Déli területei (Louisiana, California és Florida) spanyol, északi részei pedig angol, francia (Quebec) és holland (New York) fennhatóság alá tartoztak. Államilag nem támogatott gyarmatosítás folyt. 1607-ben megalapították az egyik elsõ települést, Jamestownt, de a fordulat csak 1620-ban történt, amikoris a Mayflower fedélzetén igen sok puritán érkezett Angliából. (A várost I. Jakabról (1603-1625) nevezték el, a puritánokat pedig otthon üldözték.) Megérkezésükkor megalapították Massachusetts államot, majd nem sokkal késõbb belsõ összetûzéseik miatt Rhode Island és Connecticut államokat. A Penn család alapította Pennsylvaniát, míg a Baltimore-ok Marylandet. Még a 17. század folyamán létrejöttek további államok: New York, New Jersey, New Hampshire, Georgia, North Carolina, South Carolina, Delaware és Virginia, így azok száma 17-re emelkedett.

A kereskedelemnek köszönhetõen erõteljes gazdasági fejlõdés indult meg. Anglia a 7 éves háborúban (1756-63) ugyan megszerezte Franciaország kanadai tartományait, de a kereskedelemben saját gyarmata vált vetélytársává. 1765-tõl ezért sorra születtek a szigorú törvények. Az elsõ ilyen az elszállásolási törvény (1765) volt, ami segítségével állandó hadsereget tartottak az angolok Amerikában. Ugyanez évben született meg a bélyeg törvény, ami szerint minden írott okmány után illetéket kellett fizetni. A hatalmas felháborodás miatt ezt a törvényt 1766-ban visszavonták.

Az 1770-es években a Kelet-Indiai Társaságnak megnõttek a nehézségei, ezért az angol kormány, hogy kedvezzen neki, meghozta a tea törvényt (1773), ami lehetõvé tette a társaságnak, hogy vámmentesen szállíthassa áruit Amerikába. Az ottaniak felháborodása a bostoni teadélutánon (1773. december 16.) nyilvánult meg, amikor a szállítmányt egyszerûen a tengerbe dobálták. Az angolok válasza a tûrhetetlen törvények (1774) kiadása volt. Boston kereskedelmi kikötõjét bezárták, Massachusetts alkotmányát felfüggesztették, a kormányzást a helyi katonák és Gage tábornok kezébe adták, a katonákat házakhoz szállásolták be és kikötötték, hogy az Alligheny-hegységtõl nyugatra nem lehetett letelepedni. Virginia erre azt javasolta, hogy az államok képviselõinek közös kongresszusa döntsön a kérdésben. Összeült tehát Philadelphiában az elsõ Kontinentális Kongresszus, céljuk a megbékélés megkeresése volt. Anglia ezt elutasította, Gage pedig megindult a szervezkedõ gyarmatok ellen (1775. április), hogy az elégedetlenkedést idõben elfojtsa. Az angol csapatok Lexingtonnál súlyos vereséget szenvedtek. Ezzel megkezdõdött a függetlenségi háború. A második Kontinentális Kongresszuson (1775, Philadelphia) még mindig igyekeztek békés kiutat keresni, de tudták, hogy fegyveres ellenállásra is fel kell készülniük. Észak és dél összetartásának érdekében egy déli (virginiai) ültetvényest, George Washingtont nevezték ki a seregek parancsnokának. (Észak, mivel farmergazdálkodást folytatott, gazdasági függetlenséget akart, de kellett nekik a déliek hadi tapasztalata. Ezért választottak délit a seregek élére. Délen rabszolgákkal fenntartott ültetvényes gazdálkodás folyt, ami keretein belül fõleg gyapotot termeltek, amit azonban Angliában lehetett feldolgozni, így nem igazán kívántak szembekerülni az anyaországgal.) 1776-ban jelent meg Thomas Paine röpirata Józan ész címmel. Ez volt az elsõ olyan értekezés, ami felvetette Amerika teljes függetlenedésének ötletét. Thomas Jefferson (az Emberi és polgári jogok nyilatkozatának kidolgozásában is részt vett) és Benjamin Franklin (polihisztor, a villámhárító feltalálója) hozzá is látott az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatának kidolgozásához, amit 1776. július 4-én el is fogadtak. Az angolok erre Gage helyett Howe-ot állították csapataik élére. Az nemsokára elfoglalta Philadelphiát, ezért a Kongresszus Baltimore-ba költözött. Az újabb vereséget 1777-ben Gatestõl szenvedték el az angolok Saratogánál. Az amerikai gyõzelem hatására több angolellenes szövetségest is találtak. Elõször Franciaországgal egyeztek meg (1778), mert azok ebben látták a lehetõséget a 7 éves háború veszteségeinek visszaszerzésére, majd a franciák közvetítésével megnyerték Spanyolországot is (1779), aki az angol tulajdonban levõ Gibraltárt kívánta visszaszerezni. Amerika tehát mind katonai, mind tengeri támogatásra talált. Ezek kapcsán vált fontossá a francia Lafayette, a lengyel Tadeusz Kosciuszko (sz=s) és a magyar Kovács Mihály (lovasezredes). A döntõ összecsapásra 1781-ben került sor Washington és Lafayette vezetésével Yorktownnál. Anglia gyarmati hadserege be lett kerítve, ezért megadta magát. Az anyaország rögvest engedményeket ajánlott fel, de az Amerikai Egyesült Államok ekkorra már teljes függetlenséget akart. Az 1783-as párizsi békében Anglia elismerte annak függetlenségét.

Az új alkotmány kidolgozását 1787-ben kezdték meg Washington vezetésével. A végrehajtó hatalom feje a 4 évre választott elnök lett. A választáson való indulásához minimum 35 évesnek és amerikában születettnek (vagy 14 éve állampolgárnak) kellett lenni. A választás elsõ lépcsõjében, november elsõ hétfõje utáni kedden minden 400 000 lakos választott meg egy (néhol 10 vagy 100) elektort, majd azok december második szerdáját követõ hétfõn választották meg az elnököt. Ez utóbbi puszta formalitás. Az elnök március 4-én léphetett hivatalba. A közben eltelt idõszakot nevezik béna kacsa idõszaknak. Mivel ez nem elõnyös, a 19. században a hivatalbalépést elõrehozták január 20-ra.

Washington kétszer is nyert a választásokon, harmadszorra azonban nem indult. Ez a szokás egészen a 20. századig fennmaradt. (Rooseweltet 4-szer választották meg.) Csak a második Világháború után született törvény arról, hogy valaki csak kétszer lehet elnök.

Az elnöknek, mint a végrehajtó hatalom fejének gyakorlatilag korlátlan hatalma van beleértve a hadsereget is. Halála, lemondása esetén az alelnök veszi át az elnöki teendõket.

A törvényhozás a Kongresszus feladata, ami a Szenátusból és a Képviselõházból áll. Az elõbbibe minden állam két és a fõváros plusz egy képviselõt küld. Elnökük az alelnök, a tagsághoz legalább 30 évesnek és minimum 9 éve állampolgárnak kell lenni. Feladatuk a külpolitika irányítása és az elnök rendelkezéseinek jóváhagyása. Az utóbbiban a lakosság aránya a döntõ, minden 400 000 lakos állít ki egy képviselõt. Nekik 25 év fölött kell lenniük és legalább 7 éve kell, hogy rendelkezzenek állampolgársággal. Feladatuk a pénzügyek megvitatása, így beleszólhatnak az olyan külügyi kérdésekbe, amik a kültségvetést is befolyásolják. Mindkét ház tagjai hat évig vannak hivatalban, 1/3-ukat 2 évente újraválasztják.

A bírói hatalomban a legfõbb ügyész, a szövetségi bíró (életfogytiglani hivatal) munkáját 8 társbíró segíti. Ezeket az elnök nevezi ki a Szenátus jóváhagyásával. Szétválasztották tehát a 3 hatalmat, ahogy azt Montesquieu A törvények szellemérõl (1748) címû mûvében megírta.

Az elsõ alkotmánykiegészítésre 1789-ben került sor. Ez volt a Bill of Rights, ami 10 kiegészítést tartalmazott. Ezek kimondták a vallásszabadságot, megkötötték a házkutatási és peres eljárások lefolytatásának rendjét, kimondták az óvadék fejében történõ szabad lábra helyezést, a milicia felállítását valamint a katonaság beszállásolását. A szövetségileg nem szabályozott dolgok szabályozása az államok saját joga volt.

Az elsõ elnök George Washington (1789. április 30-1797) volt. Õ állíttatta fel a Nemzeti Bankot (1791) és õ vezette be a dollárt, mint pénznemet. Rendezte az amerikai-angol kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokat, mely szerint az Amerikai Egyesült Államok végezhetett kereskedelmi tevékenységet angolt érdekterületeken, de csak korlátozottan. Amerika cserébe elismerte jelentõs adósságát, amit fõleg az északi területek halmoztak fel. (Cserébe, hogy ezt megszavazzák, a fõvárost délre tették.) Rendezõdött az amerikai-spanyol határ is Floridában (1795): a választósáv a 31 szélességi° lett. Washington 1796 szeptember 17-én elmondta a búcsúüzenetet, melyben elköszönt a politikától, harmadszorra nem indult a választásokon.

Utóda alelnöke, John Adams (1797-1801) lett, akinek elnöksége alatt az ország egy nem deklarált háborúba keveredett. A saratogai csata következtében Amerika szövetségesévé vált Franciaországgal szemben ugyanis megalakult az I. Franciaellenes Koalíció (1793), miután az gironde kormányával hadat üzent Ausztriának és Oroszországnak (1792. augusztus 10.). Franciaország tehát okkal akart amerikai segítséget. Az Amerikai Egyesült Államok, azonban az izolacionizmus taktikáját alkalmazta, elzárkózott, nem avatkozott be, de - fõleg kereskedelmileg - kihasználta a helyzetet. Mivel tehát a kérést Amerika elutasította, 1798-1800 között a francia és az amerikai hajók egymást fosztogatták.

A jelentõs változást 1801-ben az új elnök, Thomas Jefferson (1801-1809) hozta. A szövetségnek ekkorra két pártja volt, a föderalisták és a köztársaságiak. Az elsõ az arisztokráciából állt, akik központosított erõs államszervezetet akartak. (Ilyen volt Washington is.) Az utóbbiak liberális államszövetséget akartak, mint Jefferson. (Washington külügyminisztere is ide tartozott, ezért 1793-ban lemondott.) Sor került délen a West Point Katonai Akadémia felállítására is (1802), aminek feladata a tisztképzés volt. (Fõleg déliek fiai végeztek itt.) Megszorító intézkedéseket is kellett hozzon elnökként Jefferson, mint például a hadihajók és a hadsereg leépítése. Gazdaságpolitikájának kiválóságára bizonyíték, hogy míg elnöki székbe kerülése után nemsokkal (1802) az államadósság még 80 millió $ volt, 1810-re ez lesüllyedt 27,5 millióra. Megvásárolták Napoleontól Louisianát (1803) 15 millió $-ért, amibõl 11 milliót ki is fizettek. Ez azért kellett nekik, mert még a századfoduló során kötöttek a spanyolokkal egy szerzõdést, hogy az amerikaiak raktárokat létesíthessenek New Orleans-ban, és így a Mississippi fontos kereskedelmi útvonallá válhatott. Spanyolország azonban felmondta ezt az egyezményt, ezért az Amerikai Egyesült Államok kezdetben csak egy Mississippihez közeli szigetet akart kb. 10 millióért, de Napoleon ajánlata váratlanul jónak bizonyult.

A következõ elnök James Madison (1809-1817) volt. 1809-ben megtiltotta a rabszolgák behozatalát az Egyesült Államokba. Elnöksége alatt zajlott le a 19. századi indiánháborúkat beindító tippecanoe-i csata (1811), ami amerikai gyõzelemmel zárult, valamint ekkorra esett a II. Függetlenségi Háború is (1812-1814). A kirobbanás oka az volt, hogy Anglia zaklatni kezdte az amerikai kereskedelmi hajókat. Az angol születésû matrózokat leszedték a hajókról és besorozták õket az angol hadseregbe. Az Amerikai Egyesült Államok erre kanadai területek megszerzésével kívánt válaszolni, de azzal kudarcba fulladt. Anglia blokád alá vette az amerikai kikötõket, majd partra is szálltak, és elfoglalták Washingtont. Az eseményeket lezáró 1814. decemberi genti béke (területszerzés nélküli béke!) után aztán normalizálódott a viszony, majd 1818-ban meghatározták az Amerikai Egyesült Államok északi határát: a Nagy Tavak vidékétõl nyugatra a 49° . Még Madison alatt szerezték meg Nyugat-Floridát (1810) és Kelet-Floridát (1818).

Õt James Monroe (1817-1825) követte az elnökségben.

Az õ problémája az ábrából is látható: a Képviselõházban észak fölénybe került. 1809-ben betiltotta a rabszolgák behozatalát, valamint az õ elnöksége alatt indult meg az újabb terjeszkedés. Az újonan elfoglalt területeken elõször mindig egy ún. territóriumot hoztak létre, majd azok helyén egy vagy több állam jött létre. Egy telek mérete 660 acre (440 hold) volt. 1 acre ára 2 $ volt, a telek árát egy éven belül kellett törleszteni. Északon törvényben rögzítették a rabszolgaság tiltását (kellett a nagy szabad munkaerõ), délen azonban a rabszolgatartás engedélyezését foglalták törvénybe (az ültetvényes gazdálkodáshoz kellett). Délen a földek aztán gyorsan tönkrementek, elértéktelenedtek, és míg északon 1 acre 25 $-ba került, délen csak 9-et kértek érte.

1820-ra már 22 állam (11 déli és 11 északi) volt a szövetség tagja. Az új államokat egyenlõ arányban vették fel. Ekkor jelentkezett Missouri déli államnak. Meg is született a Missouri-Maine egyezmény, ami a felvételt úgy tette lehetõvé, hogy az északi Vermont államot megfelezve mesterségesen létrehozták Maine államot. Arról is született ekkor megállapodás, hogy a jövõben a rabszolgatartás határa a 36,5° lesz.

Külpolitikailag fontos ebben az idõszakban az 1820-as évek során megindult latin-amerikai függetlenségi mozgalmak sora. Az egyik legjelentõsebb ezzel kapcsolatos alak Simon Bolivar volt, akirõl Bolíviát nevezték el. E mozgalmak célja a spanyoloktól, illetve portugáloktól való függetlenedés volt, amit az anyaországok pillanatnyi gyengeségüktõl nem tudtak megakadályozni. A franciák is ezt használták ki területeik növeléséhez, át akarták venni a spanyolok és a portugálok szerepét. Anglia és az Egyesült Államok azonban megállapodott, hogy nem kívánnak európai államot Dél-Amerikában, így 1823. decemberétõl életbe lépett hát a Monroe doctrina, avagy Monroe-elv, mely szerint az Amerikai Egyesült Államok nem kíván gyarmatosítani, de bármely európai állam amerikai ügyekbe történõ beavatkozását barátságtalan lépésnek tekinti. (Ebbõl származik az “Amerika az amerikaiaké!” jelszó, az Egyesült Államok azóta is mindig csak a befolyási területét növeli.)

Az ország kettõsségéhez tartozott, hogy az északiak míg fennen hirdették az egyenlõséget és a rabszolgák felszabadítását, folyamatosan irtották és elûzték az indiánokat földjeikrõl. 1842-re az indiánokat egészen a Mississippi nyugati partjáig szorították vissza, földjeiket szerzõdésekkel felvásárolták, fegyveres összetûzésre ritkán került sor.

1831-ben alakult ki az abolicionista mozgalom, ami egy négerszöktetõ hálózatot alakított ki (menedékházak, útvonalak). Több 10 000 rabszolgát szöktettek így sikeresen északra. Ekkoriban volt Nad Turner rabszolgafelkelése is, amit azonban levertek, vezetõit kivégezték.

Az 1830-as években élezõdött ki az Államok és Mexico ellentéte is. Mexico ugyanis az amerikai ár 1 tizedéért adott földet, ezért sokan odaköltöztek, majd pedig független köztársasággá nyilvánították magukat. Ezzel kirobbant egy Egyesült Államok - Mexico háború (1846-47), mert a Mexicóba költözöttek az amerikaiaktól kértek segítséget. A háború eredményeképp 3 - egyenlõre szövetségen kívüli - állam alakult, California, Texas és Új-Mexico. 1848-ban Californiában aranyat találtak, ezért az ún. aranyláz során (1849) tömegesen indultak oda. Ebbõl két dolog következett. Az elsõ egy kelet-nyugat irányú vasútvonal kiépítésének szükségessége volt (ehhez az indiánok útban voltak), a második pedig az volt, hogy a terjeszkedés nyugat-kelet irányt vett fel. Nemsokára California is kérvényezte felvételét az Unióba nem rabszolgatartó államnak, de mivel a megszabott 36,5° -tól délebbre volt, õt is csak kompromisszum árán tudták felvenni (1850). (A környezõ territóriumokon nem tiltották a rabszolgatartást.)

Az 1852-es választáson Pierce és Scott indult. Az elsõ nyert 1,6 millió szavazattal (254 elektor, 24 állam), mert Scottnak csak 1,4 millió szavazata volt (42 elektor, 4 állam). Elnökségi idõszakának legfontosabb eseménye a kansasi polgárháború (1854-56) volt. 1854-ben, Kansas és Nebraska jelentkezésekor egy rabszolgatartó-párti javaslat azt kérte, hogy az új államok hovatartozását a lakosság döntse el, ne pedig a Missouri-Maine egyezmény. Nebraskában ez még nem jelentett gondot, mert elég messze volt a déli államoktól, de Kansasba mind északról, mind délrõl megindult a lakosság beáramlása. A fegyveres konfliktus 1856-ban robbant ki, John Brown felszabadító-párti itt tûnt fel elõször, fontos csak késõbb lett. A népszavazásra aztán kevesen mentek el, azok is fõleg rabszolgatartás-pártiak voltak, ezért a Képviselõház tiltakozására inkább elhalasztották ezen államok felvételét.

Az 1856-os választást Buchanan (1856-1860) nyerte meg.

Kansast territóriummá emelték, de tovább erõsödött észak és dél ellentéte. 1859-ben John Brown megrohanta Harper’s Ferry fegyverraktárát, de a várakozásokkal szemben a rabszolgák nem csatlakoztak rohamosan, ezért embereit sorra elfogták, megölték, majd Brownt december 2-án kivégezték. Ekkortájt tûnt fel Jefferson Davis déli rabszolgatartó ültetvényes és Abraham Lincoln is. Ez utóbbi 1858-ban republikánusként Illinois szenátori posztját pályázta meg, és bár veszített, a viták során ért a republikánusok vezetõjévé. Programjában nem volt benne a rabszolgaság tiltása, eltörlése, csak az új államokban akarta tiltani.

A következõ választáson (1860) a demokraták szétszakadtak. Breckenridge ki akart lépni az Unióból, Bell és Douglas pedig a rabszolgaságot kívánták kiterjeszteni.

Mivel tehát a következõ elnök, Abraham Lincoln (1860-1865) nem rabszolgapárti volt (délieknek nagy csapás), a béna kacsa idõszak alatt Buchanan támogatásával sorra kiszakadtak az államok az Unióból. Elõször a mélydéli államok léptek ki: South-Carolina (1860. december 20.), Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana és Texas (1861 január 9-február 1.), majd a peremállamok hagyták el a Szövetséget: Virginia (kettészakadt és nyugati része az Unióban maradt), Arkansas, Tennessee, North-Carolina (1861. április-május). 4 rabszolgatartó állam, Missouri, Kentucky, Maryland és Delaware azonban gazdasági megfontolások miatt nem lépett ki a többivel. 1861. február 4-én Montgomeryben (Alabama) a 7 elszakadt állam tanácskozása során megalakította az Amerikai Konföderatív Államokat. Létrehoztak egy ideiglenes alkotmányt és kineveztek egy ideiglenes kormányt. Február 9-én kikiáltották elnöküknek Jefferson Davist.

A déli államok fõként védekezésre rendezkedtek be, de észak sem provokált, nekik az egység volt a fontos. (Lincoln elnöki nyitóbeszéde, március 4.) 1861 áprilisában aztán a déliek ostromolni kezdték az északiak kezén levõ Fort Sumter erõdöt (South-Carolina). Észak tartotta magát elképzeléseihez, ezért nem küldött felmentõ sereget, az erõd április 13-án elveszett. kirobbant a polgárháború.

Csúcs: észak: 900 000 fõ, dél 400 000 fõ

A déliek új fõvárosa, Richmond lett. (Közel volt Washingtonhoz.) Az északiak hadvezére a tehetségtelen McClellan, a délieké a nagyon jó Lee volt. A déli hadszíntérnél az északiakat Ulysses Grant vezette. Céljuk a Mississippi teljes vonalának elfoglalása volt, mert ezzel félbevágták volna a déli államokat. Blokád alá vonták a déli kikötõket, mert McClellan ötlete, az Anakonda-hadmûvelet szerint a délieket körbe kell zárni, majd a gyûrût folyamatosan szûkítve “megfojtani” azokat.

A polgárháború elsõ szakasza 1861-1862 közt zajlott le. Keleten július 21-én a tapasztalatlan északiak megindultak Richmond ellen, de Manassas városa és a Bull Run folyó között egy nagyon is felkészült déli védelemmel találták szembe magukat. A súlyos vereség szerencséjükre nem okozta Washington elvesztését. A Mississippinél a következõ év (1862) áprilisára már az északiaké volt New Orleans, így a folyó völgyének jelentõs részét ellenõrizték.

Mindezek ellenére dél még mindig biztos fölénnyel rendelkezett, ezért az elnök, Lincoln is fellépett. Megadóztatta a gyárosokat és a lázadásban résztvevõ déliek vagyonát elkobozta. Hozott két északot segítõ törvényt is. Az elsõ a Homestead act, a telepes törvény (1862. május 20.), ami szerint minden 21 év feletti családfõ10 $-ért 160 acre földet kaphatott nyugaton, amit ha 5 évig mûvelt, az övé lett. A másik egy szeptember 23-i elõzetes bejelentés, mely szerint 1863 január 1-tõl a lázadók területén megszûnik a rabszolgaság. Így nem fordította el magától az Unióban maradt 4 rabszolgatartó államot. E törvény életbelépésével megnõtt a déli rabszolgaszökések és lázadások száma.

A második szakasz 1863. július 4-1865 között zajlott. A keleti hadszíntéren Gettysburgnél Lee többnapi csata után meghátrált Meade csapataitól. A Mississippi hadszíntéren New Orleans után július 4-én elfoglalták Vicksburgot, majd 8-án Port Hudsont, így a folyó teljes hossza az északiak kezére került. A cél teljesült, a déli államokat ketté vágták, az át kellett tegye központját Georgiába. Az északiak ettõl kezdve oda koncentráltak. 1863 során Grant tábornok vezetésével a nyugati lázadó államokat leverték. Ezt úgy vitték végbe, hogy még 1863-ban elfoglalták a déliek fõ vasúti központját, Chattanoogát, majd Sherman 1864. májusában megindult embereivel a Nagy Menetelésre. Céljuk az volt, hogy a déli vasútvonalak mentén végigmenve szétverik az ellenséget, de még ugyanaz év nyarán megállapodtak Atlantában, hogy kivárják az elnökválasztást.

Az újraválasztott Lincoln célja már csak a háború sikeres befejezése és dél visszaolvasztása volt, de ehhez emberfölényükbõl adódóan úgy döntöttek, hogy minél véresebb csatákkal kell gyõzniük (1863-65). Lee egészen Richmondig visszaszorult, majd 1865. áprilisában Appomattoxnál letette a fegyvert. Április 14-én egy John Boots nevû színész az elõadás közben lelõtte pisztolyával Lincolnt. (Utóda alelnöke, Johnson lett.)

Az Amerikai Egyesült Államok ezután igen nagy arányú gazdasági fejlõdésen ment keresztül, a századfordulóra a világ vezetõ hatalmává vált. Ehhez azonban szükségessé vált a szabad területek elfoglalása, megkezdõdtek az indiánháborúk.

Jamestown megalapításakor (1607) fontos szerepe volt John Smithnek (részt vett a magyarországi törökellenes harcokban is) és Powhatan törzsfõnöknek, az algokin szövetség vezetõjének. Az õ lánya volt Pocahontas, aki beleszeretett John Smithbe, ezért õ is segítette a fehérek békés letelepedését. Halála (1621) után azonban már semmi sem tartotta vissza az indiánokat, így a 14 év során kialakult 81 fehérlakata településbõl 73-at elpusztítottak. Az indiánok Massachusettsben is barátságosak voltak. Ide a Mayflower hozta az embereket, akik közül az indiánok javaslatára sokan áttelepültek Connecticutba. Az 1670-es évek során már itt is mutatkozott az indiánok megosztottsága, több kisebb összecsapásra is sor került.

Az elsõ igazán nagy háború 1763-ban volt, amikor az irokéz törzseket egyesítõ Pontiac francia támogatással a Nagy Tavak Vidékénél támadást indított az angol határ ellen. A kezdeti sikerek hatására sok törzs csatlakozott hozzá, de mivel a 7 éves háború egy angol-francia békével zárult, kénytelen volt õ is békét kössön az angolokkal. Nem sokkal késõbb meg is gyilkolták.

1800-ban létrejött Indiana territórium, ezért az irokéz törzsszövetség són törzsébõl származó Tecumseh új szövetséget akart létrehozni. 10 év alatt komoly haderõt sikerült összehozzon (+angol szövetségesek), ezért az Amerikai Egyesült Államok le akart számolni vele. 1811-ben Tippecanonál varázslójuk bíztatására rárontottak a fehérekre, de hatalmas vereséget szenvedtek.

1842-re az indiánok egészen a Mississippi folyó nyugati partjáig visszaszorultak. A floridai szeminórok mindkét nagy csatája (1817 és 1835) vereséggel zárult, majd a fehérek egy szerûen nyugatra küldték õket hajón. Az út során mintegy 4000-en haltak meg.

A Sziklás-hegység és a Mississippi között elterülõ rész volt a préri indiánok területe. A legjeletõsebb törzs a sioux törzsszövetség dakotái (=szövetségesei) közé tartozó ogallalla volt. Területükön állt szerzõdéssel a Fort Laramie kereskedõközpont. Mikor az Amerikai Egyesült Államok ezt bõvíteni akarta még néhány erõddel, a sioux-k nem egyeztek bele, ezért 1854-ben kirobbant a háború. Az elsõ szakasz (1854-1866) legfontosabb indián alakja Vörös Felhõ volt, aki a vasútvonalak ellen indított sikeres gerillatámadásokat. Ezzel párhuzamosan 1861. áprilisában a Fort Sumter ostromával megkezdõdött a polgárháború is. Bár az amerikaiak célja az indiánok rezervátumokba juttatása volt, 1866-ban olyan békét kötöttek az indiánokkal, ami szerint néhány területet ugyan ki kellett volna ürítsenek, de amit nem, az örökre az övék marad. 1872-ben azonban a Black Hillsen, az indiánok területére esõ egyik hegyen aranyat találtak, ezzel megkezdõdött a háború második szakasza. Vörös Felhõ nem akart újabb háborút, de az amerikaiak által felajánlott új szerzõdés kötésének lehetõségét sem fogadta el. Az Egyesült Államok kormánya 1875-ben arra utasította a soiux törzseket, hogy vonuljanak rezervátumokba. Mivel azok ezt megtagadták, egy évvel késõbb (1876) George Armstrong Caster 7. lovasezredével megindult ellenük. 1876. június 25-én délelõtt a Yellowstone folyó Little Bighorn nevû jobboldali mellékágánál a 7. lovasezred megsemmisült, csak egy Commanche nevezetû ló menekült meg. A indiánokat Vakmerõ Ló (ogallalla) és Ülõ Bika varázsló vezették gyõzelemre. A csatát követõen Ülõ Bika északra ment, majd 1880-ban rezervátumba vonult, ahol 1890-ben meggyilkolták.

Az apacsok a pueblo indiánok közé tartoztak. Területeik délen és Mexicoban voltak. A 17-18. század során nagy háborúk nélküli folyamatos csatározásokban voltak a spanyolokkal. A változást Mexico függetlenedése (1821) hozta, mert 1837-tõl minden indiánskalpért fizettek. A mimbrén apacsokat (többszáz indián) rövid idõn belül teljesen lemészárolták. Végül Mangas Coloradas vezetésével vették fel a harcot az apacsok és gerillaháborúikat addig folytatták, mígnem 1848-ban a terület amerikai fennhatóság alá nem került. Ekkor ugyanis Pinos Altosban aranyat találtak, úgyhogy elhatározták, hogy innen is eltüntetik az indiánokat. Az 1850-es évek háborúi 1871-ben az apacsok megadásával véget értek. Rezervátumba mentek, ahol életkörülményeik elég jók voltak, megvolt gazdálkodási lehetõségük. Nem sokkal késõbb (1875) azonban az Egyesült Államok ezt a területet is hasznosítani akarta, ezért az apacsokat új rezervátumba küldték. Sokan odamentek ugyan, de néhányan ismét gerillaháborúskodásba fogtak (1880-as évek). Vezetõik Geronimo, Chato és Ulzana voltak. Nem jártak tartós sikerrel.

A tordesillasi egyezmény (1494) után a hatalmat kezükben tartó spanyolok jobban korlátozták gyarmataikat, mint az angolok, ezért azok komoly gazdasági hátrányba kerültek. Iparuk nem volt és semmiféle spanyol terméket nem termelhettek. Az indiánokat kötelezõ kényszermunkával és adókkal sújtották. Az egyik legnagyobb dél-amerikai földbirtokos a katolikus egyház volt. Támaszuk itt is az inkvizíció volt. (Ezt 1480-ban állították fel az anyaországban. Legjelentõsebb személye Torquemada volt.) A gyarmat kormányzói hivatalait csak európaiak láthatták el.

A parasztok és az indiánok felkelései (1770-es évek) sikertelenek voltak. A változást a napoleoni háborúk hozták. (Ekkor vesztették el a spanyolok Louisianát is.) Ekkor ugyanis Franciaország megszállta Spanyolországot, így annak befolyása a gyarmatokon is gyengült. A felkelések elsõ hullámának (1810-1815) 3 központja Mexico, Venezuela és Argentína volt. (Brazíliában is voltak megmozdulások Portugália ellen.) 1813-ra Paraguay független lett, majd követte õt a második hullám (1815-1826) során az összes latin-amerikai ország (Venezuela, Columbia és Bolívia [Simon Bolivar vezette a felszabadulást]). Kis késéssel függetlenedett Argentína (1816, Hose San Martin), Mexico (1821) és Brazília (1819-22). Az utólsó spanyol katonákat 1826-ban vonták ki, egyedül Puerto Ricot és Kubát tartották meg. Az immáron szabad önálló államok saját erõbõl indultak fejlõdésnek.

Mexico 1821-ben független császársággá kiáltotta ki magát, majd röviddel erre (1824) kikiáltották a köztársaságot (élén a köztársasági elnökkel). Az olcsó földek okozta amerikai konfliktus során 1848-ban 980 000 km²-t vesztettek el. 1858-tól katonai diktatúra vette kezdetét az országban, amit csak 1861-ben számoltak fel. Ekkor válsztották elnökké Benito Juarezt (1861-1872). Franciaország újra be akart avatkozni az ország belügyeibe, ezért 1863-ban expedíciós csapatokat küldött Mexicóba, amik kikiáltották Habsburg Ferenc József öccsét, Miksát királynak. Ezzel polgárháború robbant ki (1863-66), ami Juarez gyõzelmével zárult. (Miksa 1867-ben meghalt.) A következõ nagyobb fegyveres felkelés a Zapata-megmozdulás (1915) volt. Zapata mellett Pancho Villa volt társvezér, és ez egy nagybirtokosok elleni parasztfelkelés volt. Ezt is leverték.