Az egypártrendszer 1933. július 14-én vált teljessé, a nácik hatalomra törése innentől már megállíthatatlan volt. Létrejött a rendőrség szerepét átvevő Gestapo, majd július 30-án (hosszú kések éjszakája) a belső ellentéteket is felszámolták.

1. Anschluss tiltása.
2. 100 ezer fősre korlátozott hadsereg.
3. Hadiipari korlátozások.
4. A Rajna bal partja népszövetségi ellenőrzés alatt, a jobb part 50 km-es sávban demilitarizált övezet.
5. Elzász, Lotharingia Franciaországé.
6. Danzig és a lengyel korridor létrehozása.
7. Gyarmataik (Togo, Kamerun, Tanzánia, Bismarck-szigetek) elvesztése.
8. A Saar-vidék népszövetségi ellenőrzés alatt, majd 15 év után népszavazás dönti el hovatartozását.

A versailles-i béke pontjait sorra megszegték: nem reguláris hadseregük létszáma már 500 ezer fő fölött volt, majd egyezményt kötött Angliával (1934), mely szerint mind hadseregét, mind flottáját fejleszthette. 1935-ben lezajlott a Saar-vidék népszavazása, ami, mivel hatásos náci propaganda előzte meg, Németországhoz csatolta a területet. Ugyanez évben bevezették Németországban az általános hadkötelezettséget.

A német csapatok 1936. márciusában Hitler utasítására megszállták a Rajna-vidéket, de ez is csak blöff volt, hisz a németek tudták, hogy a népszövetségi francia erő jóval nagyobb a térségben, ezért ellenállás esetén azonnal visszavonultak volna. A franciák vezetői közt azonban nem volt egyetértés, ezért Angliához fordultak, az pedig a locarnoi egyezményre hivatkozva visszatartotta őket, inkább tárgyalásos megoldást javasolt. Ez ismét egy német sikerrel volt egyenlő.

Szintén 1935-ben sikerült rávegyék a németek a belgákat arra, hogy felmondják a locarnoi egyezményt, mert cserébe egy belga-német szövetséget ajánlottak. (Belgium azért kellett, mert eddigre kiépült a Maginot és a Siegfried védelmi vonal, így Franciaországra csak Belgiumon keresztül lehetett támadni.) A következő évben (1936) Németország megkötötte Japánnal az antikomintern paktumot. Létrejött Hitler és Mussolini együttműködésére a Berlin-Róma-tengely (tengelyhatalmak), majd 1937-ben Ausztria is csatlakozott a paktumhoz. Ez nagy változást eredményezett, hisz eddig mind Német-, mind Olaszország igényt tartott Ausztriára, ám ezzel Olaszország lemondott róla. Cserébe a németek jóváhagyták az olaszok balkáni és afrikai terjeszkedését.

Az igazi területi növekedés 1938-ban indult meg. A náci propaganda, a középítkezések, a fegyverkezés az ország 2.5 milliós munkanélküliségét igen rövid idő alatt félmillióra csökkentette, és ez mindenkiben azt az érzést keltette, hogy a náci párt egy jó választás volt. Hitler célja pedig továbbra is a Nagy Német Állam megvalósítása volt. 1938. február 12-én követelte Schuschniggtól, hogy a nácikat is vegyék be az osztrák kormányba. Az azonban annyit ugyan engedett, hogy az osztrák nácik vezetője, Seyss-Inquart lett a belügyminiszter, de egyúttal jogi eszközökkel is próbálkozott az Anschluss ellen: március 13-ra népszavazást írt ki róla, ami viszont a németeknek nem kedvező eredménnyel zárult volna, ezért azok 12-én éjjel átlépték a határt, az országot megszállták. 13-án hivatalosan is bejelentették az Anschlusst (à Ostmark), amit az osztrák lakosság elég könnyen fogadott. Ez a nyugati hatalmakat sem zavarta, mert nem titkolt céljuk volt, hogy Hitler kelet felé törjön. Ezalatt (még márciusban) Henlein, a Szudéta-vidék német pártjának vezetője autonómiát és a náci propaganda szabadságát követelte a területnek Csehszlovákiától, ám ezt H´ cha elutasította. Hitler erre részleges mozgósítást rendelt el és mindkét ország katonái felvonultak a határon. Megkezdték a tárgyalásokat. Franciaország rögtön bejelentette, hogy az 1935-ös francia-csehszlovák-szovjet segítségnyújtási egyezmény miatt német támadás esetén azonnal közbelép, ám Anglia ismét csak tárgyalást javasolt, és azt, hogy a területeket odaadják Németországnak. Csehszlovákia erre bizonyos területeket már odaadott volna, ám Hitler többet akart, és követelte azt is, hogy a csehszlovákok a magyarokkal (Felvidék, Kárpátalja) és a lengyelekkel (Teschen) fennálló vitás kérdéseket is megoldják. 1938. szeptember 28-án elhatározták, hogy nemzetközi konferenciát hívnak össze, amire 29-én Münchenben került sor. Résztvevői (Hitler, Mussolini, Daladier, Chamberlain) 30-án kötelezték a csehszlovák kormányt a Szudéta-vidék átadására, valamint felszólították őket, hogy azonnal kezdjenek tárgyalásokat Magyarországgal és Lengyelországgal. Ennek eredményeként októberben a lengyelek visszakapták Teschent, november 2-án az első bécsi döntés szerint Magyarország pedig a Felvidék javát kapta vissza.

Németországban a zsidókérdés ezalatt egyre szélsőségesebb irányba tolódott el. Az ún. nürnbergi törvények (1935) megfosztották a zsidókat állampolgárságuktól, így közhivatalt nem viselhettek. 1938. november 9-én nagy pogrom (“Kristallnacht”) indult meg, és az összes zsidó üzlet kirakatát betörték, a boltokat kifosztották.

1939 tavaszán a németek felmondták mind a lengyel-német megnemtámadási egyezményt, mind pedig az angol-német flottaegyezményt. Az első igazán megtervezett esemény a FALL GRÜN hadművelet (1939. március 15.) volt. Eredeti céljuk ugyan Csehszlovákia teljes bekebelezése volt, ám végül csak Prágát foglalták el, létrehozták a Cseh-Morva Protektorátust, mert ugyanazon a napon Magyarország megszállta Kárpátalját. Létrejött egy független szlovák, de németbarát (szövetséges) állam is Tiso vezetésével.

Az igazi cél továbbra is Lengyelország megszállása volt, melynek megindítására augusztus 26-át jelölték ki. Előzményként még tavasszal követelte Hitler Lengyelországtól a korridor és Gdansk, valamint Litvániától Memel és környéke átadását. További előzmény volt az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov-Ribbentrop egyezmény. Ennek a két külügyminiszter által kötött megnemtámadási egyezménynek az oka az volt, hogy a Szovjetunió már többször próbált szövetséget kötni a nyugati hatalmakkal, ám azok nem, így elszigetelődött, biztosítani kívánta magát, mert még nem volt felkészülve egy újabb háborúra. Mindazonáltal ez a német lépés meglepetésként érte a nyugatot. Pedig ők még nem is tudtak az egyezmény titkos záradékáról, amely értelmében a két fél felosztotta egymás közt a Baltikumot. (Eszerint Litvánia Németországé, Észtország, Lettország és Finnország a Szovjetunióé lett, míg Lengyelországot felosztották.) A szovjetek állítólag még szövetséget is ajánlottak, ám azt Hitler nem fogadta el. Szervezési problémák miatt a támadás csúszott.

1939. augusztus 31-én éjjel a német-lengyel határon levő gleiwitzi katonai híradóállomás egyszercsak lengyel támadást jelentett. A támadók leölték az állomás személyzetét, aztán visszavonultak. (Valójában lengyel ruhába öltözött SS katonák voltak a támadók, akik munkatáborokban kivégzett lengyeleket hagytak a helyszínen.) A német erők így feljogosítva érezték magukat a támadásra, hisz nem ők voltak az agresszorok. 1939. szeptember 1-én hajnali 4:45 CET –kor átlépték a határt, kitört az második világháború. (Hitler nem háborút, hanem csak Lengyelországot akarta.) Szeptember 3-án reggel 9:00-kor Anglia ultimátumot küldött, melyben követelték Lengyelország kiürítését és a hadműveletek befejezését. Az ultimátum határideje 11:00-kor lejárt, ezért délben (12:00) Franciaország is elküldte utolsó felszólítását. Ez 17:00-kor járt le. Ezzel mindkét országban meghirdették a hadiállapotot.

A háború első szakasza, a “furcsa háború” 1939. szeptemberétől 1940. júniusáig tartott. Anglia is mozgósított, Franciaország is felvonult a határon, felderítőik időnként át is mentek, de lényeges katonai esemény nem történt, mert az igazi hadszíntér Kelet-Európa volt. Miután a FALL WEISS hadművelet során megtámadták Lengyelországot, két fő támadási vonalat (Gdansk, Varsó) alakítottak ki a németek. Szeptember 14-én megkezdték Varsó ostromát, mire 17-én a szovjet csapatok is bevonultak az országba Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia területére. (A németek használni szerették volna Magyarország északi vasútvonalát (Kassa), de nem kaptak rá engedélyt, sőt a magyarok ennek segítségével segítették a lengyel menekülőket.) Szeptember 28-án német kézre került Varsó, majd október 5-én Lengyelország letette a fegyvert, így ismét megszűnt az önálló független Lengyelország. Keleti területeit a Szovjetunió, északot a németek kapták, nyugati részén pedig egy németbarát bábállamot, a Lengyel Főkormányzóságot hozták létre.

Sok lengyelt internáltak. Az első német munkatábor Dachau volt, majd az Anschluss után megnyitottak egyet Mauthausenben. Lengyelország lerohanásakor került sor az auschwitzi tábor felállítására. Itt semmisítették meg a lengyel zsidóságot, mintegy 6 millió embert. A szovjetek is hasonlóan cselekedtek: Katynban tízezer lengyelt mészároltak le.

A németek ezek után pihenni akartak, a szovjetek viszont nem. Főleg az északi területeket kívánták biztosítani, ezért területi cserét ajánlottak a finneknek. Az ajánlat szerint a finneknek a Finn-öbölben levő szigetekről és a Karéliai-félsziget Leningrád felőli részéről kellett volna lemondani, és cserébe nagy, de hasznavehetetlen északi területeket kaptak volna. Ebbe persze nem mentek bele, ezért 1939. november 29-én a szovjetek bejelentették, hogy mivel a finnek “lövik a Szovjetuniót”, önvédelemből be kell, hogy vonuljanak szomszédjuk országába. A támadás 30-án kezdődött meg, és a nem túl erős finnek komoly problémát okoztak a tapasztalatlan, új szovjet katonai vezetőknek. A szovjet győzelem 1940. március 12-ig váratott magára, és még hivatalos jelentések szerint is 50 000 halott és 150 000 sebesült volt a veszteségük. Nagy áron ugyan, de végre biztosítva lett Leningrád határa.

Anglia épp ekkor akart hadat üzenni a Szovjetuniónak, majd az incidens miatt 1939. december 14-én a szovjeteket kizárták a Népszövetségből és megkezdődött egy finn-segítő expedíciós hadsereg szervezése. A közbelépést azonban a németek nem engedték és a harcok lezárultak, így leállították a programot.

Anglia a Balti-tenger és a skandináv államok biztosítása érdekében 1940. április 8-án megkezdte a tenger aknásítását. Ha ugyanis a németek megszerzik Norvégiát, rengeteg nyersanyaghoz jutnak, ami a nyugati hatalmaknak viszont nem bíztató. A németek azonban másnap (április 9-én) hajnali 4:00-kor megkezdték a WESERÜBUNG hadműveletet, Dánia és Norvégia megszállását. Ez utóbbiban egy fasisztabarát kormányt juttattak hatalomra Quiesling miniszterelnökkel az élen. (Innen jött a quiesling jelző, ami németbarátot, kiszolgálót jelent.) A nyugat számára ez a német lépés igen rossz volt, hisz egyúttal a norvég repterek és a flotta is a németek kezére került. Kísérletet tettek hát kiszorításukra, ám a júniusig tartó harcok csak annyi eredményt hoztak, hogy az angolokhoz került a flotta. Tulajdonképpen ez is közrejátszott Chamberlain bukásában (május 10.), hatalomra került a háború-párti Churchill.

A németek elérkezettnek látták, hogy Franciaország ellen forduljanak. A terv szerint a támadásra 1939. novemberében került volna sor, ám a rossz idő miatt azt 1940. januárjára halasztották. Az első terv szerint megkerülték volna az Ardenneket, és észak felől támadtak volna, ám ez a terv a belgákhoz jutott, így ismét halasztani kellett a támadást, hisz új tervet kellett kidolgozni. Eszerint immár az Ardenneken törtek keresztül. Május 9-én jött a hír, hogy Freiburgot holland és belga gépek bombázzák. (Valójában megint a németek voltak, csak más felségjelzéssel.) Németország ismét nyugodtan támadhatott anélkül, hogy agresszor lett volna.

Május 10-én megkezdődött hát a FALL GELB az Ardenneken keresztül. Ez annyira meglepte a védelmet, hogy igen hamar össze is omlott: 15-én Hollandia, 27-én Belgium tette le a fegyvert. Ez utóbbiban 27-én Dunkerque-nél a németek sikeresen bekerítették az angol-francia expedíciós haderőt, ám az tartotta magát egy darabig, és ezalatt Angliából mentőakciót indítottak (június 4.), mely során rengeteg – főleg angol – katonát sikerült kimenteni. Még így is több 100 000 szövetséges katona esett fogságba. Június 5-én már közvetlenül Franciaország ellen indult meg a támadás. A védelem szinte azonnal összeomlott, 14-én német kézre került Párizs, majd 22-én CompiÀ gne-ben másodszor is sor került egy találkozóra (fegyverszünet) ugyanazon a kocsin, ám az erőviszonyok most fordítva álltak. Franciaországot kettéosztották: észak és az Atlanti-óceán partvidéke közvetlen német megszállás alá került, míg a többi területen egy németbarát bábállam jött létre Vichy központtal. Ennek vezetője Pétain volt. A franciák egy része a németek oldalára állt, míg mások De Gaulle vezetésével Angliába emigráltak, és onnan folytatták a harcot a megszállók ellen. A francia flotta és hadieszközeik mindenesetre a németeket támogatták, ezért Anglia Oranban megkereste a franciák egyik legjelentősebb flottáját, és parancsnokától ultimátumban követelték, hogy hajózzon vagy az Egyesült Államokba, vagy egy angol kikötőbe, vagy süllyesszék el magukat. A franciák nem engedelmeskedtek, ezért az angolok lőni kezdtek (1300 francia halott), mire azok átálltak.

1940. júniusában a Balkánon fontos változások következtek be, mert a Szovjetunió megtámadta Beszarábiát (Moldávia) így az a Románoktól hozzájuk került. Augusztus 3-án Észtország, Lettország és Litvánia kérte csatlakozását a Szovjetunióhoz. (Szovjetbarát kommunista vezetők jutottak ugyanis hatalomra.) Ekkor kezdődött egy újabb nagy politikai tisztogatási hullám.

Németország célja Anglia lett, ám tisztában voltak azzal, hogy még nem készültek fel a szigetország lerohanására. Ettől függetlenül megtervezték a partraszállást (SEELÖWE). Eszerint, bár a terv nem volt teljesen kidolgozva, a flotta által választott módon át kell juttatni a haderőt. A legfontosabb kérdésük az volt, hogy egy vagy több pontra vigyék a katonákat. A flotta az egy pontra való szállítást támogatta, de garanciát nem vállalt érte, ezért az egészet elhalasztották, inkább bombázni kezdték az ellenség déli területeit, kikötőit, reptereit, majd később polgári célpontjait. Ez volt az angliai légi csata (1940. augusztus 15 – szeptember 15.)

A csaták során a németek 1733, az angolok 915 repülőgépet vesztettek. Megsemmisült 3 és fél millió angol lakás, valamint életét vesztette 30 000 ember.

A németek aztán belátták, hogy nem igazán eredményesek, a bombázások folyamatosan ritkultak, egyre inkább a szovjetek ellen fordultak. Lezárásként szükségük lett volna egy fegyverszünetre, ezért Rudolf Hess, a Birodalom második embere Skóciába repült, ott ejtőernyővel földet ért, hogy tárgyalhasson az angolokkal, ám azok bebörtönözték. (Így menekült meg a háború utáni kivégzésektől (Nürnbergi Per), hisz az igazi embertelenkedésekben nem vett részt. Életfogytiglani büntetését Spandauban töltötte le.)

Romániában a németbarát Antonescu hatalomra kerülésével szorosabbá vált a kapcsolat a két nemzet közt és ők is elkezdtek készülni a háborúra, ezért engedélyt adtak 300 000 német “kiképzőtiszt” beutazására (október 4.). Az olaszok október 28-án kísérletet tettek Görögország meghódítására Albániából. November 8-ra azonban a görögök már Albánia egy részéből is kiszorították őket, ezért a németek megkezdték Görögország elleni hadműveletük előkészítését. 1941. március 27-én Jugoszláviában megbukott a németbarát Cvetkoviº -vezette kormány, helyette Simoviº angolbarát kormánya került hatalomra. Kénytelenek voltak hát a németek erre is kitérőt tenni. A német támadás április 6-án indult meg. 18-ra a jugoszláv erők letették a fegyvert, országuk német megszállás alá került. Június 1-én Görögországot, 2-án Krétát szállták meg.

Ezzel lezárult a háború első szakasza (1939. szeptember 1 – 1941. június 2.), Európában immár csak Anglia és a Szovjetunió volt független a németektől. A semleges államok mind támogatták a németeket.

Líbia és Olasz-Szomália olasz gyarmatok voltak, Mussolini katonái innen kezdték támadni az angol területeket. 1940. júniusában Olaszország belépett a háborúba, és hadat üzent Franciaországnak és Angliának. (Etiópia ellen ekkor már folytak a harcok, az ellenállók vezetője Hailé Szelasszié volt.) Augusztusban Brit-Szomália ellen, szeptemberben Líbiából Egyiptom ellen indult meg a támadás, és mivel Angliát lekötötte a szigetország védelme, itt hamar vereséget szenvedtek.

A gyors győzelmek után az olaszok sebes ütemben haladhattak az ország belseje felé, így mivel az utánpótlás lemaradt, meg kellett, hogy álljanak. Az angol csapatok viszont folytatták a visszavonulást, így mintegy 100 km-es távolságba kerültek a támadóktól. Ezt az időt az olaszok csapataik újraszervezésére, az angolok pedig egy ellentámadás kidolgozására fordították. Ezt az ellentámadást decemberben indította meg a 35 000 angol katona, sikeresen áttörték az olasz vonalakat, visszaszorították őket Líbiába, és Tobrukot is elfoglalták. 136 000 olaszt ejtettek hadifogságba, miközben csak 438 halottjuk volt (ebből is 353 ausztrál származású katona), szemben az olaszok 10 hadosztályos veszteségével. Mussolini ekkor német segítségért folyamodott, mire 1941. márciusában az Afrika Korps élén Tripoliba érkezett Rommel. Vezetésével kb. két hét alatt kiszorították az angolokat Líbiából, azok egyedül Tobrukot tudták megtartani. Folyatták az előrenyomulást, ám Egyiptom területén ismét megállították őket az angolok.

Már 1940-ben elkészült a németek BARBAROSSA terve a Szovjetunió megtámadását illetően. Ez 3 támadási irányt szabott meg: északon Leningrád, középen Moszkva és délen Kijev és Baku (olaj) irányába. A terv azonban nem volt elég precíz, és legnagyobb hibája az volt, hogy a németek hazai viszonyokkal számoltak benne.

A különböző hírszerzési adatok mind eltérően ítélték meg az ellenfelek erejét. A németek 6 hétre saccolták az oroszok elleni háborút, az angolok 10 napra, a moszkvai angol nagykövet 1 hónapra, az angol vezérkari főnök 6 hétre, az Amerikai Egyesült Államok pedig 1-3 hónapra becsülte a szovjet ellenállás kitartását.

A támadás 1941. június 22-én indult meg és bár a szovjetek már korábban észlelték a német csapatösszevonásokat, hitetlenkedtek és nem tettek semmit. A támadás tehát készületlenül érte őket, 1500 gépet még a földön elvesztettek. Ehhez jött még a vezetőség tapasztalatlansága, így június és december között mintegy 2 millió katonát vesztettek. A BARBAROSSA három irányába Leeb (Leningrád), Bock (Moszkva) és Rundstedt (Kijev) vezette a hadakat. Egy hónap alatt a németek elérték a határt, majd gondolkozóba estek (1-2 hét), hogy középen, vagy inkább a két szárnyon törjenek előre. Végül az oldalszárnyak indulhattak meg, amik szeptemberre elérték Leningrádot és Kijevet. Leningrádot novemberre sikerült körbezárják, megkezdődött a város 900 napig tartó ostroma. (Az ellátási nehézségek miatt rengeteg orosz áldozata volt.) Kijev után Rosztov felé indult Rundstedt. Bock csak október 2-án indult meg Moszkva felé, ám mind a szovjet infrastruktúra, mind az időjárás, az orosz ősz okozta sár jelentősen lassította. A szovjeteknek október végén meg kellett kezdeni a moszkvai lakosság és ipar kitelepítését. (Az ipart az Ural mögé telepítették, mert a német légierő ide már nem ért el.) 1941. november 7-én a veszélytől függetlenül megtartották az ünnepi díszszemlét. December 2-re a német csapatok már a város határában voltak, ám 5-re kimerült a támadásuk, ezért a szovjet erők 6-án ellentámadást indítottak. Ez viszont kudarcba fulladt, állóháború alakult ki.

A németek szövetségesének, Japánnak célja egy csendes-óceáni birodalom kiépítése volt. 1931-ben elfoglalták Mandzsúriát, létrehozták a Mandzsukuo államot élén Pu-Ji-vel (utolsó kínai császár). Terjeszkedtek Kína rovására is, de ez nem érintette az európai nagyhatalmak gyarmatait.

1941. júliusában azonban, mikor a gyarmatok védtelenek voltak, mivel az anyaországok magukkal voltak elfoglalva, megindultak a japánok. Megtámadták Francia-Indokínát, ám a huzavona decemberig tartott. Churchill ezzel az ürüggyel megkísérelte bevonni a háborúba az Egyesült Államokat az angol gyarmatok védelmére, ám az csak abba ment bele, hogy Angliával és Hollandiával olajembargót hoztak Japán ellen. Azok ekkor tárgyalni lettek kénytelenek, és még Indonéziából is hajlandók lettek volna kivonulni a feloldásért, ám Churchill ezt elutasította.

Október 16-án a korábbi hadügyminiszter, Todzso lett a miniszterelnök. December elején elhatározták a támadást, majd 6-án elküldték a hadüzenetet a washingtoni nagykövetnek azzal az utasítással, hogy másnap (1941. december 7-én, vasárnap) 13:00-kor nyújtsa át az amerikaiaknak. A rejtjelezett üzenetet az amerikaiaknak előbb sikerült megfejteni, mint maguknak a japánoknak, de nem értették, hogy miért pont abban az időpontban kell az átadás megtörténjen. Aztán rájöttek, hogy az időeltolódást kihasználva Pearl Harbort akarják megtámadni a japánok. Értesítették a szárazföldi vezetést, hogy azok szóljanak a Pearl Harbor-iaknak, ám mivel azok hírközlési rendszere nem működött, normál kereskedelmi csatornán táviratozták az információt. (Azért nem a tengerészet berendezéseivel, mert azokkal rivalizáltak.) Pearl Harborban a félig japán származású postás reggel 7:33-kor átvette az üzenetet, majd sietve elindult. 8:00-kor azonban megindult a támadás, ezért várnia kellett, majd ahogy tovább indult volna, külseje miatt elkapták, és csak miután elengedték, 10 körül tudta csak átadni az üzenetet. A japán nagykövetség is késett az üzenet átadásával.

A japánok 6 anyahajóval, két csatahajóval és több kísérőhajóval támadtak és csak 29 repülőt vesztettek a 360-ból. Az amerikaiak 4 csatahajót, 10 hadihajót és 249 repülőt vesztettek és meghalt 3581 katona és 103 polgári személy. A japánok figyelmetlenségét mutatja, hogy 4 jelentős anyahajó nem volt ekkor a kikötőben, ám így is elérték céljukat: akkora veszteséget okozni, hogy mire felépülnek, Japán berendezkedhessen a Csendes-óceánon.

December 8-án előbb Anglia, majd az Amerikai Egyesült Államok is hadat üzent Japánnak. Az azonban megkezdte terjeszkedését; 1941. decembere és 1942. júniusa közt elfoglalták Hongkongot, Szingapúrt (legnagyobb angol támaszpont), a Fülöp-szigeteket, Burmát és Indonéziát. Rengeteg nyersanyag került így a kezükre, és megsemmisítették az angol és amerikai támaszpontokat. Uralták a területet, ezért kitűzték, hogy a teljes amerikai flottát megsemmisítik. Megtámadták hát a térség másik nagy támaszpontját, a Midway-szigeteket. Az ütközet 1942. június 4-6 között zajlott le.

A parancsnok japán oldalon Jamamoto, az amerikaiaknál Nimitz volt. A taktika ismét az volt, hogy az anyahajókkal minél közelebb mentek, majd megkezdték a bombázást, de amikor visszaszálltak üzemanyagért, megindultak az amerikai gépek és szétbombázták őket. A japán veszteség 330 repülő és 4 anyahajó volt szemben az amerikaiak 1 anyahajós veszteségével. A japánok megkezdték a visszavonulást, ám ekkor egy újabb amerikai támadási hullám tette még súlyosabbá a vereséget.

1942-ben a Szovjetunió több ponton is ellentámadásba kezdett. Megkísérelték áttörni a leningrádi ostromgyűrűt. Ekkor állt át a Sztálin-ellenes Vlaszov a németekhez. A déli fronton, a Krím-félszigeten Harkovnál is megindították az ellentámadást, ám ez a lépés 1200 harckocsijuk elvesztését okozta (200 maradt). A németek ezért új tervet dolgoztak ki. Egyrészt erősítették a nyomást Moszkván, másrészt új célpontot kerestek, ami Sztálingrád lett. Azért ez, mert így a kezükre került volna a Volga, elvághatták volna a központi iparvidéket a Kaszpi-tengeren keresztül érkező bakui olajtól. 1942. június 28-án megindult a Paulus vezette német-olasz-magyar-román hadsereg, melyben a magyarok alkották az oldalvédet. Augusztus 23-án elérték Sztálingrádot, a szovjet ellenállás teljesen megtört, ezért mohó módon változtattak a terven, Kleist vezetésével levált a hadsereg egy része és a kaukázusi Baku felé indultak, ám Majkopnál a hegyek között megállította őket az ellenség. A Sztálingrádnál maradók ezalatt a várost elzárták a külvilágtól, ellenőrzésük alá vonták a Volgát. Hitler azonban egy katonailag teljesen szükségtelen lépést tett, kiadta a parancsot a város bevételére. A várost Csujkov védte, a szovjet déli hadseregek vezetője Zsukov volt. Tervük a város mindenáron való megtartása volt. A német előrenyomulás házról-házra haladt, ám november 19-én megindult az összehangolt szovjet ellentámadás, a német vonalakat áttörve 23-ra bekerítették az ostromlókat.

Ez a fordulat a háború fordulópontjának bizonyult. A németek kérdése az volt, hogy kivágják-e magukat, vagy várják meg a segítséget. Paulus végül 1943. január 31-én tette csak le a fegyvert, hogy Kleistnek legyen ideje kivonni haderejét a Kaukázusból. A harcok február 2-re be is szűntek.

1942. májusában Rommel megindult Egyiptom ellen. Az angolok kiürítették Alexandriát, és El-Alameint (Alexandriától nyugatra) jelölték ki védelmi pontnak. A német csapatok augusztus 1-én értek oda, de támadásuk kifulladt, megálltak bevárni az ellátást. A védők is feltöltötték haderejüket. Az egyiptomi seregek parancsnoka Alexander, a 8. angol hadsereg parancsnoka Montgomery volt.

Az október 23-án megindult csata során az angolok sikeresen visszaverték a német támadást. Ez volt az 1. el-alameini csata.

A csata után a németeknek 60, az angoloknak 800 harckocsija maradt. A németek november 2-án újabb kísérletet tettek (2. el-alameini csata), ám ez is kudarcba fulladt. Rommel vissza akart vonulni, de Hitler, aki már minden hadsereg parancsnokának képzelte magát, maradásra kötelezte. November 4-én Montgomery megindította támadását, Rommel védelme összeomlott, megkezdte a visszavonulást Líbia felé. Feladta Egyiptomot és Líbiát, az új határ Tunisz lett.

November 8-án Eisenhower vezetésével az észak-afrikai francia gyarmatokon szövetségesek szálltak partra. Ez a Casablanca és Algír közti terület a németbarát vichy-i Franciaország birtoka volt, ám azokat De Gaulle sikerült rávegye, hogy ne álljanak ellen. (Ellenkező esetben mintegy 120 ezer francia állt volna szemben a 10 ezer szövetséges partraszállóval.) Rommel Tuniszban beásta magát, a város ostroma 1942. novemberétől 1943. májusáig húzódott, mert folyamatosan kaptak utánpótlást Szicíliából. 1943. májusától azonban már egész Észak-Afrika meg lett tisztítva a németektől.

A háború alatti első jelentős találkozóra 1943. januárjában, Casablancában került sor. Churchill és Roosevelt Sztálin nélkül tárgyalt egyrészt, mert azt a sztálingrádi ostrom kötötte le, másrészt, mert Churchill nagyon erősen bolsevikellenes volt. A szovjet vezető azonban sürgette a második front megnyitását, hogy az tehermentesítse a Szovjetuniót. A kérdés csak az volt, hogy hol nyissák meg, mert ha Franciaországnál támadnak, kelet szovjet befolyási területté válik. Így esett a döntés Szicíliára és Dél-Itáliára.

A terv szerint Tuniszból indulva Dél-Szicíliában kellett partra szálljanak a szövetséges katonák, hogy majd a Messinai-szorosnál lezárva a szigetet megadásra késztessék a fasiszta erőket. A hadművelet 1943. július 10-én kezdődött meg, ám a tervvel szemben Patton Palermo (nyugat) felé indult, így Montgomerynek várnia kellett. A német erőket ezalatt kivonták a területről. Augusztus 16-ra lezárultak a harcok.

A fordulat Olaszországban jelentős változásokat eredményezett: a munkások Mussolini- és fasisztaellenes sztrájkokba kezdtek. Július 24-én összeült a Fasiszta Nagytanács és felmerült egy javaslat, hogy mondassák le Mussolinit, és a király jelöljön ki új miniszterelnököt. (A szavazás 19 igen, 8 nem és 1 tartózkodással zárult.) Ennek eredményeképpen július 25-én leváltották és le is tartóztatták a duce-t. Az új miniszterelnök Pietro Badoglio lett, akinek első lépése a fasiszta párt feloszlatása és a fegyverszüneti tárgyalások megkezdése volt. A tárgyalások Portugáliában folytak, majd 1943. szeptember 3-án titokban meg is kötötték a megállapodást. Ugyanezen a napon (szeptember 3.) az angol csapatok Szicíliából áttörtek Dél-Olaszországba. Szeptember 8-án a kormány bejelentette a fegyverszüneti szerződés létrejöttét, ám erre az országban állomásozó német erők (délen Kesselring, Alpoknál Rommel) átvették a hatalmat, Mussolinit kiszabadították, Észak-Olaszországba vitték, és Salo központtal létre jött a Saloi Köztársaság.

Dél-Olaszországból megkezdődtek a szövetséges légitámadások Jugoszlávia ellen. Ott viszont két ellenálló csoport is kialakult. Az egyik vezetője Mihajloviº , a másiké Tito volt. Az elsők nem adták meg magukat a németeknek, a szövetségesekhez csatlakoztak. Tito kommunisták által szervezett csoportja pedig nem várt a szövetségesekre, hanem partizánháborút robbantott ki és sikeresen felszabadította az ország javát. Ez a kettős helyzet azonban megosztotta a nagyhatalmakat, nem tudtak megegyezni abban, hogy kit támogassanak. A bolsevikellenes Churchill természetesen Mihajloviº ot támogatta, ám őt támogatta Sztálin is, mert Tito veszélyes szovjet-független kommunista volt. Tito egyedül Roosevelt támogatását élvezte. A szövetséges csapatok ezalatt Dél-Olaszországban megindultak észak felé, ezért a németek megerősítették a Róma előtt húzódó Gustav-vonalat.

Miután Sztálingrádnál a németek megadták magukat, a szovjet csapatok nyugat felé indulhattak (1943. február 2.). A németek Kurszknál akarták őket megállítani, itt zajlott le július 5-12. közt a kurszki tankcsata. Mindkét oldalon 1500 tank volt, gyalogság a kis hely miatt azonban nem. A német vezető Manstein, a szovjet Rokosszovszkij volt. A német áttörési kísérlet meghiúsult, visszavonulásra kényszerültek, a szovjetek pedig ellentámadásba lendültek. Az év végére a szovjet csapatok (középen és délen) a Dnyeper vonalánál, a háború előtti határnál voltak.

1943. november 28 – december 1. között zajlott le a teheráni konferencia Sztálin, Churchill és Roosevelt részvételével. Megállapodtak, hogy az angolszász szövetségesek legkésőbb 1944. májusáig partra szállnak Franciaországban és megnyitják a tényleges második frontot, hogy Lengyelország egy része majd a Szovjetunióhoz kerül (azok cserébe német területeket kaptak) és a szovjetek ígéretet tettek, hogy hadba lépnek a japánok ellen.

Júniusban megindult a szovjet offenzíva. Mikor északon Varsó határába értek, a város gettóiba zárt zsidók németellenes felkelést robbantottak ki. Augusztus 1-én megkezdődött ezzel a varsói felkelés. Ennek erejét egyrészt a honi hadsereg, másrészt a hozzájuk csatlakozó kommunisták alkották. Hamarosan azonban meg lettek osztva, mert egyik pártjuk a szovjeteket akarta felszabadítónak, a másik viszont a régi rossz viszony miatt be sem akarta engedni azokat. A felkelést októberre leverték és véres megtorlás következett. A nem messze levő szovjet alakulatok mindezt tétlenül nézték, egyrészt, mert azt akarták, hogy a lengyel ellenállást a németek törjék meg, másrészt, mert csapataik ki voltak merülve, inkább átcsoportosításokat hajtottak végre és bevárták az utánpótlást.

Márciusban a szovjet csapatok átlépték a román határt, ezzel már hódításnak számított bármilyen hadművelet. Augusztus 23-án Mihály király sikeres államcsínyt hajtott végre, Antonescut letartóztatták, a Szovjetunióval fegyverszünetet kötöttek és Németországnak hadat üzentek. A szovjet csapatok innen Bulgária és Jugoszlávia felé haladtak tovább, októberre Bulgáriát is megtisztították a németektől. A magyar határt szeptember 23-án lépték át, majd a többi állam is felszabadult: Albániában partizánakciók nyomán, Görögországból pedig a németek maguk vonták ki erőiket. A keleti front így 1944 végére a Varsó-Budapest vonal lett.

A németek délen, a Gustav-vonalnál sikerrel állították meg a szövetségesek előre nyomulását, ezért azok 1944. januárjában végrehajtották az Anzio-partraszállást. Ennek lényege az volt, hogy a vonalat és a védőket a tenger felől bekerítve haladjanak tovább, ám a németek erre kivonták csapataikat. Az út így szabaddá vált Róma felé, ahova június 4-én be is vonultak a szövetségesek. A németek folyamatosan kiszorultak Olaszországból, a támadók Ravenna felé vehették útjukat.

1944. június 6-án eljött a D-day, a Partraszállás napja. Célterületként csak Calais vagy Normandia jöhetett szóba, ám Hitler inkább az előbbire számított, mivel a másik messzebb volt. További német védelmi hiba volt Hitler részéről, hogy parancsnokai ellenkezése ellenére szétszórta az erőket ahelyett, hogy egy helyre gyűjtve várta volna ki a partraszállás megkezdését. A szövetséges repülők előkészítésképp francia hidakat, vasutakat, utakat bombáztak, hogy ezzel elvágják a németek utánpótlási lehetőségeit. A hadművelet két vezetője Eisenhower (partraszállók) és Montgomery (szárazföldi) volt. Június 6-án reggel 6:30-kor megkezdték minden idők legnagyobb partraszállási hadműveletét és az első pillanatokban nagyon fontos elterelő hadműveletek sokaságát.

A tulajdonképpen felkészületlen németek 15 rombolójával és 500 repülőjével szemben hirtelen 1500 hadihajó, 860 szállítóhajó, 4126 deszant jármű és 10000 repülő állt.

Az első napon 150 000 szövetséges katonát juttattak a partra, rövidesen elfoglalták Cherbourg kikötőjét (utánpótlás miatt fontos), majd augusztus 15-én Dél-Franciaországban is partra szálltak. A németek rövidesen Franciaországból is kiszorultak. 25-én De Gaulle bevonulhatott Párizsba. Az offenzíva eredményeképp szeptemberre egész Franciaországot megtisztították, ám a francia-német határnál a németek megállították őket.

A német hadi gépezet már nem úgy működött, mint korábban. Ezt jelezte az is, hogy 1944. július 20-án merényletet követett el Hitler ellen a régi német arisztokrácia és katonai vezetés. Erre azért is volt szükség, mert a szövetségesek már nem voltak hajlandók tárgyalni Hitlerrel. Megölése lehet, hogy elég bizonyíték lett volna arra, hogy vannak másképp gondolkodók is a Harmadik Birodalomban. A pokolgép elhelyezését von Stauffenberg vállalta, ám sok apróság miatt sikertelen lett a kísérlet, Hitler pedig tisztogatásba kezdett. Ekkor lett öngyilkos Rommel.

Az utolsó német ellentámadási kísérletre 1944. decemberében került sor. Céljuk nem az volt, hogy a szövetségesekre döntő vereséget mérjenek, vagy kiszorítsák őket, hanem hogy akkora csapást mérjenek az ellenségre, hogy egyenrangú félként köthessenek fegyverszünetet, majd közös ellenségük, a bolsevikok ellen fordulhassanak, az ugyanis világos volt a számukra, hogy a kétfrontos háborút nem bírják. A döntés szerint az 1940-es hadműveletet ismételték meg. Segítette őket, hogy azon a területen a szövetségesek csak a tartalék embereiket állomásoztatták, és hogy köd volt, így azok nem használhatták ki légi fölényüket. Hátrányos volt viszont, hogy elit alakulataik már rég megsemmisültek, kiképzetlen fiatal katonákat kellett besorozzanak és üzemanyaguk is fogytán volt.

December 16-án megindult a támadás, céljuk először a szövetséges üzemanyagbázis megszerzése volt. 24-re azonban egyrészt kitisztult az idő, így a szövetségesek immár a légierőt is bevethették, másrészt a németeknek elfogyott az üzemanyaguk, ezért az egész hadművelet kudarcba fulladt, a németek innentől nem tanúsítottak jelentős ellenállást.

1945. február 4-11 között került sor a jaltai találkozóra Sztálin, Churchill és Roosevelt között. Ekkor született megállapodás az ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete) felállításáról. (Az első világháború után a Népszövetség volt hasonló jellegű.) Megegyeztek Lengyelország határait illetően, Németországot pedig megszállási zónákra osztották. Franciaország De Gaulle érdemeire való tekintettel szintén kapott egy övezetet. Abban is megállapodtak, hogy a háború európai lezárását követően 3 hónappal a Szovjetunió hadat fog üzenni Japánnak.

1945. januárjában megindult a szovjet offenzíva. Január 17-én Varsót, 18-án Pestet, február 13-án Budát, majd április 13-án Bécset foglalták el.

Megindult a nyugati front is. 1945. márciusában került sor Drezda bombázására, aminek katonailag semmi értelme nem volt. Céljuk a megfélemlítés volt, indítékuk Coventry német bombázása lehetett. Az 1000 amerikai és brit gép bombái 30 000 halottat hagytak hátra.

Április 12-én meghalt Roosevelt és helyére Truman, az alelnök lépett. Hitler nagy csalódására azonban ő is folytatta a háborút, immár nyugat felől is idegenek léptek német földre.

A déli fronton április 23-án átlépték a Pó folyót Olaszország felől. Mussolini olasz partizánok fogságába esett, akik április 28-án ki is végezték. Az olaszországi német csapatok április 29-én kapituláltak.

A szovjetek április 16-án megkezdték Berlin ostromát. 25-én zajlott le a torgaui találkozó, itt az Elba egy hídján találkoztak a szovjet és amerikai csapatok.

1945. április 29-én Hitler feleségül vette Eva Braunt, majd másnap (április 30.), miután a flottaparancsnok Dönitznek adta a hatalmat, feleségével együtt öngyilkos lett.

Május 2-án Berlin megadta magát, majd május 7-én Jodl aláírta a kapitulációt Eisenhower előtt. A nyugati fronton 1945. május 8. lett hát a háború vége. Ettől Sztálin viszont megsértődött, és ezért május 8-án Keitel Zsugov előtt kellett aláírja a feltétel nélküli megadást. A Győzelem Napja keleten ezért 1945. május 9. lett.

Prága azonban kimaradt a szovjet offenzíva útvonalából, ezért május 9-én kirobbant a németellenes prágai felkelés. Céljuk az önerőből való felszabadulás volt, ám a visszavonuló német páncélosok rájuk támadtak, és őket csak a németbarát Vlaszov tudta megállítani. Május 12-én bevonultak a városba a szovjetek és Vlaszovot, mint dezertőrt és hazaárulót kivégezték.

Az itteni hadműveletek amerikai vezetője MacArthur volt. Taktikájuk az volt, hogy szigetről szigetre visszahódítják a japánok által megszállt területeket. A legnagyobb csatára 1944. október 20-án került sor a Leyte-szigetnél. A csata során, melynek tétje a Fülöp-szigetek hovatartozása volt, a japán flotta megsemmisítő vereséget szenvedett. Ekkor kezdődtek a japán katonák részéről a kamikaze támadások, mert nem volt elég üzemanyaguk a visszatérésre.

1945 tavaszára a Csendes-óceán teljes térsége amerikai kézen volt. Ekkor lett az új japán miniszterelnök Suzuki, akinek célja kikötésekkel ugyan, de a fegyverletétel volt. Az Egyesült Államok azonban már meghozta a döntést, miszerint megfélemlítésképp le kell dobják az atombombát. (Japán nem tudhatta, hogy mindössze 3 darabot tudtak addig előállítani az amerikaiak.) Miután 1945. július 16-án lementek az első kísérleti robbantások, augusztus 6-án Hirosimára, majd 9-én Nagasakira is ledobtak egyet-egyet.

Augusztus 8-án a megállapodás értelmében a Szovjetunió is hadba lépett Japánnal, ezért 14-én Hirohito aláírta a feltétel nélküli fegyverletételt. Egyetlen kérése az volt, hogy a császári cím és méltóság érintetlen maradhasson. A fegyverszünetet szeptember 2-án kötötték meg, ezzel a távol-keleti harcok is lezárultak, befejeződött a második világháború.