaradottságot okozó janicsárságot és az azokat nevelő bektas i rendet. A janicsárok lázadását vérbe fojtotta, majd kihirdette a Tanzimat-kort (1839-76). Ez egy reformkorszak volt, amikor kimondták például a vallásszabadságot és a törvénykezés előtti egyenlőséget.

1859-ben Moldova és Havasalföld is Cusa ezredest választotta uralkodónak, így előbb egy perszonális uniót hoztak létre, majd a két állam 1861-ben Románia néven egyesült. (Ez nem azonos a mai Romániával!)

Külső problémái azonban a reformok ellenére továbbra is megvoltak. A Hercegovinában kitört török-ellenes felkelést (1875) például nem tudták leverni. A következő évben ezért Bulgáriában is kitört egy felkelés, amit azonban a török csapatok sikeresen vérbe fojtottak. Ennek ellenére Szerbia 1876-ban hadat üzent Törökországnak. Ez azonban már nem csak az ő háborújuk volt. Ha Törökország megverné Szerbiát, akkor az biztosan egy orosz-osztrák megtorlást vonna volna maga után. Ha azonban Szerbia győzne, akkor azzal területeket is szerezne és egy nagy független Szerbia jönne létre a Balkánon, ami viszont nem fért bele az orosz elképzelésekbe. A végső megoldás az volt, hogy bár Törökország nyert, Oroszország ultimátumban követelte, hogy ne torolja meg a felkelést. A törökök ehhez tartották magukat, az oroszok mégis hadat üzentek és kitört az orosz-török háború (1877-78). Itt az oroszok két fronton támadva értek el sikereket. A törökök csak Nyugat-Bulgáriában és keleten Karsz és Batumi vonalában tudták megállítani őket. 1878. januárjában azonban az oroszok áttörték a török védővonalakat és megközelítették a tengerszorosokat, ám ekkor Anglia és Franciaország a törökök segítségére sietett. Március 3-án San Stefanoban (Isztambul mellett) megkötötték a békét, mely szerint Törökország elismerte Románia, Szerbia és Montenegro függetlenségét, lemondott Oroszország javára Besszarábiáról, Karszról és Batumiról. A törököké maradt volna, de nem lett volna összeköttetésük Albániával és Bosznia-Hercegovinával. A béke szerint létre jött volna Nagy-Bulgária (mai Bulgária + Makedónia + európai török területek), de ez nem volt jó a nyugati nagyhatalmaknak, Anglia és Ausztria nem ismerte el a békeszerződést. (Angia a Status quo miatt, Ausztria pedig azért nem ismerte el, mert tudta, hogy az 500 éves török uralom alól orosz segítséggel függetlenedő Bulgária Oroszország balkáni bázisa lenne.) 1878. júniusában Berlinben összehívtak hát egy konferenciát, hogy eldöntsék, milyen békével zárják le a háborút. Július 13-án kötötték meg a békét, ami igencsak hasonlított a san stefanoihoz, de Makedónia a törököké maradt, Kélet-Thrákia török uralom alatti autonóm területté vált, Bosznia-Hercegovináról (fv: Szarajevo) pedig le kellett mondjon, hogy azt az Osztrák-Magyar Monarchia okkupálhassa (katonai megszállás alá vonhassa) azt. (A beolvasztás, az annexio 1908-ban történt.) A béke, mivel Berlinben kötötték meg, logikusan egy orosz-német ellentétet hozott létre.

Törökországban az alkotmányos monarchiát önkényuralom váltotta fel. A századfordulón katonatisztekből és értelmiségiekből megalakult az Ifjú Törökök Mozgalma, aminek célja az előző államforma visszaállítása volt. A mozgalom 1908-ban megszerezte a hatalmat. Szintén a századforduló táján kezdődtek meg az örmény keresztények elleni támadások.

II. Katalin (1762-1796) alatt kialakult a felvilágosult abszolutizmus az országban. Ő vett részt Lengyelország felosztásában is.

Utóda, I. Pál jelentéktelen volt.

I. Sándor (1801-1825) azonban nem. Ő uralkodott a napoleoni háborúk korában, ő kötötte a tilsiti békét, ekkor volt a borogyinoi csata, stb. Halálhírére kirobbant a dekabrista felkelés.

Amit viszont a trónralépő I. Miklós (1825-1855) levert. Őt nevezték a “Szent Szövetség csendőré”-nek, hisz csapatai mind az 1830-as lengyel, mind az 1848-as magyar szabadságharcot leverték. A krími háború során 1855-ben, Szevasztopol elvesztésének hírére öngyilkos lett.

II. Sándor (1855-1882) kötötte meg a párizsi békét és ő vett részt az orosz-török háborúban is. Merénylet következtében halt meg.

Utóda, III. Sándor (1882-1894) ellen szintén több merényletet kíséreltek meg. Ő volt az utolsó előtti cár.

Az utolsó cár II. Miklós (1894-1897. március 2. [pravoszláv naptár] volt.

Oroszország ekkorra már igen elmaradott volt. Gazdaságában súlyosbodó problémák mutatkoztak (jobbágyság), majd az 1830-50-es években a reformellenzék, a forradalmi demokraták (Herzen, Csernyisevszkij) kerültek hatalomra. Céljuk a jobbágyrendszer felszámolása volt. Az 1860-as években a narodnyikok vezettek. Céljuk a népre támaszkodva, a kapitalizmus átlépésével bevezetni a szocializmust. Ekkoriak Bakunyin anarchista eszméi is, mely szerint be tudják vezetni az új rendszert, ha már nincsenek cárok. Az elmélet során igen megnőtt a robbantásos merényletek száma (II. Sándor). 1861-ben felszabadították az összes jobbágyot, és azok vagy megvehették földjeiket, vagy csak használati joguk volt hozzá.

A 19. század utolsó harmadában ide is elért az ipari forradalom és a külföldi tőke. Kialakultak a monopóliumok, a munkásság és azok mozgalmai. Fokozatosan a városokra tevődött a hangsúly. Főleg az ország két főbb központjára, Szentpétervárra és Moszkvára. A munkásmozgalmak közül hamar a marxizmus vált uralkodóvá. Az első ilyen pártot 1883-ban Genfben alapította Plehanov. (Az így gondolkodókra vagy emigráció vagy Szibéria várt.) 1895-ben alakult Szentpéterváron a Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására, melynek alapítója Vlagyimir Iljics Uljanov (Lenin) volt. Ez volt az első igazi marxista tömegpárt. Miután lebuktak, vezetőiket Szibériába vitték, de Lenin meg tudott szökni és 1898-ben összehívta az OSzDMP (Oroszországi Sziociáldemokrata Munkáspárt) alapító kongresszusát. Második kongresszusukat 1903-ban tartották, amikoris Lenin beterjesztette politikai programját. A program minimális változata csak egy polgári demokratikus forradalom okozta tőkés átalakulást akart, míg a maximális célja a proletárdiktatúra és a szocializmus megteremtése volt. A programot szavazásra bocsátotta. A kisebbség (mensevikek) nem fogadták el, a többség (bolsevikok, OSzD[b]MP) elfogadták.