Orániai Vilmos (1689-1702) halála után annak lánya ült a trónra.

Õ volt Anna (1702-1714), az utolsó Stuart. Az õ uralkodása alatt sem történt semmi igazán említésre méltó.

Halálával került hatalomra a Hannoveri dinasztia, melynek elsõ uralkodója I. György (1714-1727) volt. A trónon fia, II. György (1727-1760) követte. Mindkettejük alatt a whigek kormányoztak. Anglia ezidõtájt igazi világhatalom volt. Robert Walpole (1721-1742) miniszter alatt újabb gazdasági fejlõdés ment végbe, épüni kezdett a gyarmatbirodalom és kereskedelem. Növelték az exportot, csökkentették az importot és területi növekedésre is sor került (Sp-örökösödési háború: Gibraltár). Gyarmati háborúkat folytattak Franciaország ellen és részt vettek az osztrák örökösödési (1740-1748) és a 7 éves háborúban (1756-1763), mely során övék lett Kanada és India.

A fordulat III. György (1760-1820) uralkodása alatt következett be, a tory-kormányzattal. György megpróbálta visszaállítani a királyi tekintélyt, de kudarcot vallott, ami a toryk bukását is okozta. Hatalmas területi veszteségeket jelentett az USA függetlenségi háborúja (1775-1783). Az európai változások idejében William Pitt (1783-1801) volt a miniszter. Az 1796-os ír felkelést az angol fennhatóság ellen 1801-ben leverték, Írországot Nagy-Britannia részévé tették.

Az Északi háborút (1700) ugyan elvesztette Nagy Péter 1703-ban, de a szentpétervári Péter-Pál (PetroPavel) erõd sikerrel ellenõrizte a svédeket. Az 1708-as svéd támadás elõl a felperzselt föld taktikájával vonultak vissza az oroszok, az elsõ harci ütközet csak a következõ évben volt (1709). Ekkor ugyanis Poltavánál az oroszok gyõztek a svéd XII. Károly felett, aki innen Törökországba menekült, és török-svéd szövetséget kötött. A szövetség nemsokára (1710) visszaszerezte Azovot, de 1714-ben az orosz flotta legyõzte a svédeket, és megkötötték a Nystadi békét (1721). Eszerint a Balti-tenger környéke az oroszoké lett. 1725-ben Péter meghalt, és a trónon több uralkodó is követte sûrû egymásutánban.

A 7 éves háborúban (1756-1763) Mária Terézia az orosz Erzsébet cárnõvel szövetségeseként legyõzte a porosz Nagy II. Frigyest, de Erzsébet halála (1761) után fia, III. Péter visszavonta az orosz csapatokat, és mert Frigyes nagy csodálója volt, szövetséget kötött vele Mária Terézia ellen. Felesége, Sophia Augusta ezt igen ellenezte, ezért 1762-ben hirtelen meghalt Péter.

A trón feleségéé lett, aki II./Nagy Katalin (1762-1796) néven lett cárnõ. Uralkodásának ideje az abszolutizmus virágkora, és Oroszország európai hatalommá nõtte ki magát.

A porosz egy szláv népcsoport volt, amit a Német Lovagrend térített meg és egyben el is németesítette. A Brandenburgi fejedelemség (Hohenzollern dinasztia) a 17. század elején Lengyel Királyság hûbéri területének számító porosz földeket szerzett meg. A Vesztfáliai béke (1648) szerint aztán Pomerániát (tengermellék) is megkapta, így 1701. január 18-án létrejött a Porosz Királyság, trónján I. Frigyessel (1701-1713).

Utóda I. Frigyes Vilmos (1713-1740) volt, aki nevéhez a katonaállam kialakítása fûzõdik. Õt akarta Rákóczi magyar királynak megnyerni.

II./Nagy Frigyes (1740-1786) elhódította Ausztriától Sziléziát, ezzel tekintélyt szerzett Poroszországnak. Vallásszabadságot biztosított, így a fõleg Franciaországból beáramló iparosoknak és a protekcionista vámpolitikának (merkantilizmus) köszönhetõen igen jó körülményeket teremtett az országban. A 7 éves háború (1756-1763) során zûrõs volt az ország helyzete.

Lengyelországot az utolsó Piasz, III. Kázmér (1333-1370) egyesítette. A Jagelló dinasztia 1386-ban került hatalomra, majd Grünwaldnál (1410) a lengyel-litván unió gyõzött. Támadták az oroszokat (Livón háború), és itt uralkodott Báthory. A fejlõdést igen gátló dolog volt a lengyel nemesség politikája. Ez a szabad királyválasztást jelenti, mely miatt a 16-17. században létrejött az ún. Lengyel Nemesi Köztársaság, mely rögtön hanyatlani kezdett, mert a gazdaság stagnált, a királyválasztásnál élt a liberum veto, mely szerint akár 1 király elleni szavazatnál már nem lehetett az a király. Elvesztették a doni kozák (1648), majd a porosz (1701) területeket is.

Jelentõsebb királyai közé tartozott III. János a 17. század végén, aki sikeres törökellenes harcokat vívott, de a 18. században már jelentkezett a szétesés, és a szomszédos államok ellentétes fejlõdése. Így vált lehetségessé, hogy Lengyelországot felosztották a Habsburgok, a poroszok és az oroszok egymás között (1772, 1793, 1795). Ez az állapot (leszámítva az 1807-es Varsói Nagyhercegséget és az 1830-1831-es lengyel felkelés során fönnálló államot) egészen 1918-ig volt így.

A felvilágosodás a 17. századi Anglia gyümölcse, de mégis csak a 18. században, Franciaországon keresztül vált nevezetessé, fontossá, meghatározóvá Európában.

Lényege a dogmatika elleni támadás a természettudományok javára. A társadalmi szerzõdés elsõ megfogalmazója is angol, John Locke. Szerinte a korábbi természetes állapottal ellentétben az akkori társadalom az önkéntes egyesülés eredménye, ahol a szabadság, az egyenlõség és a magántulajdon természetes jogok.

A franciáknál Voltaire már vallás- és egyházellenes volt. Montesquieu A törvények szelleme (1748) címû munkájával késõbb meghatározóvá vált. Rousseau pedig, a magántulajdon helyett az õsközösségi formát akarta visszaállítani, hogy az emberek ismét egyenlõek lehessenek. Továbbfejlesztette John Locke Társadalmi szerzõdését, melyben megfogalmazta a népfelség elvét is, mely szerint az egyén a közösségre ruházta a jogait, ezért a közösség akarata a fontos. Minden jog forrása a nép. Ezekrõl ideiglenesen lemondhat, pl. egy királyra ruházza, de az csak végrehajtó, nem élhet vissza a néptõl kapott jogaival. Fontos személy volt még a 18. századi D’Alambert is, aki Diderot-val megalkotta a Nagy francia enciklopédiát, a természettudományos ismeretek gyûjteményét.

XIV. Lajos (1643-1715) uralkodásának idejét három idõszakra lehet osztani. Az elsõ a kiskorúságának ideje volt, mely Mazarin haláláig tartott (1661). Ezt követte a virágzás Colbert alatt (1685-ig), majd a háborúskodás idõszaka. II. Károly (sp) Bourbon Fülöpre akarta hagyni államát, de ebbe I. Lipót (Hbs) és Anglia nem akart beletörõdni, így megvívták a Spanyol örökösödési háborút (1701-1714). A Bourbonok szinte egyetlen szövetségese Rákóczi volt, aki lefoglalta a Hollandiával és Angliával szövetséges Habsburgokat. Azonban még így is gyõztek a Habsburgok Höchstä dtnél (1704) a Bourbonok ellen. Ekkor azonban francia-angol béketárgyalások indultak meg, majd megkötötték az Utrechti békét (1713). Erre kénytelenek voltak a Habsburgok is békét kötni, ami 1714-ben Rastattnál történt meg. Elismerték Fülöpöt spanyol uralkodónak, de kikötötték, hogy Spanyolország és Franciaország nem egyesülhet. Az angolok Gibraltárt, a Habsburgok a belga területeket kapták meg.

Lajos halála (1715) után trónöröklési gondok jöttek elõ, mert bár volt utódja, az 1710-es évek himlõjárványa jelentõs pusztítást végzett a családban. 1711-ben meghalt fiát követte egy unoka és két dédunoka, így csak egy unokaöccse, egy unokája (sp király) és egy dédunokája maradt.

A trón végülis XV. Lajosé (1715-1774) lett, aki azonban trónralépésekor még csak 4 éves volt. Gyámja ezért az orleansi herceg lett (1723-ig). Ez már az abszolutizmus hanyatló idõszaka volt. Gyûltek a gazdasági és a pénzügyi gondok, a sorozatos külpolitikai kudarcok és a társadalmi változások. Miután átvette a kormányzást, igen nagy befolyást gyakorolt rá Madame Pompadour és Madame Dubarry. Részt vett a 7 éves háborúban (1756-1763) és az osztrák örökösödési háborúban (1740-1748), mindkétszer Anglia ellen. Az ország elvesztette kanadai területeit is. Bevezették John Law (skót) ötletét, a papírpénzt (1716), hogy csökkentsék a pénzügyi gondokat. (Bankjegy: váltó; amikor nõ a forgalom, bedobják, utána kikerül a forgalomból; Papírpénz: árufedezet nélküli bankjegy) Az új pénzrendszer az 1720-as évek során összeomlott. A legnagyobb európai bankhálózata ezidõtájt a német Fuggereknek és a magyar Thurzóknak volt.

A társadalmi átalakulás annak volt köszönhetõ, hogy a 18. században igen megnõtt a polgárság gazdasági súlya. Két részük a plebeius és az iparos, kereskedõ (tõkés) réteg volt. Hiába tartottak igényt a politikai befolyásra azonban, mert azt a papság és a nemesség féltve õrizte. Néhányan ezért beépültek a nemességbe (taláros nemesség), ami a század során egybeolvadt a régi (kard) nemességgel. A polgárság legnagyobb terhét az adóterhek jelentették, amik alól a papság és a nemesség fel volt mentve. Nem volt azonban egységes a papság sem. Voltak közrendi papok, akiknek korántsem volt olyan könnyû, mint a birtokkal rendelkezõ fõpapoknak. A legfontosabb szervek ezért a Rendi Gyûlés (1614 óta nem volt) és a Parlament voltak. Ez utóbbiban folyt a bíráskodás és az igazságszolgáltatás és a királyi rendeletek jóváhagyása. Az ország 12 közigazgatási tartományra lett osztva, amelyek szervei mind a Párizsi Parlamentnek tartoztak felelõsséggel.

Utódának, XVI. Lajosnak (1774-1792-1793) trónralépésekor kétségbeejtõ állapotok uralkodtak az országban (XV. Lajos: “Utánam a vízözön!”), amit jól tükröz, hogy az 1789-es évi államadósság 4 évi bevételt tett ki (kb. 4 mrd livres, amikor csak 2,5 mrd volt forgalomban!). A helyzet javítására ezért Lajos kinevezte pénzügyminiszterének a fiziokrata Turgot-ot. (A fiziokraták azt vallották, hogy nem szabad beleavatkozni a gazdasági folyamatokba, tehát a szabad kereskedelem hívei voltak.) Turgot reformjai közé tartozott a szabad gabonakereskedelem engedélyezése, a városokba érkezõ élelmiszervám csökkentése, az útrobot eltörlése, a borkereskedelmi korlátozások eltörlése és a papságot és nemességet is útvám fizetésére kötelezte. A kiváltságosak, persze felháborodtak ezen, ezért Turgot helyett Necker lett az új pénzügyminiszter (1776), aki mérsékelte ugyan a reformokat, de a nemesi és papi ellenállás miatt neki is mennie kellett (1783). Az 1770-es, ’80-as évek során a francia borkereskedõk, nem tudták eladni borukat, ezért Angliával kötöttek szerzõdést (1786), mely szerint csökkentették az angol iparcikkek behozatali vámát, cserébe több bort exportálhattak. A logikus következmény az lett, hogy a francia iparcikkek kiszorultak a piacról, ipari csõd következett be, ami munkanélküliséget okozott.

Tetézte a dolgokat, hogy az 1788-as év igen aszályos volt, ezért éhínség ütött ki, megindult a forradalmasodás. A király még mindig pénzügyi nehézségekkel küzdött, ezért össze kellett, hogy hívja a Rendi Gyûlést, hogy új adókat szavaztasson meg.

Egy “rendes” Rendi Gyûlés lezajlása a következõ volt. A három rend (nemesség, papság, 3. Rend [polgárság]) mindegyike 1 szavazattal rendelkezett, és mindegyike 300 fõbõl állt. Az elsõ kettõ névre szóló meghívás alapján jöhetett, a harmadik képviselõit meg kellett választani. A gyûlés a király nyitóbeszédével (leírat) kezdõdött, ami rendszerint az adóösszeg és az újonclétszám emelését kérelmezte. Ezután a három rend külön-külön megvitatta a kérdést. Ekkor szavazták meg a rendek saját törvényjavaslataiknak a felterjesztését is. A következõ lépcsõ, amikor a rendek átadják egymásnak, hogy mire jutottak (átírat). A végén elküldték a királynak (felítat), aki vétójoggal rendelkezett.

Megosztott volt azonban a nemesség (kiváltságok, rendi monarchia megõrzése kontra liberális nemesség La Fayette vezetésével, akik alkotmányos monarchiát akarnak) és a papság (adómentesség megtartása - változtatások hívei) is. A 3. rend (polgárság, gazdag parasztság) több követeléssel állt elõ a közelgõ Rendi Gyûlés alkalmából. Ezek közé tartozott, hogy adózzon az elsõ 2 rend is, hogy legyen jogegyenlõség, hogy õk is részesüljenek politikai jogaikból, ha már a gazdasági hatalom úgyis az övék. Követelték továbbá a polgári szabadságjogokat (gondolati, szólás-, sajtó-, vallási és gyülekezési-egyesülési szabadság), továbbá, hogy a 3. rend lehessen 600 fõs és, hogy vezessék be a személyenkénti szavazást. A király a rend 600 fõsre emelését még az évben (1788. december) jóváhagyta.

A Rendi Gyûlést 1789. május 1-re tûzték ki, és megindult a választási küzdelem. A reformtörekvéseket röplapokon terjesztették (Sieyes abbé: Mi a 3. rend?). A rendbe végül túlnyomórészt nagy- és középpolgárok kerültek. A megnyitóra május 5-én került sor, amikoris a király elõterjesztette pénzügyi programját és elutasította a fejenkénti szavazást. A 3. rend elrendelte minden résztvevõ mandátumának megvizsgálását (hogy jogosan vesznek-e részt a Rendi Gyûlésen), de erre csak néhány pap és nemes jött el. Június 20-án a 3. rend ülésterme (“Felújítási munkák miatt”) zárva volt, ezért új központjuknak a Labdaházat tették meg. Ott aztán letették a Labdaházi esküt, amely szerint addig nem oszlanak szét, amig nincs elfogadva az új alkotmány. Mikor aztán az uralkodó újra összehívta a rendeket és felszólította õket a külön ülésezésre, a 3. rend néhány pappal és nemessel ottmaradt a helyén, ezzel jelentõsen javult a helyzet, mert nemsokára a papság java és egy jelentõs nemesi csoportusulás is összeolvadt a 3. renddel. Június 27-én aztán már odáig jutottak, hogy a király felszólította a nemesség és a papság maradékát, hogy csatlakozzanak a már együtt ülésezõkhöz.

Július 9-én így összeült a Nemzetgyûlés, de ugyanakkor 20 ezer katona vette körül Versailles-t. A király kinevezte de Breteuil-t államminiszternek (július 11.), aki el akarta fojtani a forradalmasodást, de Párizsban (13-án) már polgári miliciák szervezõdtek, az utcákon barikádokat emeltek és feltörték a fegyverraktárakat. A Nagy Francia Forradalom kitörése dátumának 1789. július 14-et nevezik, mert ezen a napon a párizsiak megrohanták a Bastille-t, ahol a politikai foglyokat õrizte mintegy 80 invalidus és 30 svájci gárdista. Az erõdöt lerombolták, ezért a király másnap (július 15.) visszavonta a csapatokat Versailles-bõl, de Breteuil helyére ismét Neckert tette, majd (17-én) bevonult Párizsba, ezzel szentesítette a forradalmat. (A párizsi nemzetõrség vezetõje ekkor már La Fayette volt.) A nemzetgyûlés megkezdte az új alkotmány kidolgozását, megindult az emigráció az arisztokraták és a király családjának (Provence és Artois grófok) körében. A július 14-i változások hatására egész Franciaországban nemzetõrségeket hoztak létre, majd Párizsban kimondták a közteherviselést, a jogegyenlõséget és eltörölték a feudális terheket (augusztus 4.). A ‘Az emberi és polgári jogok nyilatkozata’-t augusztus 26-án fogadta el a Népgyûlés. Ennek legfõbb tartalma: “Minden ember szabadnak és jogokban egyenlõnek születik és marad. A társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjaiból való hasznosságon alapulhatnak.”, születési elõjogok eltörlése, ártatlanság vélelme (rábizonyításig mindenki ártatlan), vallási, gondolati, szólás- és sajtószabadság, a nemzetõrség, mint karhatalom szentesítése, közteherviselés kimondása. A nyilatkozat szerint a választójog nem általános, hanem cenzusos lett (vagyoni, iskolázottsági cenzus). Fontos újítás, hogy a végrehajtó felelõs lett a törvényhozásnak, és szétválasztották a bírói, végrehajtói és törvényhozói hatalmakat. (Ez utóbbi kettõ újítás alapjait már Montesquieu: A törvények szellemérõl címû mûvében olvashattuk.) A polgári követeléseket a király jóváhagyta, de a katonaság 1789. õszén ismét körbevette Versailles-t, hogy szétoszlassák a Nemzetgyûlést. Erre való válaszul a párizsi tömegek Versailles-ba mentek (Nõk menete, október 5.), ahonnan a Nemzetgyûlést és az udvart Párizsba vitték, ahol a Nemzetgyûlés ismét folytathatta munkáját. Az év végére a nagy államadósságok miatt kénytelenek voltak olyan törvényeket hozni (egyházi birtokok kisajátítása), amelyek a polgárság ellen fordították a papságot. Az állam kibocsátotta az assignatákat (értékpapít), amikkel a hitelezõk megvásárolhatták az egyházi birtokokat. Mivel azonban a birtokok ekkor még nem voltak az állam kezén, ez is inflációt okozott. A további spórolások érdekében (1790 elején) feloszlatták a szerzetesrendeket, aminek az eredménye az lett, hogy az egész egyház szembefordult a polgárokkal. Átszervezték a közigazgatást is (decentralizálás). 83 megyét (departement) hoztak létre, amik élén a direktóriumok álltak. Az egyház is polgári alkotmányt kapott, felbontották a régi egyházkerületeket, és átvették a 83 kerületes rendszert. Az új alkotmányt 1791-ben fogadták el. Ettõl kezdve Franciaország hivatalos államformája az alkotmányos monarchia volt. Ebben a végrehajtói hatalom a király volt. Õ hagyta jóvá a kormány névsorát, õ nevezte ki a miniszterelnököt, hadat üzenhetett és békét köthetett (ez utóbbi kettõhöz a Nemzetgyûlés jóváhagyása kellett). A törvényhozás a legfõbb hatalom kezében, az egy kamarás Nemzetgyûlés kezében volt. Ugyanez évben (1791) hozták meg a Le Chapelier törvényt, amely kimondja a munka szabadságát, eszerint a dolgozók nem sztrájkolhattak és tilos volt csoportosulniuk, egyesülniük.

A király nem bírva a változásokat, 1791. júniusában Poroszországba menekült, de útközben a pénzrõl felismerte valaki, és visszavitték Párizsba, ahol innentõl a Tuileriákban volt házi fogságban. A szökési kísérlet mérhetetlen felháborodást keltett a népben és július 17-én tüntetni kezdtek a Mars-mezõn: a király trónfosztását követelték. A Nemzetgyûlés válaszképp arra utasította La Fayette-et, hogy oszlassa szét a tömeget, mire az a népbe lövetett (vérengzés). Még ez év augusztusában megemelték a választói cenzust és új adókat vetettek ki.

Ekkor kezdtek divatosabbá válni a klubok, ahol a polgárok összegyûltek és politizáltak. Ilyen volt a Feuillant (liberális nemesség, nagypolgárság; vezetõik La Fayette és Bailly), a Jakobinus Klub (középpolgárság; Brissot, Robespierre) és a Cordelier (Marat, Danton).

Fontos háttéreseménynek számít, hogy 1791. augusztus 27-én Pillnitzben szövetséget kötött II. Lipót (Hbs, NRCs, Hu) és II. Frigyes Vilmos (Por), mely szerint mindketten készek Franciaországra támadni az abszolut monarchia visszaállításának érdekében. Ez azért volt szerintük szükséges, mert különben a francia eset felbátorítaná a többi nemzetet és az megjósolhatatlan változásokat idézett volna elõ Európában.

Az új törvényhozó testület a Törvényhozó Gyûlés lett, amely 745 fõbõl állt (Feuillant: 264, Jakobinus: 136, Alkotmány-párti: 345). A jakobinusokon belül ekkorra két irányzat különült el, a Gironde (nagypolgárság; Brissot) és a Hegypárt (ún. “jakobinusok”; Robespierre). A kormányt a Feuillant alkotta, így õk kellett, hogy szembenézzenek az elértéktelenedett assignaták okozta infláció és az ellátási nehézségek eredményeképp halmozódó problémákkal. Országszerte egyre gyakoribbak lettek az összetûzések, feszítette még a hangulatot az is, hogy az emigráció (Condé herceg + poroszok + osztrákok) Koblenzben csapatösszevonásokba kezdett. Felmerült hát a kérdés, hogy legyen-e háború. A király mindenképp háborút akart, mert arra épített, hogy veszítenek és visszaáll az abszolut monarchia. A Feuillant is háborút akart, mert egy gyõzelem jelentõsen megszilárdította volna hatalmát. A Gironde is a háború oldalán állt, mert az elterelné a belsõ gondokról a figyelmet. Egyedül a jakobinusok voltak a háború ellen, mert szerintük a még gyenge Franciaország veresége a forradalom bukását jelentette volna.

A király 1792. március 24-én új Gironde kormányt nevezett ki, ami április 20-án hadat üzent Ausztriának (I. Ferenc), és egyben le is rohanta a Habsburg fennhatóság alatt álló Belgiumot. A támadás azonban vereséggel végzõdött és megindult az ellentámadás. A király július 25-én titkos üzenetet juttatott el a porosz fõparancsnoknak, a braunschweigi hercegnek, ami nem volt más, mint egy kiáltvány, mely szerint a háború célja az abszolutizmus restaurációja Franciaországban. Ezzel a király arra számított, hogy ha a hír majd visszaér Franciaországba, a forradalmárok majd megoszlanak és sokan mellé állnak. Ez persze nem jött be, mert miután augusztus 1-je körül a hír visszajutott, újabb népmegmozdulás indult meg, mely eredményeképp a királyt, XVI. Lajost 1792. augusztus 10-én megfosztották a tróntól és a Temple-ben bebörtönözték. La Fayette ekkor emigrációba menekült, az ellenség pedig Párizs felé nyomult. Szeptember 2-án az osztrákok elfoglalták Verdunt. A francia kormány letartóztatásokba kezdett, és mivel a börtönök már tele voltak és mégis hely kellett, kivégzésekbe kezdett (szeptember 2-6). Dumouriez, a franciák parancsnoka 20-án Valmy dombjainál (Párizstól északra) összecsapott a poroszokkal és gyõzött. Ezt november 6-án Jemappesnál az osztrákok veresége követte. Az ország így külpolitikailag biztosítva lett.

Az új törvényhozó hatalom 1792. szeptember 20-tól a (Törvényhozó Gyûlés helyett) a Nemzeti Konvent lett, ami 749 fõs volt (Gironde: 200; Hegypárt: 300; Mocsár/Síkság: 250, mindig valamelyik pártot támogatták). Ekkor éppen a Gironde volt a Konventben a meghatározó, szeptember 21-én kikiáltották a köztársaságot. A királyt perbe fogták: 1792. október 16-án megkezdõdött Capet Lajos polgártárs pere. A vád hazaárulás volt így halálra ítélték. 1793. január 21-én délelõtt 11-kor kivégezték, mire 24-én Anglia kiutasította a francia követet, majd február 1-én megalapította az I. Franciaellenes Koalíciót, melynek tagjai Anglia, Hollandia, Ausztria, Poroszország és Spanyolország voltak.

Franciaország belsõ problémái ismét elõtörtek. Csökkent az önkéntesek létszáma a hadseregben (à vereségek), nõttek az ellátási problémák, nõttek az árak és persze az assignaták okozta infláció is jelentõsen hatott a gazdaságra. Több megmozdulás közül a legtartósabb a vendéei lázadás volt (1793. március). Itt egymástól függetlenül tört ki a egy parasztlázadás gazdasági helyzet miatt és egy nemesi megmozdulás, lényegében mindkettõ a fennálló politikai rendszer ellen. A kormány rendkívüli rendelkezésekkel reagált. Megalapították az Éberségi Bizottságot, melynek feladata az idegenek, ellenforradalmi gyanusítottak felkutatása volt, Forradalmi Törvényszéket, ami ellenforradalmi ügyekben ítélt és nem lehetett fellebbezni és a Közjóléti Bizottságot, amely aztán fokozatosan átvette a kormány szerepét, de feladatai ekkor még csak az ellátás irányítása és a közigazgatás ellenõrzése voltak. Az emigráns javakat kisajátították. A Gironde Konvent helyzete mégis megrendült és a jakobinusok meg is kísérelték átvenni a hatalmat. Támaszuk a sans-culotte réteg volt (culotte: térdnadrág; kispolgárság direkt hosszúnadrágban járt). Az elsõ hatalomátvételi kísérlet (1793. május 31.) ugyan kudarcba fulladt, hiába követelték a jakobinusok a Gironde-vezetõk eltávolítását a konventbõl, a mocsár a Gironde mellett állt. Két nappal késõbb, június 2-án azonban 80 000 nemzetõr vette körül a konvet üléstermét és megkezdték a Gironde-vezetõk letartóztatását. A mocsár ekkor a jakobinusok oldalára állt.

Megkezdõdött tehát a jakobinus diktatúra, amely 1794. július 27-éig tartott. A vezetõk Robespierre, Saint Just, Marat, Danton és Hebert voltak. Marat-t még a folyó évben (1793) meggyilkolta Charlotte Corday. A belpolitikában stabilizációs intézkedéseket hoztak. Felparcellázták és kiárusították például a kisajátított emigráns és községi javakat földhöz juttatva így a parasztokat. Eltörölték a feudális terheket is. A problémák azonban tovább nõttek (pl.: a hadsereg 1793 tavasza óta tartó vereségsorozata Belgiumban, Savoyában és a spanyoloktól), így az ország 2/3-ában (60 departement) lázadtak fel ellenük. Kiemelkedett és a legfontosabb szervvé vált ezért a Robespierre és Saint Just által vezetett Közjóléti Bizottság. Behívták katonának a 25 év alatti férfiakat és nõket is és egyre erõsödött a terror a hatalom fenntartása érdekében. A börtönök lakóit kivégezték (pl.: Marie Antoinette, Gironde-vezetõk, nagypolgárok és nemesek), így sikerült elérni, hogy Vendée kivételével sehol nem volt vidéki ellenállás az országban. Az év végére azt is sikerült elfojtani. Árszabályozást vezettek be, így mindez eredményeképp megszilárdult a belpolitikai rend. Megállították a koalíciós csapatokat is, és az 1793-as év végére minden téren stabilizálódott a helyzet. Ezalatt azonban a jakobinusokon belül is kialakult 3 irányzat. Az elsõ a hatalmon levõ Robespierre és Saint Just társasága volt, akik fenn kívánták tartani a terrort és amellett a börtön-per-ítélet módszert is. A második csoport, a mérsékeltek (Danton) szerint elég volt már a terror, fel lehetne már számolni. A harmadik irányzat, a veszettek, túlzók (Hebert) szerint még fokozni kellett volna a terrort a tökéletes hatás eléréséhez. Robespierre 1794 során mindezen ellenfeleivel leszámolt. Márciusban a veszettek kerültek vérpadra, áprilisban kivégezték Dantont, majd visszaszorították a plebeiusok túlzott követeléseit, így megszûnt az ellenzék

1794. júniusában aztán bevezették a Nagy Terrort. Ekkortájt a vádlottakat azonnal elfogták, védelemre nem adtak lehetõséget és csak két ítélet volt lehetséges…

Az osztrákokat 1793. június 26-án, Fleurusnél verték meg felszabadítva ezzel Belgiumot. Júliusra azonban már társadalmi válságba került Franciaország, a plebeiusok nyíltan szembefordultak a jakobinusokkal. A Konventben létrejött egy ellenzéki csoportosulás, ami ígéretet tett a terror felszámolására, így a mocsár mellé állt.

Július 27-én sor került Robespierre és társai letartóztatására, majd 28-án kivégezték õket (Robespierre, Saint Just és 20 jakobinus vezetõ). A Jakobinus Klubot bezárták és egyéb tisztogatásokat végeztek, így a hatalom visszakerült a Nemzeti Konvent kezébe.

A következõ év (1795) során amnesztiát biztosítottak a vendéei lázadóknak, azok mégis királypárti felkelést robbantottak ki. A nyár folyamán pedig meghalt a külföldön tartózkodó trónörökös, XVII. Lajos, XVI. Lajos egyetlen fia, aki csak azért a 17-dik, mert nagybátyja, a késõbbi uralkodó elismerte uralkodónak és õ maga csak a XVIII-nak nevezte magát. Új alkotmányt vezettek be mindezek hatására, mely szerint a törvényhozó testület 2 kamarás lett. A törvényjavaslatok kidolgozása az 500-ak tanácsa, azok megvitatása és megszavazása a Vének tanácsának feladata volt. A végrehajtói hatalmat a direktórium vette át, a Konvent feloszlott.

Az ország külpolitikailag is biztonságban volt, a spanyolokkal és a portugálokkal a baseli, Hollandiával a hágai békében tudtak megállapodni. Így kerülhetett sor 1796-ban Ausztria megtámadására. Ezek a csaták voltak Bonaparte Napoleon elsõ sikerei. (A korzikai Ajaccioban született, a ranglétrán gyorsan emelkedett, ekkor már tábornok volt.) A békét 1797-ben Campoformioban kötötték meg; ekkorra már Észak-Itália a franciák kezén volt. Felbomlott ezzel az I. Franciaellenenes Koalíció.

A belpolitikai problémát, mely szerint túl sok lett a royalista (királypárti) a törvényhozásban szintén az 1796-os évben oldották meg. Eltávolították a királypártiakat.

Napoleon ezután Angliára kívánt csapást mérni, ezért megtámadta Egyiptomot, hogy ott bázist kialakítva juthasson a brit Indiába. E hadakozásokban ellenfele az angol Nelson admirális volt. A csaták Egyiptomban váltakozó sikerrel folytak, ám a hátuk mögött Nelson megsemmisítette az egész francia flottát. (Fontos eredménye az esetnek, hogy ekkor került Európába a rosette-i kõ, amire 3 nyelven [hieroglif, demotikus és görög] írtak a Ptolemaida korban és Champollion fejtette meg.) A harcok eredményeképp megalakult a II. Franciaellenes Koalíció (1798) Anglia, Törökország, Ausztria és Oroszország között.

Franciaországban ezalatt megerõsödött a jakobinus mozgalom és a hatalmát féltõ direktórium államcsínyt készített elõ, amihez szükságük volt Napoleonra, ezért az titokban visszaszökött Párizsba és 1799. november 9-én átvette a hatalmat. A vérgehajtó hatalom a kozulátus lett, mely 3 fõs volt, élükön az I. Konzul (ekkor Napoleon), akit kezdetben 10 évre, majd 1802-tõl élethosszra választottak. A törvényhozó testületet feloszlatta, újat hozott létre. Itt a felsõ ház a konzulok által választott Szenátus, az alsó ház a Szenátus által választott Tribunátus és Törvényhozó Testület lett. Ez utóbbiak feladata volt a törvények kidolgozása és felterjesztése. Napoleon 1804. december 2-án császárrá koronázta magát.

Az ezidõtáji külpolitikai fejlemények közül csak az Ausztria ellen nyert marengoi ütközet (1800) eredményeképp létrejött béke a fontos, ami miatt az egyedül maradt Anglia is békét volt kénytelen kötni Franciaországgal (Amiens, 1802).

Az 1800-as évek során Franciaország döntõ belsõ változásokon ment keresztül. A megyék élére a belügyminiszter prefektusokat nevezett ki, azok meg a polgármestereket választották ki. Növelték a rendõrség létszámát és bevezették a cenzúrát. Megegyeztek a pápával, hogy - bár a franciák többsége katolikus volt - Franciaországban nem államvallás a katolicizmus, hogy az egyházi hivatalok kinevezõje a kormány (a pápa csak jóváhagyja) és a pápa jóváhagyta az egyházi birtokok kisajátítását. Napoleon a nemességet is meg akarta nyerni, ezért az emigráltakat visszahívta, birtokaikat visszaadta. Felállították a Francia Nemzeti Bankot (1800) és új pénzként bevezették a Napoleon-aranyakat (1804). Az új (büntetõ-, polgárjogi- és kereskedelmi) törvénykönyv a Code Napoleon lett.

Mivel a hódítás piacot hozott a nagypolgároknak, 1803 körül megkezdték az Angliai partraszállás elõkészítését (hajóépítés, flottaösszevonás). A szárazföldi hódítások ekkor német fejedelemségeket és a Genovai Köztársaságot érintették. A terjeszkedés hatására 1805-ben megalakult a III. Franciaellenes Koalíció Anglia, Oroszország és Ausztria részvételével. Napoleon szárazföldi ellenfelei így az osztrákok és a Kutuzov és Szuvorov által vezetett oroszok lettek, Ulmnál és Austerlitznél azonban mégis Napoleon nyert, és Ausztria békét kötött vele. A francia flotta azonban 1805. szeptember 21-én Trafalgarnál megsemmisítõ vereséget szenvedett, bár Nelson a csata során életét vesztette. Franciaország rájött tehát, hogy katonailag nem tudja megverni Angliát, a kontinensen kell maradjanak. 1806-ban meghódította az Egyházi Állam kivételével egész Itáliát, majd Hollandiát és kimondta a Német-Római Császárság megszûnését. (A Rajnai Szövetség mellette állt. Ezért lett II. Hbs. Ferencbõl I. Ferenc osztrák-magyar uralkodó, de már nem NRCs!) Logikusan megalakult ezért a IV. Franciaellenes Koalíció Anglia, Orosz- és Poroszország szövetségeként. Napoleon megindult tehát Poroszország ellen, amit a jenai és az auerstä dti ütközetek eredményeképp 1 nap alatt tönkrevert. Az oroszok ellen 1807-ben indult, ahol Eylaunál döntetlen lett I. Sándor (1801-1825) ellen vívott ütközete, de a friedlandi Napoleon-i gyõzelem után békét kötöttek Tilsitben. (A béke értelmében Sándor csatlakozott Napoleon 1807-es Kontinentális Zárlatához [kikötõk lezárása, hogy ne jusson áru Angliába], ami az angolok 1806-os Tengeri Blokádjára [tengeri kereskedelem leállítása] volt a válasz.) A térségben két névlegesen független, valójában azonban Napoleontól függõ kis állam jött létre, a Varsói Nagyhercegség (orosz területen) és a Vesztfáliai Fejedelemség (porosz területen). Európa jelentõs része csatlakozott a Kontinentális Zárlathoz, de még voltak lukak rajta, ezért 1808-1809 közt Napoleon egész Európa meghódítását tûzte ki céljául. Ez azt jelentette, hogy még Portugáliát és az Egyházi Államot kellett meghódítania. Ez utóbbit sikerült is véghezvinnie, a pápát fogságban tartotta, de az Ibér-félszigeten sorozatos vereséget szenvedett az ottani partizánháborút folytatóktól, ráadásul ez még jelentõs erõket is lekötött. Ugyanez évben (1809) meg is alakult az V. Franciaellenes Koalíció Anglia és Ausztria szövetségével. Napoleon ezért megindult Ausztria ellen, ahol sorozatos gyõzelmeket ért el. Elfoglalta Bécset és kiáltványt intézett a magyar nemesekhez, mely szerint elkerülhetik a meghódítást, ha vállalják, hogy olyan “független” államként fognak mûködni, mint pl. a Varsói Nagyhercegség. A nemesség ezt elutasította, ezért Gyõrnél egy elõretolt francia sereg el is verte a magyar nemesi haderõt. Ezután következett Ausztria végleges legyõzése Wagramnál, ami után békére kényszerült a Habsburg uralkodó. A béke szerint I. Ferenc lánya, Mária Lujza hozzáment Napoleonhoz, aki pedig elvált elsõ feleségétõl, Josephintõl. (Napoleon ehhez azért ragaszkodott, mert dinasztiát akart alapítani, amelybõl Európa legnagyobb uralkodói kerülnek majd ki.) A házasságra 1810-ben került sor, majd a következõ évben meg is született fiuk, (II.) Napoleon. (Õ is úgy lett II., mint a franciáknál XVII. Lajos, tehát sohasem uralkodott.)

Az 1811-es év során súlyos európai válság bontakozott ki a Tengeri Blokád és a Kontinentális Zárlat miatt, ami az ellátási nehézségeken és a dráguláson mutatkozott meg. Egyre többen értettek egyet abban, hogy fel kéne oldani a zárlatot, de ezt csak egyetlen uralkodó engedte meg magának, az orosz I. Sándor. Hogy megbüntesse, Napoleon meg is indult ellene (1812).

Napoleon 555 000 katonával és 1372 ágyúval indult meg, míg Sándornak csak 220 000 embere volt, azok is 4 csoportra szétosztva, fõparancsnok nélkül. Parancsnoknak végül Kutuzovot választotta meg (a másik lehetõség az öreg Szuvorov volt), aki összevonta a csapatokat a határtól beljebb, és mindent felégettek ott, amire azt gondolták, hogy Napoleon arra jöhet. Mivel Napoleonnak több, mint 600 km-t kellett megtennie a határon belül, embereket kellett hátrahagynia helyõrségnek, oldalvédelemnek és utánpótlást biztosítónak. Ezért volt, hogy Szmolenszknél már csak 180 000 hadrafogható katonája volt. Kutuzov Borogyinonál várta be 120 000 katonával és 640 ágyúval Napoleon 130 000 emberét és 587 ágyúját. A csata reggeltõl estig tartott, az oroszoknál 44 000, a franciáknál 47 000 fõs veszteséggel.

Az összecsapás eredménye végülis döntetlen lett, ami Napoleonnak egy vereséggel ért fel, de mivel Kutuzov visszavonult, felégette Moszkvát, a franciák 1812. szeptemberében bevonultak Moszkvába, és Napoleon egy hónapig hiába várta, hogy Sándor megjelenjen nála, úgyhogy októberben elindult visszafelé. A sorozatos támadások és egyéb nehézségek miatt a határon már csak 27 500 embere volt, elvesztette tehát egész ütõképes, jól kiképzett haderejét. Újabb toborzásba kellett fogjon. Megalakult a VI. Franciaellenes Koalíció is (1813), amiben már lényegében az összes európai hatalom részt vett (Anglia, Ausztria, Orosz-, Porosz- és Spanyolország, Portugália és még a Napoleon által kinevezett svéd király is). A kezdeti Napoleon-i sikerek után 1813-ban a lipcsei Népek csatája eredményeképp elvesztette befolyását Németországban és megszûnt a Varsói Nagyhercegség és a Vesztfáliai Fejedelemség “függetlensége”.

A koalíciós csapatok megindultak Párizs felé, de békét ajánlottak Napoleonnak, mely szerint császári trónon maradhatott volna a régi határokon belül és megkapta volna még Savoyát és Nizzát. Napoleon ezt elutasította, és a nyílt csata helyett inkább a koalíciós csapatok utánpótlását próbálta elvágni. Azok azonban 1814. március 31-én bevonultak Párizsba, ahol lemondatták Napoleont és számûzték Elba szigetére (Korzika és Itália között).

A trónt XVIII. Bourbon Lajos (1814-1815-1824) foglalta el, és kiadta az új alkotmányt, mely szerint az ország államformája alkotmányos monarchia volt. A végrehajtói hatalom a király kezébe került, a törvényhozás 2 kamarás lett. A Felsõ ház a meghívással érkezõ arisztokrácia, az Alsó ház a cenzusosan megválasztott képviselõk háza volt. Ismét hatalomra került az arisztokrácia, ezért egyre erõsödött a félelem, hogy majd visszaveszik a földeket, hogy feudális terheket rónak rájuk és hogy eljön még a számonkérés napja. Egyre többen bánták tehát Napoleon bukását és eltávolítását, amirõl persze a nem túl messze levõ Napoleon is értesült. Partra is szállt 1815. március 1-én és rögtön jelentõs hadsereg (260 000 katona; parancsnokok: Ney, Murat) állt rendelkezésére, amivel be is vonult Párizsba. Válaszképp azonnal megalakult a VII. Franciaellenes Koalíció (1 millió katona; parancsnokok: Wellington [angol], Blücher [porosz]). Napoleon célja az volt, hogy megakadályozza a koalíciós csapatok egyesítését, külön-külön akarta õket legyõzni. Ney ugyan vesztett Wellingtonnal szemben, de Napoleon megverte Blüchert. 1815. június 18-án Waterloonál zajlott le a mindent eldöntõ végsõ ütközet Wellington és Napoleon között. A franciák már eleve hátrányos helyzetben voltak, mikor még Blücher újból összeállt serege is megérkezett, egyértelmûvé vált, hogy Napoleon nem tud gyõzni. A vereség után Napoleont újból lemondatták és most már messzebbre, a Szent Ilona-szigetre (az Atlanti-óceánban Afrika mellett) számûzték, ahol 1821-ben állítólag megmérgezték.