Az elsõ kérdés a XX. század egyik alapvetõ problémáját, a felfokozott urbanizáció problémáját veti fel. Egy-egy fontos nyersanyagforrás felfedezése ugyanis maga után vonta a hatalmas ipartelepek kialakulását, a minél nagyobb kihasználás érdekében. Ehhez kapcsolódva alakult ki a szolgáltató szektor is. Figyelembe véve, hogy a szolgáltatások a gazdaság kétharmadát teszik ki, egyértelmû a növekedés. A városok területe egyre csak nõtt, s létrejöttek a több város összeolvadásából kialakult metropoliszok.(pl.: New York) A környezetvédelemnek ezekben a városokban különösen fontos szerepe van. Ugyanakkor sok gyakorlati probléma merül fel: a város terjeszkedése miatt a környezõ élõvilág kipusztult, a föld tüdejének tartott fákat kivágták, a városon belül pedig fatelepítésre helyhiány miatt egyszerûen nincs mód. A megszorító intézkedések pedig nem vezetnek célra. Egyes elmaradottabb országokban, mint például Brazília ezek az intézkedések pedig még enyhébbek is, mint másutt. Emiatt a helyzet katasztrofális.

A szennyezés a fejlõdés ára? Véleményem szerint ez a szlogen igaz. Ahhoz ugyanis, hogy kialakuljon az a technikai szint, ahol a környezetszennyezés nem jelent problémát át kell haladnunk egy olyan korszakon is, ahol a probléma még létezik. Ezen a technikai szinten tartunk most!

Ennek a fejlõdésnek az árát az egész emberiség fizeti meg. A vagyoni megoszlás miatt azonban a szegény réteg jobban ki van téve az ártalmaknak, hisz nincs módjuk a helyzetükön változtatni. Így jöhetnek létre a Halál völgyéhez hasonló helyek, ahol a szegénység lassan, de biztosan haldoklik.

Az utolsó felvetés, miszerint ha a völgyben élõ emberek nem panaszkodnak, és nem akarnak elköltözni, akkor elfogadják az élet kockázatait, és így a szennyezést okozók nem sértik a jogaikat alapvetõen rossz. Ezt ugyanis maga a szöveg cáfolja meg:

“Máshol akarunk élni, de erre nincs módunk.”

Újra a vagyoni megoszlás kérdése kerül elõtérbe: a szegény réteg jobban megsínyli a környezetszennyezést.