Írásom legelején szeretném rögtön leszögezni, hogy az állatok nem társalognak egymással a szó szoros értelmében, hanem a magasabb rendû állatok mindegyikével vele születik a kifejezô mozgások és hangok teljes jeltára, tehát ezek leadásának és értelmezésének képessége. Ez fôleg a társaságban élô állatokra, például a nyári ludakra és a csókákra jellemzô.

Ezek az állatok kommunikációjukkal sohasem befolyásolni akarják egymást, hanem csak pillanatnyi hangulatukat jelzik. Ehhez a hangulatátvitelhez egészen finom és gyenge jeladás is elég, melyet a hétköznapi ember talán észre sem vesz. Ez az "adó-vevô" a magasabb rendû állatoknál sokkal fejlettebb, mint az embernél, hiszen ezt nálunk a beszéd fejlôdése majdnem teljesen fölöslegessé tette. A már említett ludak és csókák hang-megnyilvánulásait azonban nem hasonlíthatjuk össze az emberi beszéddel, mert ezek -mint írtam- inkább csak hangulat-nyilvánítások, amelyek nem tudatosan nyilvánulnak meg és jutnak megértéshez, hanem velük született módon (pl.:ásítás, homlok-ráncolás, mosolygás, stb.). Ezek az állatszavak leginkább indulatszavak, hiszen egy nyári lúd mimikájából a többiek máris tudják, hogy most gyalogolni vagy repülni van-e kedve, egy csókáéból megérzik, hogy miután a földrôl fölrebbent haza repül-e vagy hosszabb útra készül.

A vevôkészülékük is sokkal fejlettebb, hiszen érzik a különbséget a között, hogy társuk csak a közelebbi fára repül vagy hosszabb repkedésnek indul. Az elôbbi esetben ugyanis még csak a párja sem repül utána, nemhogy a hierachiában alatta levô fajtársai (mint a második esetben).

A kutyák sem telepatikus úton érzik meg gazdájuk mindenkori hangulatát, hanem úgy, hogy a legkisebb ezt jelzô mozdulatot is észreveszik és értelmezni tudják. A "gondolkodó" lovak és kutyák is a kérdést feltevô parányi nem tudatosan kinyilvánított jeleibôl tudják a megoldást. Megjegyezném, hogy az ilyen lovaknál zavaró, hogy mintha az állat oda se figyelne, hogy mit mondunk, teszünk, pedig ekkor is pontosan látja minden mozdulatunk a lovak indirekt látásával. A naív szemlélô számára úgy tûnik, hogy ha a kutya ezeket a titkos, kimondatlan jeleket is kitalálja, akkor pláne érti gazdájának kimondott beszédét. Azonban a társas életet élô állatoknál éppen azért fejlôdött ki ilyen nagy mértékben a legcsekélyebb kifejezô mozgások megértésének képessége, mert a szavakat nem értik meg, nem tudnak beszélni.

Sok állat jelez a farkával. A farok állása mindig az adott lelkiállapotot fejezi ki (pl.: a két láb közé húzott farok a meghunyászkodást jelzi /farkasoknál/, míg felegyenesített farokkal az anyaoroszlán játszani küldi kölykeit). Innen is láthatjuk, hogy az esztétikai szépség kedvéért megcsonkítani egy kutya farkát, fülét igen nagy barbárság, hiszen így szinte elnémulnak.

Ha egy kutya gazdáját orrával bökdösi, nyüszít, az ajtóhoz fut és kaparni kezd, vagy ha mancsát a csap kiöntô kagylójára teszi, az hasonlíthatatlanul közelebb áll az emberi beszédhez, mint amit egy csóka vagy egy nyári lúd valaha is mondhat. A kutya rá akarja venni gazdáját, hogy nyissa ki az ajtót, hogy eresszen vizet. Amit tesz, az nem más, mint ember-barátjának tudatos, céravezetô befolyásolása; a csóka és a nyár lúd azonban csupán hangulatának ad teljesen tudattalanul kifejezést. A különbözô hangok minden szándék nélkül szaladnak ki belôle, ki kell ejtse, képtelen elfojtani, és ugyanígy kimondja akkor is, ha egyedül van. A kutya általában megtanult, belátásos cselekvést végez, míg a madarak csak a velük született öröklôdött tulajdonságokkal cselekednek. A pillanatnyilag adott célhoz alkalmazkodó változékonyság hiányzik a madarak kifejezô mozgásaiból és hangjelzéseibôl.

A papagájok beszédében néha fellelhetô gondolattársítás is, de az ilyen beszéd nem más, mint gúnyolás. A nagytermetû papagájoknál és nagy hollóknál azonban a hangkapcsolatok különösen önállósultak és csaknem(!) teljesen értelemszerû gondolatkapcsolások jöttek létre (pl.: a szürke- és amazonpapagájok gyakran csak reggel kívánnak jó reggelt és akkor is csak egyszer, ami teljesen logikus). Ezekrôl a madarakról általánosságban elmondható, hogy amilyen lassan tanulnak, olyan sokáig megmarad bennük minden tanulmány, de igen izgatott állapotban néha igen kevésszeri hallás után is megjegyeznek egész mondatokat.

Az énekesmadarak éneke is territóriumuk védelmére szól.

A hosszúszárnyú bálnák hatalmas ügyes ugrásai is testnyelvként szolgálnak, amiket a tudósok szerelmi üzenetként értelmeznek. A bálnák éneke is felteheteôen a párválasztást szolgálja. Valószínû, hogy a kisbálnák is ennek segítségével találják meg anyjukat. Ezek a jelzések a bálnáknál és a delfineknél is a kommunikációt szolgálják. Ezeknek a hangoknak a javát az emberi fül is meghallja. A dal egyébként csettintésekbôl, sóhajtásokból, mormogásokból, horkantásokból és ciripelésekbôl áll. Ezek csak a vízben hallatszanak, de a régi fahajók gyomrában levô hajósok ennek a felerôsödött hangjait vélték a szirének énekének. A hosszúszárnyú bálna különösen szépen énekel. Kellemes hangja hanglemezeken is kapható. A dallamok rendszerezettek és néha fél óránál is hosszabbak. A melódiát bármilyen megszakítás után mindig ott folytatja, ahol elôzôleg abbahagyta. A bálnák énekében dialektusok különböztethetôk meg, de a dallam egyedenként is eltér. Az énekek idôvel változnak; egy-egy rész elmarad, megváltozik és újabbak jönnek alakulnak ki. Maga az ének ugyan "csak" 30 km-re terjed, de a csettegô, sóhajtó hangok 200 km-re is elhallatszanak.

A delfinekrôl ugyan nem sokat tudunk, de az biztos, hogy agyuk igen fejlett (hasonlít az emberéhez) és nem ösztöneik vezérlik ôket. Rendkívül kifinomult és bonyolult akusztikus kommunikációs rendszerük van. Hangkészletük az emberi frekvencia-tartománynak tízszerese.

Érdekes páros a bagolylepke és a denevér, mert a bôregér ugyan igen fejletten tájékozódik (a delfinhez hasonlóan), de radar-hullámait a lepke hamar észreveszi és azonos hullámhosszon zavaró-hullámokat kelt, így megzavarja üldözôjét.

Vannak halak, melyek testük színével tájékoztatják egymást, de mivel ezt régen láttam és akkor is csak filmen, a nevükre és többre nem emlékszem (könyvtárban is érdeklôdtem utána).

Más mélytengeri állatok saját maguk által termelt fénnyel tájékozódnak egymásról. Ezek formára leginkább medúzákra hasonlítanak.