Szobrászat és építészet Athén aranykorában

Athén aranykora a perzsa háborúk befejezõdésével kezdõdött és Periklész nevéhez köthetõ, ezért Periklészi Korszaknak is szokták nevezni. Periklész Kr.e. 449-ben vette át a politikai hatalmat és megkezdte az újjáépítést.

A perzsák Kr.e. 480-ban lerombolták az Akropoliszt és Periklésznek köszönhetõen a büszke vár még szebben és fényesebben éledt fel romjaiból, mint amilyen valaha volt. A dacos erõdbõl Athén szent hegye lett, amelyben a görög szellem nemes derûje ragyogott, s oszlopai között a mythosok kergetõztek sejtelmes hangulatot árasztva.

Sorsa igen változatos volt. Az istennõ temploma után helyet adott keresztény szertartásoknak is, késõbb pedig török mecsetként szolgálta az emberfelettit. Architektúrája a dór rendszer tetõpontja, amely levetett már minden archaikus nehézséget, már könnyed, de régi nemes méltóságban. A finom formákkal teli épület szinte sehol sem használ egyenes vonalakat, a vízszintesek mindenhol enyhe hajlást kaptak, s így az egész eleven és rugalmas lett. Ez a klasszikus attikai építészet legkiforrottabb példája, ahol a Peloponnészosz dór szelleme keveredik a keleti ionnal, s így a nyugati és keleti görög mûvészet legszebb eredményei fonódnak össze egységes egésszé.

Maga a templom a hekatompedosznak nevezett nagy cellából (1.) és a kisebb szûzek termébõl (2.) áll, a tulajdonképpeni Parthenonból. A nagy cella oldalán emeletes dór oszlopok futnak körbe, keretet adva a terem közepén álló hatalmas istennõ szobrának. A templom szobrászati díszekben is nagyon gazdag volt, s kiterjedt az épület mindazon részeire, ahol a dór rendszer kánonja megengedte: timpanon, tiglifon, s a cellafal külsõ fríze. A keleti orom szobordíszei hagyományosan Athene születését örökítették meg; azt a jelenetet, amikor Zeusz fejébõl kipattant Athene, amikor elõször jelent meg az istenek körében. A nyugati orom tárgya Athene és Poszeidon harca Attikáért. Az alakokból páratlanul tökéletes formaadású mûvészet bontakozik ki, a megfelelõ hatást pedig nem annyira a szobrok szépségével eri el, hanem a ruha redõzetével, amelynél gazdagabbat és változatosabbat nem nagyon ismer a szobrászat mûvészete. Ezek a hullámzó, egyszer dagadó, másszor lohadó drapériák a tenger hullámzását juttatják eszünkbe. A könnyed anyagot körülölelik, részévé válnak a testnek kiemelve annak idomait, lendületet adva neki csak annyit eltakarva, amennyi a szépséget kiemeli, tizokzatossá teszi. A holt drapériák ilyen módú felélesztése a keleti görög mûvészet egyik sajátossága. A kivitelezés nehézségeit érthetetlen könnyedséggel gyõzték le, olyannyira, hogy szinte elfelejtjük, hogy a mûvészetnek mily ellenállást kellett legyõznie, amíg a kemény márványból e szépséget és finomságot kikényszerítette.

A metopák száma 92. Ezek közül sok még eredeti helyén van, de mint a többi szobrok, ezek is nagyon sérültek, a legszebbek közülük a British Museumba kerültek, másokat pedig Carrey-rajzokból ismerünk. A reliefek témái a kialakult sémákhoz igazodnak: a gigászokkal, a kentaurokkal és az amazonokkal való küzdelmek. A metopák a keleti fronton a nagy mozgástól, s lendülettõl szinte a drámaiságig fokozott indulatot árasztanak. Kompozíciójuk azonban gyakran erõtlen, s egy-két kivétellel nem éri el sem a frízek, sem az oromzat színvonalát.

A fríz a cellákat határoló falak külsõ felületén, közvetlenül a mennyezet alatt húzódott végig 160 méter hosszúságban. Magassága 1 méter volt. Tárgya Athene istennõ nyári fõünnepének, a panatheneakkal kapcsolatos ünnepi menet mozzanatai. (A menet elõkészületei, a lovasok készülõdései a nyugai oldalon, majd az északi oldalon a görög ifjúság színe-java, a lovasok sorakoztak tiszteletre méltó öregemberekkel, lantosokkal, zenészekkel, korsóvivõkkel és az áldozati állatokkal. A déli oldal hasonló az északihoz, a csoportok a keleti oldal, a templom fõbejárata felé tartanak, ahová az ábrázolás súlypontja esik. Itt kétoldalt elõkelõ fiatal lányok vannak, az istennõnek szánt peploszt szõtték. Mögöttük füstölõedényeket (thymiaterionokat) vivõ szûzek jönnek szintén szigorú profilban. Bámulatos nyugalom árad a fríznek ebbõl a részébõl. A középsõ csoportot egy pap és egy papnõ alkotja. Tõlük kétoldalt foglalnak helyet az istenek és az istennõk. Alig különbözteti meg õket valami a halandóktól, leszámítva azt, hogy nagyobbak: bár ülnek, fejük egy szintben van az emberekkel. Ezt dekoratív okokból és a kompozíció egységességének érdekében másutt is alkalmazták (lovasok és gyalogosok fejénél). Az emberek és istenek között kapcsolat nincs, olyan, mintha az istenek láthatatlanságát akarná érzékeltetni. Az istenektõl kétoldalt városi urak vannak. Szinte kifogyhatatlan az ötletesség és találékonyság, ami a fríz jeleneteiben kifejezésre jut. A páratlanul szép hullámzó ritmus, részben lendületes, részben nyugodtan hömpölygõ jelenetek váltakozásában lüktet. Motívum tulajdonképpen nem sok van, de szószerinti ismétlésekkel nem találkozunk. A lovas csoportok és szekerek körül minden mozog, él, lüktet. Az emberekbõl duzzadó életkedv, a véneken és bölcseken komolyság és öntudatos nyugalom látszik. Az emberi alakok minden nemessége mellett az állatok rajzai is is különleges értéket képeznek a Parthenon fríz-szalagán. A lovat sokféle helyzetben láthatjuk: lépve, toporzékolva, ágaskodva, s a szekerek megbokrosodott lovait alig lehet megfékezni. Idegesek, mintha elkapta volna õket az ünnep különleges hangulata. Az áldozati kosok, marhák többnyire megadták magukat sorsuknak, alig egy-kettõ nyugtalankodik, fejét felszegve, mintha bõgne. Ezek az állatok mind a legapróbb részletekig precíz megfigyelés alapján vannak kidolgozva. A mûvész az állatok minden mozdulatát, tulajdonságát pontosan ismerte. Szinte valóságos jellemfestést kapunk róluk. A fríz a maga teljességében egy csodálatos egységû korkép, amelyben a Periklész korabeli Athene szíve dobog, s amely pontosabb és kimerítõbb képet ad az athéni életrõl, mint bármilyen írott kútfõ.

A Parthenon mellett a legnagyobb építészeti feladat, amley az Akropolisz helyreállítása során megoldást nyert, a Propylaeák megépítése volt. A vár monumentális kapuja volt ez, amely felõl vezetett fel az Akropoliszra. Kr.e. 437-ben fogtak hozzá, s 432-ben már készen állott. Mestere Mnesziklész volt. Az építmény több szárnyból állt. A három hajós középsõ rész, a tulajdonképpeni kapu 6 oszlopos dór homlokzatot kapott, míg a belsõ fedett átjárót 3-3 nemes arányú, finom fejezetû ion oszlop szegélyezte. A hátsó vár felé nyíló csarnok ismét a dór rendszer formáit mutatja. A kapu-átjáróhoz csatlakozó délnyugati csarnokot pinakothékának nevezték, s az valószínûleg képek befogadására szolgált.

Az Akropolisz egyik legszebb ékessége a kis Niké-templom, amely a Propylaeákkal összefüggõ déli bástyán állott, s a kapucsarnokkal egyidõben került kivitelezésre.

A Parthenonnal egyidõs Athen egy másik híres temploma, az alsóvárosi Theseion. Kiforrott rendszerû, tipikus hexastyl peripteros dór templom, amely elég jó állapotban maradt ránk. Szobrászati dísze a metopákra és két keskeny frontfrízére szorítkozott. A metopákon Heraklész és Théseusz tettei, a frízeken kentaúrok és lapithák harcai vannak megörökítve. A reliefek stílusa a Parthenonéhez hasonlít.

A Kr.e. 5. század utolsó évtizedeiben építették fel végleges alakjában a az Erechteiont, az Akropolisz szentélyét. A városvédõ Pallas Athene és Poseidon Erechtheus tiszteletére épült. Két cellát foglal magába: Athenéét, amelybe a hatoszlopos csarnokon keresztül lehet bejutni és Poszeidonét, a tulajdonképpeni Erechteiont, négyoszlopos pompás ion partikusszal, és nagy elõtérrel, amelyben Athene szent olajfájának öntözésére szolgáló ciszterna volt elhelyezve. Ebbõl nyílik a korák csarnoka, a templom legszebb része, melynek mennyezetét oszlopok helyett hat pompás leányalak hordja. A drapéria mesteri kezelése, a redõk túlnyomóan vertikális oszlopszerûség hatására törekvõ vonalazása ezeket az alakokat nagy dekoratív erõvel ruházzák fel. A frízeken ünnepi jelenetek voltak ábrázolva.

A Periklészi Kor építészetét és szobrászatát a formai gazdagság, a lendületesség és a dór kánonokból való kitörés jellemzi, kilép a megszabott keretekbõl és szabadabbá válik.

Written by Asbót Márton 1997.

Felhasznált irodalom: Barát-Éber-Takács, A mûvészet története

Pogány Frigyes, Szobrászat és festészet az építõmûvészetben