A Hold a mihozzánk legközelebb levõ égitest, ezért sok vonása szabad szemmel is látható. Mióta a Földhöz társult csak, az egyik felével fordul felénk, és csak az ûrkutatások kora óta láthatott az ember képeket a távolabbi oldaláról.

Felszíne hegységek, sivatagszerû síkságok (amiket Galilei tengereknek nevezett) és kráterek által tagolt. A krátereket meteorbecsapódások alakították ki, a legnagyobb területet lefedõ síkságok pedig a bazaltos lávától maradtak szürkék. A kráterrengeteg igen feltûnõ dolog a Hold felszínén. A kráterek átmérõi 30 centitõl többszáz kilométerig változnak. A Földrõl még egy gyengébb távcsõvel is több, mint 30 000 krátert láthatunk, míg egy erõsebb távcsõvel vizsgálva számuk meghaladja a félmilliót. És ne feledjük, hogy ez még csak a Hold egyik fele! Hegységei számításaink szerint hasonló méretûek, mint az itteni nagyobb hegységek. Elvétve találhatunk még a felszínen szakadékokat, melyeknek átmérõje gyakran több, mint 2 kilométer és természetesen ott van még a Hold felszínét borító por.

Bár a Holdnak nincs igazi légköre, az Apollo mûszerei hélium, argon, hidrogén, neon és egyéb gázokat érzékeltek.

Szilárd kérge, mely gránitszerû világos kõzetbõl áll, nem mindenütt egyforma vastag. Míg az innensõ oldalon 64 kilométer, a Földtõl távolabbin körülbelül kétszer ilyen vastag a szilárd kõzet. A szilárd kéreg alatt található az úgynevezett köpeny. Ez a kéreg alatt még szilárd, aztán beljebb már csak szilárd rögöket tartalmaz, és befelé haladva egyre olvadtabb a kõzet. Az Apollo mûszerei még holdrengéseket is ki tudtak mutatni.

Ezek szerint évente mintegy 3000 holdrengés szokott lenni. Bármilyen furcsa, ez kevesebb, mint 1%-a a földi rengések számának. A rengések általában a Földhöz legközelebbi állapotban és - a Holdról nézve - napfelkeltekor és napnyugtakor szoktak bekövetkezni a nagy hõingadozástól. Egy átlagos holdrengés annyi energiát szabadít fel, mint egy öngyújtó szikrája.

Egy elmélet szerint a Holdnak van magja, de efelõl sokan vitatkoznak. Az általánosan elfogadott, hogy a mag nem pont a Hold középpontjában van, hanem inkább a Föld felé van eltolódva annak gravitációs erejétõl. Míg azonban a Hold gravitációja egy 960 kilométer átmérõjû magot kívánna, addig a szeizmométerek csak egy 576 kilométeres magot találtak. Innen is látszik, hogy sok még a megválaszolatlan kérdés a Holddal kapcsolatban.

A Hold felszíni hõmérséklete igen széles skálán mozog. A sötét, távolabbi oldalon a sziklák egészen -155° C-ra hûlnek le. A napos oldalon pedig, ahol a szûretlen, tompítatlan napsugarak sütik, a hõmérséklet elérheti a +136° C-ot. Ez melegebb, mint a forrásban levõ víz!

Holdunk átmérõje mintegy 4360 kilométer az egyenlítõjénél. Ez kisebb, mint az USA kelet-nyugati szélessége. Ha tehát a Föld méretét egy kosárlabdához hasonítjuk, akkor a Hold mellette egy baseball labda nagyságú lenne. E nagy méretkülönbség ellenére a Föld holdját és a Pluto holdját, a Charont a csillagászok ikerbolygókként emlegetik, mert ezek sokkal nagyobbak bolygójukhoz képest, mint mondjuk a Jupiter holdjai, melyeknél bolygójuk többezerszer nagyobb. A Föld holdjánál térfogatban csak 49-szer és átmérõben is csak 4-szer nagyobb! A Hold tömege mintegy 1/81-ed része a Földének, pedig tudjuk, hogy már 49 “darab” Hold is elég lenne, hogy elérje a Föld térfogatát. Ez a Hold a Földénél kisebb sûrûségébõl adódik. Tömege 16.7 milliárd tonna és sûrûsége a víznek 3.34-szerese, a Föld átlagos sûrûségének 2/3-a. A Hold gravitációja 1/6-a a Földének. Ha tehát a Földön valaki 45.4 kg, akkor az a Holdon csak 7.7 kg lesz. Ezek után logikus, hogy a Holdon a tárgyak lassabban esnek le. Ha például a Holdon derékmagasságból leejtünk egy tojást, akkor az nem törik össze. A Hold szökési sebessége körülbelül 5400 mph. A Hold körüli pályán maradáshoz pedig csak mintegy 3800 mph kell. Ez körülbelül egy nagysebességû lövedék sebességének felel meg. Ha tehát például a Hold legmagasabb hegycsúcsán állva vízszintesen kilõnénk egy golyót, akkor nem árt arrébb állnunk, mert a lövedék kevesebb, mint 2 óra múlva már vissza is fog érni. Talán már írják is a Holdra indulók fegyvertartási korlátozásait.

A Hold pályája átlagosan 384500 kilométer, kissé elliptikus pályán kering a Föld körül. Sebessége akkora, hogy óránkéti elmozdulása akkora, mint New York és Los Angeles távolsága. Érdekes, hogy a Hold a rendes gravitációs vonzás ellenére egyszerre távolodik a Földtõl és lassul. Távolodása öt év alatt egy lábnyit tesz ki, ezért 600 millió év múlva holdunk a Földrõl nézve 10%-kal kisebb lesz.

A Föld

Pályájának síkja nem esik egybe a Föld Nap körüli keringésének síkjával, hanem körülbelül 5° -os meredekséggel metszi azt. Ez okozza a Földön az apály-dagályt, és fõleg megakadályozza a hold- és napfogyatkozás gyakoriságát. Ha a Föld és a Hold pályájának síkja egybeesne, akkor minden hónapban lenne egy hold- és egy napfogyatkozás. Azt a két pontot, ahol a Hold pályája a Földét metszi, csomópontnak nevezzük. Az egyenest, pedig, ami õket összeköti, csomópontok egyenesének nevezzük. Ez az egyenes minden 18.6-ik évben elfordul egy kicsit a Nap vonzásának hatására. Ez azért fontos, mert fogyatkozások csak akkor következnek be, amikor a Hold közel van egy csomóponthoz és a csomópontok egyenese a Nap felé mutat.

Ha azt mondjuk, hogy a Hold a Föld körül kering, akkor nem fogalmaztunk pontosan, mert valójában nem a Föld középpontja, hanem a Föld-Hold rendszer közös tömegközéppontja körül kering holdunk. Ezt a pontot nevezzük baricentrumnak. Az egész hasonlít egy mérleghintához, amin két test van. A nagyobbik, mivel 81-szer nagybb a másiknál, 81-szer közelebb lesz az alátámasztási ponthoz, mint a kisebbik. A valóságban a baricentrum körülbelül 4600 kilométernyire van a Föld középpontjától a Föld-Hold egyenesen (1600 kilométer mélyen). Ezek szerint a baricentrum kering a Nap körül, de ezt a meanderezõ mozgást csak gondos, alapos megfigyelésekkel lehet észrevenni.

Napfogyatkozáskor a Hold pontosan a Nap és a Föld között van és a Nap sugarait részben vagy egészen fölfogja. Teljes napfogyatkozáskor ahogy a Hold árnyéka végigúszik a Föld felszínén, úgy tûnik, mintha a Nap teljesen eltûnne az égboltról, mintha elbújt volna a Hold mögé. A hõmérséklet egyszercsak lehûl, és a madarak abbahagyják az éneklést. Nem csoda, hogy akkora rémületet keltett ez az emberekben régen. A Hold árnyékának két fajtája van. Az umbra a sötétebb, és a penumbra a világosabb, a félárnyék. A sötét folt mintegy 1600 kilométert tesz meg, gyorsabban, mint a legtöbb repülõgép. Mivel az árnyék ilyen kicsi és ilyen gyorsan mozog, a napfogyatkozások igen rövid ideig tartanak. Általában csak néhány percesek, de semmiképpen sem hosszabbak, mint hét és fél perc. Sajnos a legtöbb óceán fölött jelenik meg, és ember nem is látja. Részleges napfogyatkozás a penumbrában van. Itt a napsugaraknak csupán egy része van leárnyékolva, a Földrõl nézve a Hold ugyan belecsúszik a Napba, de nem takarja el azt teljesen. Az ég ugyan elsötétül, de nem annyira, mint a teljes napfogyatkozáskor. Mivel a penumbra sokkal nagyobb, mint az umbra, a részleges napfogyatkozás a Földön nagyobb területen és hosszabb ideig áll fenn. Gyakrabban is van, mint a teljes napfogyatkozás. A részleges napfogyatkozás egy fajtája a gyûrûs napfogyatkozás. Ez akkor van, amikor a Hold ellipszis pályáján a Földtõl a lehetõ legmesszebb van, ezért az umbra nem éri el a Földet. Ilyenkor a Nap olyan, mint egy nagy, sárga, világító gyûrû.

Holdfogyatkozások akkor jönnek létre, amikor a Hold a Föld-Nap egyenesen a Föld mögött van. Ekkor a Hold a Föld árnyékába ér, és észrevehetõen elsötétül. A Föld sötétebb árnyékát is umbrának, félárnyékát is penumbrának hívjuk. A Hold 3000 kilométert tesz meg a Föld árnyékában, miután beleért. Ezt a jelenséget elõször a görögök figyelték meg 2000 évvel ezelõtt. Teljes holdfogyatkozásnál a Hold bemegy a Föld umbrájába, de ott is látható marad, mert a Föld légköre a napsugarakat eltéríti, megtöri, amit aztán a Hold visszaver. A légkör által szórt sugarak azonban már jóval több vörös színt tartalmaznak, ezért a Hold enyhén vöröses színûre változik. A részleges holdfogyatkozás a penumbrában van. Az elsötétülés ilyenkor szabad szemmel alig látható. Penumbrás fogyatkozásnak nevezzük, ha a Hold úgy halad át a Föld árnyékán, hogy az umbrába nem ér bele.

A Hold talán legjobban megfigyelhetõ hatása az apály-dagály jelenség. A vízszint emelkedését két tényezõ alakítja leginkább: a Hold gravitációja, mely a Föld közelebbi oldalán erõsebb, a távolabbi oldalon gyengébb és a Föld a baricentrum körüli forgása miatt a Holddal átellenes oldalon fellépõ centrifugális erõ, ami a vizet “kifelé tolja”. Látszik tehát, hogy a Föld nagy vizei két irányban emelkednek ki: a Hold felé és azzal ellentétesen. E jelenségben azonban nem elhanyagolható a Nap közrejátszása sem. Havonta kétszer a Nap és a Hold együtt vonzza a vizeket, és így a szokásosnál nagyobb apály-dagály különbség figyelhetõ meg. Ez kétféleképpen jöhet létre: Ha a Nap és a Hold a Föld különbözõ oldalán vagy ha azonos oldalán vannak. Ilyenkor a dagály akár 20%-kal is nagyobb lehet, mint a szokásos. Ugyanígy, amikor a Nap és a Hold a Földtõl derékszögben helyezkedik el, akkor szinte érvénytelenítik egymás hatását, a dagályok mintegy 20%-kal kisebbek lesznek, mint a szokásosak.

A Hold tartogat még titkokat és meglepetéseket az emberiségnek. Az, hogy már sikerült embert juttatni rá, még nem jelenti azt, hogy legyõztük, megfejtettük vagy hogy tökéletesen ismerjük. Nagy tervek készülnek a “Holdbázisokról”, de sokmindenben kell még fejlõdnünk, hogy valóban “építeni” tudjunk rá.