Asbót Márton

A filmezés története

Kevesen tudják, hogy a filmezés története is a lovakkal kezdődött. Amerikában ugyanis 1872-ben hevesen fellángolt egy vita a milliomos sacramentoi vasúttulajdonos, Leland Stanford és a New York-i laptulajdonos Robert Bonner között, hogy a ló vágtája során van-e olyan pillanat, amikor az állat összes lába a levegőben van. Az előbbi szilárdan hitt ebben, míg a második tagadta ezt a lehetőséget. A kérdés eldöntését a San Francisco-i híres fényképészre, Eadweard Muybridge-re bízták. A fotós a volt kormányzó Occident nevű lovát fotózta a saját maga által készített exponálóberendezésekkel. A folyamatról később az Állatok mozgása című művében is írt.

Az általa készített sztereo-felvételek elég jó minőségűek voltak, és tisztán látható volt rajtuk, hogy van olyan, hogy a ló mindnégy lába a levegőben van. Nem szabad elfelejteni, hogy a kor átlagos gépei még úgy működtek, hogy a fényképész egyszerűen levette az objektívsapkát a megvilágítás időtartamára, mert a vizes filmlemeznek meglehetősen hosszú expozíciós idő kellett. A fogadást tehát Stanford nyerte, ám felkeltett kíváncsiságát nem elégíthette ki, mert 1873-ban Muybridge északabbra utazott, hogy az indiánháborúk eseményeit örökítse meg.

Miután Muybridge visszatért expedícióiról (1877), már teljesen új zárszerkezet és új vegyszerek állatak a birtokában. Ezzel az expozícó 1/1000 másodperc alá rövidült.

Szintén 1877-ben kezdett kísérletezni a francia Emile Reynaud a két gyermekjátékkal, a phenakitiscope-pal és a zootrope-pal. Az előbbi egy olyan korong, amelyre egy figura mozgásának néhány képét rajzolták, és a képeket keskeny rések választották el egymástól. A tükör elé állva a pörgő réseken áttekintve a kis figurák mozgásba keltek. A második, a zootrope még ennél is egyszerűbb. Egy préselt dob belső oldalán sorakoztak a képek és a képeket itt is rések választották el egymástól, így ha valaki megforgatta, ugyancsak megelevenedett képeket látott. Ez a mozgás azonban túl szaggatott volt. Reynaud tehát elkezdte törni a fejét a javításon. Végül szabadalmat szerzett praxinoszkóp nevű szerkezetére, ahol a forgó dob közepében olyan tükörkoszorú volt, ami segítségével a képek szinte észrevehetetlenül alakultak a következőbe.

Muybridge következő kamerasoros kísérlete már Stanford új lótenyésztő farmján, Palo Altoban zajlott le. A meghívott riporterek csak ámultak, ahogy a 12 képet fél másodpercnél rövidebb idő alatt felvették, miközben a ló 40 láb/mp-es sebességgel vágtatott el a kamerák előtt. Muybridge két exponálórendszert dolgozott ki. Az egyiket akkor használta, amikor ügetőverseny-kocsiba fogott lovakat kellett fényképeznie. Ilyenkor a gépek elektromágneses zárját a kocsi kerekei által zárt áramkörök hozták működésbe, amikor azok áthaladtak az úton átfektetett vezetékeken. A másik típus az ügető ló megörökítésére szolgált. Ekkor a ló maga szakította el a kifeszített zsinórokat, ezzel mechanikus úton működésbe hozta a kamerákat. A nézők számára a legcsodálatosabb az volt, hogy “a ló lefényképezi önmagát”. A képek szerint a ló egy ügető lépésszakaszban kétszer van teljesen a levegőben. A hír hamarosan egész Amerikát bejárta, így a fényképész képeinek másolatai sorra jelentek meg a különböző újságokban, majd a hír bejárta szinte az egész világot.

A vetítõs praxinoszkóp

Muybridge európai bemutatói igen fellelkesítették Marey professzort, aki ekkorra már inkább a madarak szárnymozgását akarta felvenni, ám ehhez nem cipelhetett magával 12 fényképezőgépet és Janssen csillagrevolverét sem, mert az is irdatlan készülék volt. A technika azonban már megajándékozta az 1880-as éveket a száraz üveglemezekkel, kitört a detektívkamerák kora, így Marey megszerkeszthette fotópuskáját. Ennél a ravasz meghúzásakor 1 másodperc alatt 12 kép készült egy óraszerkezettel forgatott korongon. A fegyverhez tárat is készített, ahol 25 száraz korong várt felhasználásra. A felvételek 1/720 másodperces zársebességgel készületk, tehát nagyon élesek voltak. Ezzel elkészült a világ első működőképes hordozható felvevőkészüléke. Marey azonban nem elégedett meg ennyivel, mert úgy érezte, hogy egy mozgást úgy könnyebb elemezni, hogyha az összes kép egy lemezen van, ezért megszerkesztette egylemezes mozgáselemzőkészülékét. Ez úgy működött, hogy egy réssel ellátott korong forgott a fotónegatív előtt így az alakok egymás mellett, esetleg egymásba olvadva jelentek meg a képen. Ezzel a találmánnyal emelkedett a mozgásfényképezés európai tekintélyévé.

Muybridge ezalatt már háromszor 12 kamerát állított fel, hogy a mozgást még pontosabban adhassa vissza. Már-már a lehetetlent akarta: a mozgások három dimenziós ábrázolását.

A francia származású angol, Louis Le Prince mindenáron meg akarta hosszabbítani a bűvös egy másodpercet. Tudta, hogy ezt csak úgy érheti el, ha a képeket egymás után rögzíti egy negatív csíkon. Gépe furcsa készülék volt: egyszerre dolgozott 16 lencsével és 4 filmmel. Erre azért volt szüksége, hogy időt nyerjen, mert a film finomabb mozgásmenetének érdekében 16 kockát használt másodpercenként. Képkockái is nagyobbak voltak a maiaknál a képélesség érdekében. Az akkori felfogás szerint a felvevő és a vetítő lényegében ugyanaz volt, csak megfelelő fényforrást kelett alkalmazni és objektívet cserélni, ezért La Prince egyszerre dolgozott a felvevőn és a vetítőn. Bonyolult szerkezetére 1886-ban nyujtotta be a szabadalmi kérelmet. A kérelmező szövegben már megjelenik a “szaggatottan” mozgatott film -kifejezés, ami később a vetítés kulcsszava lett, mert a kép mozdulatlan kellett legyen a megvilágítás pillanatában. A további próbálkozások sorsát mind e szaggatott mozgás sikeressége illetve sikertelensége döntötte el.

Muybridge is dolgozott tovább szakadatlanul és munkájának betetődzése az Animal Locomotion (Az állatok haladó mozgása, 1887) volt, mely 11 kötetben 781 képen mutata be az állatok és az emberek mozgásait. Ez persze nem váltott ki osztatlan sikert, hisz a festők mind azt hangoztatták, hogy ezzel elvesztik a képek a mozgás illúzióját. Nem véletlen tehát, hogy az impresszionizmus éppen ezekben az években bontakozott ki teljes egésszében.

Le Prince ekkorra már eljutott a 8 objektíves kamerához, melyben a takarást már elektromágnesesen oldotta meg, a képek pedig 8 kép után csúsztak tovább 8-at. A filmszalag mozgása tehát hihetetlenül felgyorsult, amit a 16 objektívesből örökölt perforálási megoldás segített. A hajtódobok ugyanis a film szélén kialakított lukakba kapaszkodtak. A kockánkénti szaggatás azonban még mindig nem lett kiküszöbölve.

Marey ezalatt szintén eljutott a filmszalag ötletéhez. Rájött, hogy az egylemezes kamera csak helyváltoztatással járó mozgást képes felvenni, a helyzetváltoztatót nem. Tehát a nyilvánvalóan a negatív kell, hogy elmozduljon. Az általa megszerkesztett kronofotográf berendezés filmje négy méter hosszú és kilenc centiméter széles volt. A szaggatott mozgást úgy oldotta meg, hogy egy orsó folyamatosan húzta a szalagot, de egy mechanikus elem rövid időre rászorította a negatívot a filmkapura, ezzel ugyan kikerülte a perforálás használatát, de a módszer egyáltalán nem volt kíméletes a filmhez.

A német Ottomar Anschütz 1887-ben már másodpercenkénti 24 képpel dolgozott. A kivetítésre is új megoldást talált, mert nem a képtovábbítást tette szaggatottá, hanem a megvilágítást. Ez volt az elektrotachiszkóp.

Ekkor aztán végre egy hivatásos feltaláló is foglalkozni kezdett a témával. Belépett a mozi történetébe Edison. Felvetődött benne a gondolat, hogy mi lenne, ha készítene egy olyan szerkezetet a szemnek, mint amilyen a fonográf a fülnek, majd ezeket egyesítve létrehozhatna egy olyan eszközt, amin mindenféle mozgást és hangot egyidejűleg lehetne rögzíteni, majd visszajátszani. Az ötlet tehát a zootrope-ból, Muybridge és Marey munkájából csírázott.

A szerkezetet úgy képzelte el, hogy egy hengeren csavarvonalban miniatűr képek sorakoznak, aminek levetítése fénycsöves módszerrel (a lámpa villog, nem kell szaggatott mozgás) egy mikroszkóp segítségével történik. A megvilágítás időzítését úgy oldotta meg, hogy a koronggal együtt forgott egy tüskés koszorú, ami az adott pillanatban zárva az áramkört bekapcsolta a fénycsövet. A felvétel úgy zajlott volna, hogy a henger az expozíció ideje alatt áll, majd egy óraszerkezet eggyel tovább forgatja, így másodpercenként 40 képet lehetne vetíteni. Mivel úgy gondolta, hogy jól halad, határozottan elzárkózott a Muybridge-dzsel való együttműködéstől, amikor az az javasolta, hogy kapcsolják össze zoopraxiszkópos vetítőt a fonográffal.

Le Prince szintén nem tétlenkedett ezalatt, és 1888. végére végre eljutott céljához, az egylemezes, egylencsés felvevőhőz. A gép másodpercenként 20 darab 53 milliméter széles képet használt és volt keresője is. A feltekeredő filmmel párhuzamosan mozgott a szogásos forgó takarókorong (pilla), ami csak a megállás pillanatában juttatta fényhez a szaggatottan haladó filmet. Le Prince bizakodóan tekintett a jövőbe, gépe bemutatásra készen állt, a szabadalmi jogot is megkapta hozzá.

Emile Reynaud továbbra is kitartott saját praxinoszkópja mellett, mely során eljutott tökéletesítésének harmadik lépéséhez: kitalálta az üvegkoszorús vetítő után a lyukasztott vetítőszalagot. Továbbra sem akart azonban hallani a fényképekről, hanem megmaradt a maga által rajzolt kis figurák mellett. Pedig közel járt a helyes megoldáshoz…

Edison ugyanis azonnal lecsapott az amerikai George Eastman cége által kifejlesztett celluloid tekercsfilmjére. Áttért a forgó dobról a filmszalagos felvevőre, amivel minden egyszerűbbé vált. A két függőleges tengelyű dob között haladó film szélére lyuksort vágtak, így elkészült az első kinetográf. A részei mind azok voltak, amik egy filmfelvevő alapelemei: egy objektív, egy hosszú, kétoldalt lyuggatott celluloid filmszalag, két csévélő orsó, egy bütykös mechanizmus, ami odébbrántotta a filmet és egy forgó pilla. A lelkesedés leírhatatlan volt.

Edison 1889. végére már állandó méreteket is szabott a kinetográf számára, amelyek a mozivetítőkben ma is változatlanok! Ezek: 35 milliméter széles film kétoldalt perforálva (kockánként 4 lyuk), 18x24 milliméteres képkockák. A sok, gyorsan váltakozó képből aztán a kinetoszkóp segítségével lehetett újra folyamatos mozgást nyerni. Ez volt a “kukucskáló mozi”.

Edison és Dickson továbbra is a kinetoszkóppal bíbelődött, mert ugyan tetszett neki a “beszélő vászon”, nem akarta kivetíteni filmjeit, mert a mozit is úgy képzete el, mint korának bedobós automatái, amik zenét játszottak. Nem érezte, hogy a kivetítésnél minden együtt lenne az illúzióhoz. Az így elkészített nikkelodeon egy 14 méter hosszú filmet játszott, másodpercenként 46 képkockát átvilágítva. Ezzel hihetetlenül élethűvé vált a mozgások ábrázolása. A bemutatóra 1891-ben került sor, és hatalmas sikert aratott. Érdekes, hogy a szabadalmat csak Amerikában kérte, de ez arra vezethető vissza, hogy nagyon sok találmányával, amiket Európában is akart szabadalmaztatni, az volt a baj, hogy mindig akadt egy olyan európai, aki be tudta bizonyítani, hogy már korábban is elérte ugyanazokat az eredményeket.

Pedig ezesetben Európa még valóban gyermekcipőben járt. Marey munkatársa, Demény György például egy évvel később egy olyan gépre (phonoscope) kapott francia szabadalmat, amivel egy forgó keréken némán kimondta, hogy “Éljen Franciaország!”. Reynaud továbbra is festett képeivel aratott sikereket. Ekkor Max Skladanowsky is nekiállt a munkának biográf nevű szerkezetével. Ez leginkább Le Prince öt évvel korábbi gépéhez hasonlított, mert két filmre vett párhuzamosan 2x8 darab képet másodpercenként.

Edison már érezte a nagy üzlet lehetőségét, ezért tudta, hogy a gyors elterjedéshez jó filmek és jó gépek kellenek. Megkezdte filmstudiójának építését is. Ez volt a Black Maria, mely 1893-ra készült el. Sorra készültek a filmek, de Edison elvesztette optimizmusát a gépekkel kapcsolatban, mert sehogy sem sikerült összehangolja a képet a hanggal. Titkára azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Szerzett két vállalkozót, akik egy broadwayi házban berendezték a világ első kinetoszkóp szalonját. A sikeres reklámhadjáratnak köszönhetően már az első nap 120$ (25 cent/látogató) ütötte a markukat, mert a közönség alig várta, hogy megcsodálhassa a “technika varázslójának” új csodáját. A gyorsan terjedő szerkezetet hamarosan már Angliában is használták, sőt meg is kezdték a gyártását, hisz szabadalmi oltalom nem védte.

 A Black Maria épülete

Anschütz 1894. végén már 6x8 méteres vászonra vetítette filmjeit, a műsoridőt pedig úgy hosszabbította meg, hogy egyszerre két kerék forgott és a vetítés felváltva zajlott hol az egyikről, hol a másikról. Hiányzott belőle azonban az, ami a kinetoszkópban megvolt, a folyamatos mozgás.

Franciaországba is eljutott az új őrület, aminek egy szerkezetét Antoine LumiÀ re be is szerezte saját két fia, Auguste és Louis számára. Ők pedig hamar rájöttek, hogy a képek fényszegénységét a film folyamatos futása okozza, valamint felvetették, hogy jó lenne egy ernyőre kivetíteni a képet. A lényeg tehát először is az volt, hogy egy kocka kétszer annyi ideig maradjon nyugalomban, mint amennyi idő ahhoz kell, hogy a következő becsússzon a helyére. Ezt a továbbítást egy ügyes kis szerkezettel oldották meg, ami egy körhagyó tárcsa és egy csavarvonalas peremű korong egyesítését jelentette. Ezzel a képek számát 15-re csökkentették másodpercenként és lehetővé tették a kivetítést is. A 35 milliméter széles film mintegy 900 részképet tartalmazott, amik 25 milliméter szélesek és 20 milliméter magasak voltak. A peforáció itt is lukakból állt, mik szintén 20 milliméterenként követték egymást.

Angliában, ahol Robert Paul szorgalmasan gyártotta a kinetoszkópokat, de ez ellen úgy védekezett az amerikai Kinetoscope Company, hogy nem szállított több filmet az ilyen gépekhez. El kellett tehát készítsék saját felvevőjüket. Ehhez Marey leszorítós mechanizmusát használták, mert felvételkor csak egyszer ment át a film a gépen, így nem rongálódott sokat. Lejátszani aztán már le tudták a saját kinetoszkópjaikon is, így beindult az angol mozi.

1895-ben aztán a LumiÀ re fívérek úgy érezték, hogy immár nyilvánosság elé léphetnek gépükkel. Egyetlen filmjük, a Munkaidő vége, melyben a munkások épp a LumiÀ re gyárból jöttek ki, hatalmas sikert aratott a Nemzeti Ipart Támogató Társaság előtt, ahol bemutatták. Jules Carpentier azonnal fel is ajánlotta a segítségét a sorozatgyártáshoz, így az ő módosításaival vált véglegessé a kinematográf.

Ezzel egyidőben jelent meg Berlinben a kinetoszkóp, mely viszont már hazájában is riasztó jeleket mutatott. Az árak emelkedtek, ezért például Michael Leonard és Jack Cushing Black Mariaban vívott boxmeccsének áltlában csak a hatodik (utolsó) fordulóját nézték meg az emberek. Hiába sürgették Edisont, hogy készítse el a vetítős változatot, ő nem akarta levágni az aranytojást tojó tyúkot. Honfitársai, a Latham fívérek viszont nem aggályoskodtak. A vetítő készülékké alakított kinetoszkóppal, a panoptikonnal 1895. közepén már rendszeres vetítéseket tartottak. Szintén amerikai volt Thomas Armat, aki a fantoszkóp nevű szerkezettel oldotta meg kinetoszkópfilmek kivetítését. Ő találta fel a máltai kereszt nevezetű gépelemet, ami ma is minden vetítő fontos alapeleme. Ez aznoban csak 20 kép/másodperces sebességgel továbbította a filmet, ezért még volt mit javítani az álomkoros mozgású filmek miatt.

LuimÀ re-ék pedig december végén bemutatták a nagyközönségnek a készüléküket. A hatás döbbenetes, az illúziók tökéletesek voltak. A fívérek azonban nem akarták senkivel megosztani találmányuk profitját. A gépnek azonban pont az volt a baja, hogy egyben volt a felvevő és a lejátszó, ezért a könnyen sérülő celluloid film a legkisebb mechanikai hibától elszakadt, a villás filmtovábbító hamar tönkretette. Szét kellett tehát választani a két funkció szerint, így újabb versenyfutás kezdődött.